Fotó: Valuska Gábor
Gárdos Péter filmrendező csak édesapja halálát követően szerzett tudomást arról, hogy az otthoni szekrény két, színes szalaggal átkötött paksamétát rejteget. A csomagokban levelek voltak, amelyeket a rendező holokauszttúlélő szülei váltottak egymással közvetlenül a háború után, miközben egymástól több száz kilométerre fekvő svéd kórházakban próbáltak erőre kapni. A fiatal Gárdos Miklósnak, bár túlélte a koncentrációs tábort, orvosai csak néhány hónapot jósoltak. Súlyos tüdőbeteg volt, a doktorok szerint esélye sem volt a gyógyulásra. A fiatalember azonban nem törődött bele abba a sorsba, amit a diagnózis kijelölt számára: 117 magyar lánynak írt levelet, elhitetve velük, hogy talán ismerik egymást. Meglepően sokan válaszoltak, közöttük Lili is. Kettejük története a Hajnali láz. „Amikor az apám megírta azt a 117 levelet, akkor úgy döntött, hogy szerelmes lesz, ha törik, ha szakad” – meséli Gárdos Péter, aki filmet forgatott a történetből, újra kiadott regénye pedig az idei londoni könyvvásár egyik nagy szenzációja volt. A rendezővel az el nem olvasott levelekről, az emlékezés falán tátongó lyukakról, és azokról a dilemmákról beszélgettünk, amelyek írás közben gyötörték.
A Hajnali láz lehetne egy nagyon szép szerelmi fikció is, de nem az, hiszen valós események ihlették a történetet, amelyet a szülei levelezése alapján írt meg. Emlékszik még, mikor fogalmazódott meg önben, hogy ebből a sok levélből és a bennük lévő sok kicsi történetből egyetlen nagy történetet fog írni?
A pillanatra pontosan emlékszem, és aztán arra is, hogy milyen rettentően nehéz volt ennek a vágynak, ennek a fogadalomnak eleget tenni. 1998. augusztus 4-ének hajnala volt, akkor fejeztem be az olvasást. A leveleket a mamám adta oda nekem az apám halála után, két, színes szalaggal átkötött csomagban. Egyetlen éjszaka alatt száguldottam végig rajtuk, több mint százon, amelyeket 1945 augusztusától 1946 márciusáig váltottak egymással. Azon a bizonyos hajnalon határoztam el, hogy filmet próbálok készíteni ebből a történetből – akkor még csak filmben gondolkodtam. A levelekből különös üzenet sugárzott. A túlélni akarás erős, mindent elsöprő üzenete. Az a makacs, szívós, pimasz vágy, hogy nem adjuk fel, semmiképpen. Ezt az új életet akaró szenvedélyt akartam megörökíteni. Hogy aztán mégis több mint tíz év telt el, mire a szüleim szerelmének története megjelent regényként, annak elsősorban lelki okai voltak. Azt persze nem hittem, hogy szenvedés nélkül megszülethet a történet, de arra sem számíthattam, hogy évekig tartó kudarcsorozat következik. Sok segédmódszerrel kísérleteztem: begépeltem a leveleket, azután bizonyos dolgokat kiemeltem, majd mellékfigurákat kezdtem el kitalálni. Sokszor és reménytelenül veselkedtem neki. Nekem például nagyon fontos az első mondat, az első jelenet, az első kép. A regény végül a Malmö előtti kikötéssel kezdődik – ezt például találmánynak éreztem, de erre is hét évet kellett várni.
Gárdos Péter: Hajnali láz
Libri Könyvkiadó, 2015, 282 oldal, 3490 HUF
Az nem jutott eszébe, hogy a regény megírását esetleg átengedje másnak?
Érdekes, amit kérdez, mert abban az időszakban éppen Darvasi Lászlóval írtam közösen egy forgatókönyvet a Szív Ernő-novellákból. Egyszer, kocsmázás közben, elmeséltem neki a történetet. Laci azonnal belelkesedett. Mélyen a szemembe nézett, és megkért, hogy adjam neki ezt a históriát, de hát ez képtelenségnek tetszett. Ez a dolog rám várt, nekem kellett vele megküzdenem, az én kihívásom volt.
