Joanna Bator: Homokfelhő, fordította: Hermann Péter
Magvető, 2014, 452 oldal, 3990 HUF
Folytatást készíteni csábító, de roppant kockázatos vállalkozás, főleg, ha az első rész sikeres volt. Meg tudja-e a szerző ugrani újra ugyanezt a lécet, lehet-e még újat hozzátenni, csavarni egyet a történeten, vagy marad a rossz szájíz, és a második kötet száműzése az egyszer olvasott könyvek polcára. Joanna Bator 2011-es Homokhegye a gyökértelen identitásból, fésületlen családi kapcsolatokból, a vasárnapi fasírtszagból, Isaura végtelenített szenvedéseiből, és az utódok által kinevetett vágyakból építkezett. (Korábbi interjúnk a szerzővel itt olvasható.) Folytatása, a Homokfelhő a harmadik generáció, a mindennapi kommunizmus utolsó éveiben szocializálódott Dominika sorsán keresztül mesél a világba önként vagy akaratuk ellenére szétszóródott lengyelekről, a halál közeledtét megjósoló fényképekről, és olyan életekről, melyek fő célja a veszteségre való emlékezés volt. A Homokfelhő a hét könyve.
Erős női karakterekkel tűzdelte tele Joanna Bator a 2011-es Homokhegyet, és nagy kérdés volt, hogy ennek egyenes folytatásában, a Homokfelhőben, mit tud még hozzátenni ehhez a lengyel szerzőnő. Aki nem mellesleg tényleg ott folytatja, ahol a három női generációt bemutató első regényében (ők voltak azok, akik „mindig későbbre várják a boldogságot”) abbahagyta.
A vízipók-sellő tavacskába zuhant Dominika a Homokfelhő cselekménye szerint már az Eneszkában lábadozik: gyógyulását a lengyel városkában, Walbrzych-ban módszeresen leribancozott, egyszerre megvetett és irigyelt Grazynka finanszírozza (neki sikerült a walbrzych-i lányos anyák álma, és a történet idején egy gazdag német férfi oldalán éldegél), a csontok összeforradását pedig Sara, a tekintélyes idomokkal megáldott amerikai ápolónő segíti („Mert azok feketék ám, mint ez az ápolónő, ha látnád, kislányom! Szűzanyám!”). És persze mellette van az anya, a lengyel panelrengetegből kimoccantott Jadzia, akinek más vágya sincsen, minthogy Dominika végre felébredjen a kómából, és visszatérhessenek a korábban százszor elátkozott, most azonban napjában többször is felemlegetett rántotthús-szagú hétköznapokba.
Vágyai csak részben teljesülnek, mert igaz, hogy Dominika felépül, még ha nem is teljesen ugyanolyan, mint volt, viszont esze ágában sincs visszatérni Lengyelországba. Míg anyja a walbrzych-i panelban még mindig hintós esküvőről, és minimum egy fogorvos vagy ügyvéd vőjelöltről ábrándozik, lánya az amerikai Sarával az oldalán nyakába veszi a világot. Dolgozik illegális gyümölcsfeldolgozóként az Eneszkában, felolvasóként Amerikában, majd lesz kamufeleség egy meleg férfi oldalán. Közben pedig szorgalmasan fényképezi a körülötte lévőket, igaz, mindig csak egy-egy darabot belőlük, egy szemet, egy szájat, egy-egy villanást.
Joanna Bator a Homokfelhőben – előző regényéhez képest – térben és időben is kitágította a cselekményt. Spirálisan haladunk, hiszen nem csak Dominika és a vele kapcsolatba kerülő emberek történeteit bontja ki gondosan, hanem gyakran még ez utóbbi csoport kapcsolati hálóját is felfejti nekünk.
A történetekből kibomló történetek ráadásul egy idő után egy-egy adott ponton találkoznak, és már nem is csodálkozunk azon, hogy a New York-i zsidó boltos, Icek Kac, az Odüsszeuszt többször felolvastató egykori múzeumi teremőr, Eulalia Barron, a sertéstenyésztő-feleséggé előlépett Grazynka, és a világban látszólag cél nélkül bolyongó Dominika között, noha ők így együtt soha nem találkoznak, ott feszül több láthatatlan kis fonál, melyek eredője és origója valahol Lengyelország közepén keresendők.
Bator még mindig fantasztikusan mesél, mágikus realizmusba hajló nyelvezete magával ragadó, gondolatfűzése ugyanakkor sosem gubancos, és gyakori, hogy a kötet elején néhány másodpercre felbukkanó egyik alakja markánsabb szerepben bukkan elő később, vad lapozgatást váltva ki ezzel az olvasóból (ennek továbbfejlesztett változata, amikor ugyanez az adott karakter valamelyik leszármazottjával történik meg).
A hét könyve - a sorozat többi része az alábbi linken olvasható
Joanna Bator tehát játszik az olvasóival, és érezhető élvezettel pakolgatja téren és időn át a karaktereit: míg a Homokhegy nagyjából Walbrzych-ra, a világháborús eseményekre, és a szocializmus kilátástalan évtizedeire koncentrált, addig itt az Egyesült Államoktól kezdve Szenegálig követi nyomon a szereplők útját, időben pedig a napoleóni háborúk, a lengyelországi zsidóüldözések és a harlemi és Bed-Stuy-beli zavargások is megvillannak. Motívumai jól felismerhetők, és át- meg átszövik a regényt, ezek közül is legfontosabb az égés (az égett hús szaga, a kiégett Polski Fiat, a leégett ház, stb.), a szirének/sellők, vagy a fekete nő alakja.
Ami azonban mindezt együtt tartja, az a történet, melynek szerteszét futó szálait Joanna Bator biztos kézzel tartja a kezében, és elvarratlanul nem hagy semmit. A történetek iránti rajongásának több szereplő révén is hangot ad. Az idős Eulalia Barron például azért hagyja örökül Dominikára Napóleon bilijét (a Homokfelhő vándortárgyát) és azért írja meg neki saját élettörténetét, mert úgy gondolja, a lány azok közé tartozik, akik „életben tudnak tartani egy történetet”. Ugyanezért a biliért később egy dörzsölt régiségkereskedő nem akar magasabb árat fizetni, hiszen, mint mondja, a történetek, legyenek bármilyen lebilincselőek is, nem érnek semmit, utóbb viszont mégis úgy akarja a sznob New York-iaknak továbbpasszolni a megkopott tárgyat, hogy „kitalál valami alkalmas dolgot, nem először fordul elő; a lényeg, hogy jó történet legyen”.
Batornak megint sikerült. A Homokfelhő nagyon erős közép-európai (sőt, még azon is túlmutató) női narratíva, mely egyszerre mulatságos és dermesztő. Az egymásra halmozott történeti szálak (vagy éppenséggel történetekből kibomló történetek) nem oltják ki egymást, a karakterek, még az egészen kis szerepekben felbukkanók is, emlékezetesek. Olyan ez, mint egy fura közép-európai mese: fáj is, szép is. Szólhatna akár rólunk is.
