Gál László, Hitka Viktória: Zinka és Simafül varázslatos kalandjai
Bookline, 90 oldal, 2013, 2542 HUF
Hitka Viktória először a kislányának kezdte el mesélni Zinka történeteit, igaz, akkor még teljesen másképp hívták a főszereplő kislányt. Hogy hogyan, az titok, és egy ígéret szerint az is marad, Zinka világába azonban már bárki elmerülhet, a varázskabátos kislány kalandjai ugyanis néhány héttel ezelőtt már nyomtatásban is napvilágot láttak. Hitka Viktóriával azonban nemcsak a Zinka-történetek keletkezéséről beszélgettünk, hanem mesélt arról is, mit érzett, amikor először kezébe vette a kötetet, milyen könyveken nőtt fel ő maga, és mit csinál, amikor nem éppen a folytatáson töri a fejét.
Zinka és kutyája, Simafül alakja három évvel ezelőtt született meg. Hitka Viktória és kislánya közösen találták ki kalandjaikat. „Nem nagy titok, hogy akkor nem így hívták őket”, meséli, amikor a kezdetekről faggatom, az eredeti nevet azonban kislányának tett ígérete szerint nem árulja el. A történetek mindenesetre estéről estére formálódtak: „Egymásnak meséltük, ő is beleszólt, én is, de nem volt leírva (a történet), nem volt egy konkrét mesekönyv”. Közben megszületett a mágneslap ötlete, mely azután a már valóságos könyvbe is bekerült. A legelsőt Viktória otthon készítette: „Otthon nyomtattam neki, ollóval kivágtuk, volt felhő, eső, hold, nap, csillagok, és tulajdonképpen a radiátoron meséltük a történeteket”.
A dolog akkor vett éles fordulatot, amikor a későbbi Zinka rajzait Viktória feltette az online portfoliójába. Innen már csak egy lépés volt, hogy a kiadó felfigyeljen rá. Amikor befutott a felkérés, számára, ahogy mondja, egyértelmű volt, hogy ehhez a munkához szüksége lesz valakire. Képzőművészként ő ugyanis inkább a képi világhoz ért, éppen ezért megkereste Gál Lászlót, aki amúgy szövegíróként dolgozik.
Hol találkozhatsz Zinkával?
Zinka májusban a Mesemúzeumban is felbukkan, de egész hónapban a Műhely nevű helyen is láthatjuk a róla készült képeket, majd megy a Gyerekszigetre is. Még több infó itt>>
Ez pedig a Facebook-oldal linkje.
„És onnantól indult a valós mesekönyv, ami azt jelenti, hogy az első leírt betűvel kezdődött az első kép. Tehát nem az történt, hogy ő megírta a szöveget, és én megrajzoltam, hanem abszolút párhuzamosan haladt a kettő.” A szöveg és a kép tehát szinte egy időben keletkezett. „Én elmondtam neki nagyjából annak a kereteit, hogy mit szeretnék ezzel a mesével, mi az, ami már kialakult, és mi az, amit mindenképp meg akarok tartani. Amúgy pedig teljesen szabad keze volt. Onnantól az történt, hogy ő leírt valamit, és én láttam a képet. Ő pont úgy írt, ahogy én akartam. Amikor pedig átküldtem neki az első megrajzolt karaktereket, azt mondta: ez az”.
Az alkotás folyamatába a szerzők a gyerekeiket és a barátaik gyerekeit is folyamatosan bevonták: „Néztük, ahogy hallgatják a meséket, figyeltük, hogy unják-e, ugrálnak-szaladgálnak-e közben, vagy egy helyben ülnek, illetve kérdeznek-e utána”. De nem csak a gyerekek reakcióit figyelték, hanem tesztelték a szülőket is. „Iszonyú fontos volt, hogy legyen szülői visszajelzés”, mondja erről Hitka Viktória, aki kifejezetten olyan könyvet szeretett volna, amelyben van egy kis „kikacsintás a szülőre”. Fontos szempont volt az is, hogy a történetek a gyerekek mindennapos félelmeire reflektáljanak: „Szerettük volna, ha a könyvben van valami kis félelmetes dolog, egy kis szomorúság talán. Például legyen a kutya elveszve, de nagyon. A lényeg, hogy legyen megoldása a végén. És mutassuk meg, hogy a viharban félni, az teljesen természetes dolog, mindenki fél, más is fél, nem ez a lényeg, hanem, hogy van rá megoldás.”