Mi visz rá valakit arra, hogy – mint az édesapja tette – megírjon 117 levelet: a remény vagy inkább a kétségbeesés? Arról nem is beszélve, hogy talán egy nagy adag csibészség is lehetett abban, hogy a halálos diagnózis ellenére az édesapja úgy döntött, inkább lányokkal ismerkedne…
Valóban szélhámosságról van szó, ez egyértelmű (nevet). Debrecenben volt a nagypapámnak könyvesboltja, és az apám azt vizionálta a levelekben, hogy a lányok valahol a Gambrinus környékén lakhattak, mert ő onnan emlékszik a nevükre, arcukra. Mind a 117 lány! A mamám esetében, aki egyéves korában elköltözött Debrecenből, ez például abszolút mellélövés volt. De úgy tűnik, ez sem számított, mert az apámnak még így is harmincan válaszoltak. A lányokban ugyanolyan sóvárgó vágy élt, hogy valakivel kapcsolatot teremtsenek azután a szörnyű vákuum után, amelybe a holokauszt következtében kerültek. A papám egyébként soha nem írta meg a mamámnak, hogy halálos beteg. Beszámolt a betegségéről, de folyamatosan bagatellizálta: azt írta, hogy egy átmeneti aprócska folt van a tüdején, de nem kell vele törődni. Idézte az orvosát, aki állítólag megnyugtatta őt. Ebben az alapvető kérdésben gond nélkül konfabulált. De gondoljon bele: micsoda munka lehetett megírni 117 egyforma, másfél oldalas levelet!
Az édesapja halálát megelőzően felvetődött valaha a családban, hogy a szülei hogyan ismerkedtek meg egymással, egyáltalán, hogy létezik ez a levelezés?
Az, hogy Svédországban ápolták őket, és ott házasodtak össze, a családi legendárium része volt. Hogy ez a levelezés megvan, arról fogalmam sem volt. Sőt, továbbmegyek. Amikor a mamám az apám halála után „megtalálta” a leveleket, akkor azt láttam rajta, hogy ő is meglepődött. Pedig ezt a két, szalaggal átkötött csomagot nyilván minden költözésnél magukkal vitték, majd alaposan elrejtették. A tudat fura játéka: a mamám tudta, hogy megvan a levelezés, de miután nem akarta elolvasni, és soha nem beszéltek róla, ezért szinte elfelejtette.
Akkor sem olvasott bele az édesanyja, amikor ismét előkerültek a levelek?
Soha, azóta sem. Nagyon sok vitám volt vele ezért. Előfordult például, hogy amikor elolvasta a forgatókönyv valamelyik változatát, majd később a regényt, akkor tiltakozott, és azt mondta bizonyos fordulatokra, hogy azok nem úgy történtek meg, túlzás, hülyeség, húzzam ki. Én általában ezekre a kifogásokra úgy reagáltam, hogy felajánlottam: megmutatom neki a levelezést. Ezt ő soha nem akarta, végül mindig abban maradtunk, hogy beolvasom neki az inkriminált levélrészletet a telefonba. Minden alkalommal döbbent csönd volt a telefon másik végén.
Ilyen esetekben az emlékek hiánya, a lyukak az emlékezés falán ugyanolyan beszédesek lehetnek, mint az, hogy mire emlékezünk. Sok ehhez hasonló fehér folt volt az emlékezésben?
A legmeghökkentőbb talán a kitérés ügye volt, amikor a szüleim úgy határoztak, hogy meg akarnak szabadulni a zsidóságuktól. A mamám erre a közös döntésre egyáltalán nem emlékezett, sőt utólag felháborítónak találta, hogy én egy ilyen elhatározást a regény központi elemévé emelek. Amikor felolvastam neki a levelezés erre vonatkozó sorait, a kapcsolatuk talán legmegrázóbb momentumát, meglepődött és elszörnyedt. Pedig az, hogy meg szerettek volna szabadulni ettől a stigmától, a legérthetőbb következménye a holokausztlétnek. Azt hitték, ha a továbbiakban nem lesznek zsidók, akkor mindaz, ami velük történt, semmissé válik, illetve soha többé nem fordulhat elő. Szerintem ez természetes reakció. Viszont a mamám ezt utólag elfelejtette, kitörölte. De olyannyira kiradírozta, hogy ötven évvel később az egészet az én provokációmnak hitte! Ezen össze is vesztünk. Könnyű volt bebizonyítanom, hogy a kitérésük újra és újra visszatérő eleme a levelezésnek. Érthető, hogy a mamám ezt szégyellte. Mára egyébként megbékélt vele. Azt gondolom, hogy annak, hogy soha többé nem olvasta el a leveleket, az egyik fő oka az volt, hogy az akkori, háború utáni, svédországi tudatállapotával nem akart szembesülni.
Sokszor érezte azt írás közben, hogy milyen jó lenne ezt vagy azt megkérdezni az édesapjától?
