A rák az elhallgatás kultúráját erősíti: az ember nem néz szembe saját betegségével, az orvosok megpróbálják a legszükségesebb infókat is a legbonyolultabban előadni, miközben egy csomó ismerős, rokon vagy barát azt sem tudja, mi történik. Az embernek (ún. betegnek!) van baja elég magával, miközben adott esetben még a gyerekének is el kellene tudnia magyarázni, hogy mi is történik a testében, a testével. Csak a változást látja mindenki, de mivel nem beszélnek róla, ezért rákérdezni sem mer senki. A betegség nemcsak az embert képes felfalni, hanem az emberi kapcsolatokat is - például egy anya és a gyereke között. Tóth Krisztina és Hitka Viktória egyszerre iszonyú fontos és csodás kis könyvet hoztak létre: az Anyát megoperálták című könyv segít a gyerekek számára érthetővé tenni a daganatos betegséget, tabutlanít, és ezzel beindítja a szülő és gyerek közt a kommunikációt. A betegségről, a rákról beszélni kell, nem lehet titkok közt élni, mert a rövid távon jónak tűnő elhallgatás hosszú távon borzalmasan képes rombolni. A Zinka-könyvekről már ismert képzőművészt, a könyv illusztrációit jegyző Hitka Viktóriát kérdeztük, aki kedves, vidám, de néha szomorú könyvet rajzolt Tóth Krisztina történetéhez.
Gyerek és szülő között mennyire tabu a betegség, és kiemelten mennyire számít tabutémának a rák?
Szerintem ez minden egyes családnál más és más, és nagyon nem mindegy, hogy érintett vagy nem érintett családról beszélünk. Az biztos, hogy a betegségekről való beszélgetés, a megelőzés fontossága még mindig rengeteg figyelmet igényelne, és nem csak a családoknál. Jó lenne még több ilyen mesekönyv, sok-sok érzékeny témáról. Szuper lenne egy például a nagyszülőkről: a gyerekek általában a nagymamák, nagypapák által találkoznak először az öregedés viszonylag gyorsabb folyamatával. Szép lenne segíteni őket abban, hogy értsék, mi az oka, ha mondjuk a nagymama éppen nem tud szaladni már. Jó lenne tudni azt is, hogy mennyi mindenre van vidám megoldás. Segíteni kellene a szülőknek, hogy segíteni tudjanak nekik ebben. A gyerekeknek a megértésben, az időseknek abban, hogy ne vesszenek el, ne mondjanak le dolgokról. És ez csak egy példa a sok közül.
Tóth Krisztina - Hitka Viktória: Anyát megoperálták
Móra Könyvkiadó, 2015, 48 oldal, 2499 Ft
Hogyan látod, tudunk-e, merünk-e beszélni a betegségekről a gyerekeinkkel?
Azt remélem, hogy igen, mert nagyon fontos, hogy mindenről, de tényleg mindenről merjünk beszélgetni a gyerekeinkkel, de persze tudom, hogy valójában nagyon sokan nem beszélgetnek igazán. Vannak nehezebb témák, és jó, ha van hozzájuk segítség.
Hitka Viktória
A gyógyítás folyamata egy gyerek számára nehezen érthető (a szülő fáradt/kedvetlen, nem tud vele játszani, kórházba kell mennie, stb.). Mi a legfontosabb, amit ilyenkor tudatosítani kell egy gyerekben?
Szerencsére nem voltam olyan helyzetben még a saját gyerekemmel, amikor hosszan tartó betegséget kellett volna kísérnünk együtt. Persze volt olyan, hogy én is kidőltem egy influenzával, ahol szintén nagyon fontos volt a beszélgetés. Azt hiszem, hogy a másik megértése, a türelem, az empátia megélésének lehetősége a gyereknek is jó ilyenkor. Amikor például behozza a papírzsepit, nagyon büszke tud lenni magára. Szóval szerintem hagyni kell, hogy részt vegyen benne a maga módján, hogy érezze, hogy része a dolgoknak, és azok nem a feje felett történnek, az ugyanis mindig bizonytalanságot szül. Fontos láttatni, hogy a szülő sem szuperhős, és ahogyan néha hibázik, úgy meg is betegedhet, mert ilyen az élet. És nyilván szuperfontos a pozitív megerősítés, az, hogy túl leszünk rajta, és hogy együtt könnyebb ez az egész.
A rák vagy egy hasonlóan súlyos betegség diagnózisa rémisztő a szülő számára is, a gyerek számára pedig elsőre talán fel sem fogható. Elősegítheti egy ilyen könyv a párbeszédet?