A szereplők figuráit már a kezdet kezdetén kidolgozták, a cél ugyanis az volt, hogy valós személyiségük legyen, éppen ezért jó és rossz tulajdonságokkal is felruházták őket. A címszereplő kislány például nagyon rendetlen (lásd a Játékeső című mesét), és utál fésülködni is. „Laci egy csomó kiegészítő történetet írt a személyiségek bemutatására, amelyek nincsenek a könyvben, de egy-egy felolvasáskor a gyerekeknek el szoktuk mondani őket. Például azt, amikor egyszer Zinkának madárfészek került a hajába, és a kismadarak nagyon jól érezték magukat benne”. A karakterek kidolgozása már csak azért is fontos volt, mert a tervek szerint ezzel a karakterkészlettel dolgoznak majd a következő részben is.
Amikor arról kérdezem, milyen volt először kezébe fogni a kötetet, egy szót mond: elképesztő. „Azt hiszem, mindenki megszagol egy új könyvet, na, én ezt többször is”, neveti el magát. A nyomdában végig nyomon követte a folyamatot, és ugyanilyen élénken figyeli a gyerekek reakcióit a felolvasásokon, például azt, hogy mit vesznek észre a képeken. „Mindenhol van egy-egy pici dolog, egy gyümölcsös rekesz, vagy egy lámpa, vagy az ablakban valaki, aki integet. Millán azt figyeltem meg, hogy ő azt szereti, ha a képeken lehet bogarászni, felfedezni valamit. Emellett azokat a könyveket szereti, melyeket elalvás előtt el tud magának mesélni, amelyek vezetik őt. Egy csomó mindent belekölt, egy csomó mindent elhagy, de ahogy lapozza, rájön, mi történik az oldalakon”.
Amikor arról kérdezem, hogy a saját gyerekkorában milyen könyvek hatottak rá, kapásból a Mosó Masa mosodáját említi. Amikor felvetem, hogy a Zinkát lapozgatva is érezni egyfajta retróhatást, egyetért velem, bár azt mondja, nem volt kimondott cél, hogy ilyen könyv szülessen: „Még csak magamban sem fogalmaztam meg. De az biztos, hogy nekem ez a világ tetszik”, teszi világossá Viktória, aki kedvenc grafikusai között Győrffy Annát és Réber Lászlót említi. De gyerekként nem csak a könyvekből merített történetek voltak meghatározóak a számára. Apukája, ahogy mondja, „elképesztően mesélt”, és visszatérő karakterekből szőtt történetekkel szórakoztatta, akárcsak most ő a saját lányát.
Mit csinálsz, amikor nem Zinkával foglalkozol, kérdezem, de a válaszhoz igazából elég körülnézni a műhelyként is szolgáló stúdióban. A falakon ékszerek, piciny üvegbuborékba zárt álomvilágok, a mellettünk lévő asztalkán pedig finom porceláncsészék, rajtuk Viktória saját tervezésű hógömbjei. Ezért is lep meg, amikor a hétköznapi olvasmányairól beszélgetve kiderül, hogy alapvetően nem a fikcióhoz vonzódik.
„Most épp Patti Smith könyvét olvasom, de párhuzamos olvasás van”, neveti el magát. „De mindenféle olyan könyvet szeretek, ami valóság igazából”, teszi hozzá még búcsúzóul.