Nemcsak, hogy eszembe jutott, hanem az első perctől kezdve ez volt a legnagyobb gátja az írásnak. Azért az sokatmondó, hogy miközben tudta, hogy megvannak a levelek, apám nem írta meg ezt a történetet. Az apám rendkívül tehetséges ember volt. Attól nem tarthatott, hogy nem lesz képes megformálni a szerelmüket. Olyannyira nem, hogy az egyik levélből kiderült, szándékában állt regényt írni a tizenegy napos vagonútjukból a koncentrációs tábor felé. Vázlatot is mellékelt. Úgy tervezte, hogy tizenegy fejezetre osztja a regényt, napról napra követve az eseményeket, és mindegyik napnak-fejezetnek más és más lesz a főhőse. Egy különös, formabontó, izgalmas terv volt ez, vagyis 1945 telén még megvolt benne az ambíció. De aztán nem kezdett bele ebbe a regénybe sem, soha. Miért nem bontotta ki soha a csomót azon a két csomag paksamétán? Miért? Fel kellett tenni ezeket a kérdéseket önmagamnak. És ha valamilyen okból nem akarta megírni ezt a szerelmet, akkor nekem vajon jogom van-e hozzá?
Ennyire komoly dilemma elé állította önt?
Hogyne, nagyon is. Évekkel ezelőtt megírtam a regényt, most elkészült végre a film is, és az az igazság, hogy ez a dilemmám mindössze három-négy hónappal ezelőtt oldódott meg. Talán nem nevet ki, hiszen transzcendens dologról beszélünk. Amikor a londoni könyvvásáron egymás után jöttek a külföldi kiadói ajánlatok a regényre, akkor egyszer csak úgy éreztem, hogy mindezt az apám intézte. Így jelezte, hogy végre a beleegyezését adja (nevet), és utólag engedélyezte a megírást. A mamámmal ezt a kérdést folyamatosan feltettük önmagunknak. Ő ambivalensen állt a dologhoz, hol megnyugtatott, hol további kételyeket ébresztett bennem. Ennek örülne, ennek nem örülne, állandóan osztályozott. Például az ön által is felemlített úgynevezett szélhámosság. Anyám is tartott attól, hogy az olvasók ezért negatívan ítélhetik meg apámat. Márpedig az apámban kifejezetten volt kalandorság (nevet). Ő például soha nem mesélt el ugyanúgy egy történetet: voltak nagy sztorijai, bár a holokauszt időszakából egy sem, és ezeket mindig másképpen idézte fel. Hol elvett belőlük, hol kiszínesítette őket (nevet). De gondoljon csak bele! Az apám a legalapvetőbb kérdésben tulajdonképpen háromnegyed éven keresztül becsapta a mamámat. A saját egészségi állapotával kapcsolatban hónapokig mellébeszélt! Már kitűzték az esküvő időpontját, és még akkor sem avatta be az orvosa diagnózisába. A mamám onnan tudta, hogy halálos beteg, hogy az apám kezelőorvosa figyelmeztette, ehhez a férfihoz nem szabad hozzámennie.
Kapcsolódó cikkek:
Gárdos Ágnes: Fél évet jósoltak nekünk, ötvenkét évet éltünk együtt
A Hajnali láz az élet szerelmes regénye
Világsiker lehet a Hajnali láz, a holokauszttúlélők szerelmi története
A könyv szerint Lindholm doktor egészen pontosan azt mondja a regénybeli Lilinek, hogy ez a házasság „nem csupán képtelenség, esztelenség, hanem most már, ezen ponton, káros is”.
Így van. A mamám egyébként azt mondja, hogy a mai fejével nemcsak ostobaság, hanem nonszensz is volt az akkori döntése. No de miért gondolkozott volna a mai fejével! Akkor, 1945-ben azok a Svédországban ápolt lányok, asszonyok egy „másállapotban” éltek. Akkor anyám döntése nem tűnt akkora képtelenségnek. Azt mondta önmagának, ha öt percig tart ez a házasság, akkor is megéri. Ha van egy perc benne, akkor is megéri. Szerelmes volt, túlélte a saját halálát, hinnie kellett abban, hogy majd átviszik a fogaik között – mint Nagy Lászlónál – ezt a szerelmet a túlsó partra. Mindketten elhitték, hogy van megváltás. Nem számított az orvosi szakvélemény. Az más kérdés, hogy az apám tulajdonképpen nem adta meg azt a lehetőséget az anyámnak, hogy a tények és az elkeserítő perspektívák tudatában döntsön, hiszen nem tudta, hogy a mamám mindennel tökéletesen tisztában van. Ez a „hazugság” a lehető legmélyebben világítja meg az apám akkori személyiségét. Szerintem ez a „linkség” az egyik legszerethetőbb vonása.