Azt remélem, hogy igen. Kriszta szövege zseniális, nem csak a gyerekekhez szól, hanem a szülőkhöz is. Egy kicsit kívülről is megmutatja a helyzetet, lehetőséget adhat, hogy egy ilyen elképesztő időszakban – amikor olyan nyomás nehezedik a családra, ami talán a legrémisztőbbek egyike – kidughassák egy pillanatra a fejüket, és megnézhessék a dolgokat egy másik nézőpontból. Talán a legfontosabból, a gyerek nézőpontjából.
Hogyan osztottátok le a munkát? Mennyire jelent nehézséget egy ilyen érzékeny téma megjelenítése
Engem a kiadó választott, próbarajzok készültek, utána pedig ők és Kriszta is teljesen szabadon hagytak dolgozni. A szöveg első olvasása után nagyon lelkes lettem, jó ez a sok nevetés és könnyedség benne, miközben mégsem kendőzi el a valóságot. Persze nem volt könnyű. Ez nem az a műfaj, ahol az a legfontosabb, hogy balról vagy jobbról fusson-e a kiskutya. Sok fontos döntés volt benne, folyamatosan mérlegelnem kellett, hogy hol kell a szöveget jobban támogatni képpel, hol pedig hagyni, hogy inkább a gyerek vagy a szülő találjon rá a magáéra. Remélem sikerült.
John Green (Csillagainkban a hiba) és Patrick Ness is a rákról írt nemzetközi sikerregényt: számotokra az alkotás során mik voltak a legfontosabb szempontok, hogy elkerüljétek a melodrámát, vagy a szomorú giccset?
Nagyon fontosak az arckifejezések, sok a szövegben a vidámság, és ez a képeken is megjelenik, elrejtettem benne néhány szövegtől független dolgot, kismadarat, fel-felbukkanó kiskutyát. Ezek úgy működnek, mint egy menekülő út, ha a gyerek inkább kicsit "kicsekkolna". De szerintem szükség volt arra, hogy néhol igenis lehessen a kislány szomorú. Szerettem volna láttatni azt is, hogy szomorúnak lenni oké. Nem kell a dráma, de a valós érzelmekre valós reakciók nagyon is kellenek.
Nekem a legfontosabb szempont az egyensúly volt, illetve az, hogy olyan illusztrációk készüljenek, amelyek nem gyerekesek – a szó rossz értelmében –, nem infantilisek, és fontos volt az is, hogy a szülők is tudják szeretni.
A könyvben mennyire volt fontos a tabutlanítás? Egy oldalpáron szerepel például a női mell, valamint egy megjavított zöldborsós tányér. A vizuális asszociáció feloldhatja a drámát?
Szerintem abszolút fel tudja oldani. Mindegy, hogy gyerekkorban vagy felnőttként, minden helyzetben sokat segít, ha látunk valamit, ami hasonló, amikor azt érezhetjük, hogy ezt ismerem. Nem vagyok egyedül, nem csak nekem rossz, vagy éppen jó. Alapvető volt nekem, hogy lerajzolom például az operáció után képet. Meg sem fordult a fejemben, hogy készülhet egy ilyen könyv enélkül, mert pont ez a lényeg, hogy ne kerülgessük, hanem beszélgessünk róla.
A könyv, akkor él igazán, ha az elolvasása után beszélgetések indulnak a családokon belül – ebből a szempontból mit reméltek, miben tud vagy fog segíteni ez a kötet?
Szerintem nagyon jó, hogy ez a könyv nem egy recept, hogy hogyan kell ezt csinálni, inkább egy kapu arra, hogy hogyan is lehet csinálni. Szabad teret enged, gondolatokat ébreszthet a szülőben, aki a saját gyerekéhez találhatja meg vele a legmegfelelőbb utat. Azt is el tudom képzelni, hogy csak a szülő olvassa el, és aztán egyszerűen megtalálja azokat a pontokat, amelyekbe verbálisan kapaszkodhat.
Volt olyan konkrét példa a ti életetekben, környezetetekben, amiből merítettetek?
Elég korán vesztettem el az anyukámat, egy másik betegség miatt. Azt nem mondom, hogy ebből konkrétan merítettem volna, de az mindenképpen segített, hogy szülőként és gyerekként is pontosan láttam, mi ez az út, amit végig kell járnia a családnak onnantól kezdve, hogy megjelenik egy súlyos betegség az életükben. A félelmeket, a bizonytalanságokat, és persze azt is, amikor egyszerűen csak nevetni kell az egészen, mert az segít.