Vagy eltökéltség, nem? Tulajdonképpen minden az ellen szólt, hogy ez az ember túléljen, és új életet kezdhessen.
Abszolút így van. Van egy levele, valamikor 1945 novemberében írta az anyámnak. Arról vall, hogy egész éjszaka nem aludt, szörnyű kétségbeesés tört rá, felkeltette az orvosát, és órákig beszélgettek a tüdőbetegségekről. Apám kedvenc regénye A varázshegy volt, ezt is kitárgyalták a doktorral azon az éjjelen. Aztán hozzáteszi, hogy bár nincs komolyabb baja, reggelre sötét rosszkedve lett, valahogy megérintette a halál. Erre az anyám postafordultával válaszol: azzal vigasztalja, hogy azért tör rá a szorongás, mert eszébe juthatott, min ment keresztül. De rángassa ki magát gyorsan ebből a lelkiállapotból, hiszen él, és már semmi baja nincs. Az anyám egyébként akkor már tudta, hogy az apám halálos beteg. Elképzelem, hogy apámnak milyen elképesztő erőket kellett mozgósítania ahhoz, hogy félelmeit és szorongását folyamatosan és állandóan leküzdje.
Nem gondolja, hogy a szülei elsősorban talán az életbe voltak szerelmesek, és csak azután szerettek egymásba?
Nem ritka, amikor az ember úgy lesz szerelmes, hogy nem is a konkrét személybe, hanem általában a szerelembe szeret bele. Amikor az apám megírta azt a 117 levelet, akkor úgy döntött, hogy szerelmes lesz, ha törik, ha szakad. Ugyanakkor a mamám egy tüneményes, okos és gyönyörű lány volt. Az azonban beszédes, hogy decemberben az apám még nyolc vasat tartott a tűzben. A hónap végén írta meg az anyámnak, hogy úgy belé habarodott, hogy mind a nyolc levelezőpartnerével szakít. Egy biztos: az apám véglegesen akkor döntötte el, hogy a mamám kell, és senki más.
A fóti forgatáson azt mondta, hogy rendezőként egyszerűen muszáj figyelmen kívül hagynia a személyes érintettséget, azt, hogy a saját szülei történetét viszi vászonra. Mégis, volt olyan momentum vagy villanás a forgatások idején, ami különösen mélyen érintette?
A Miklóst alakító Schruff Milán mindig a papám jellegzetes gesztusairól faggatott, és egyszer elmeséltem neki, hogy amikor az apám nagyon fellelkesült vagy elgondolkodott, akkor a bal kezével meglegyintette a fülét. Ezen ötven éven keresztül sokat nevettünk és ironizáltunk, hiszen teljesen önkéntelen mozdulat volt, sokszor észre sem vette. Milán ezt megjegyezte, és két hónappal később egy jelenet próbáján előhozta ezt a mozdulatot. Az szíven ütött. Azon a próbán már szemüveget hordott és sovány volt, lehetett vagy 52-53 kiló, borostásan, karikás szemekkel állt velem szemben, és meglegyintette a bal fülét. És akkor „megjelent” a papám. Átsuhant az angyal felettem.
A film forgatókönyvét nagyon sokszor át kellett írni, mi volt ennek az oka?
Úgy vagyok vele, hogy van egy pont, amikor szinte elkezdem megutálni a forgatókönyveimet. Általában ugyanis legalább hatszor-hétszer átírom a szövegeimet, nem is kell hozzá külső szem sem. A Hajnali láznál két motívum volt, ami egyrészt segítette, másrészt a későbbiekben megnehezítette a továbbhaladást. A Filmalappal egy éven keresztül fejlesztettük a könyvet, ami akkor talán már a nyolcadik változat volt. Fontos és provokatív kérdéseket tettek fel, ami sokat segített. Viszont úgy kaptunk végül támogatást, hogy koprodukciós partnereket kellett bevonnunk. Ez meg is történt, de mind a kettejüknek nagyon erős feltételeik voltak: az izraeli partner azt akarta, hogy Jeruzsálemben játszódjon a történet bizonyos százaléka, és szerepeljen benne izraeli színész. Ebből lett aztán a film kerettörténete. A svédek pedig azt szerették volna, ha a film árnyalná a svédekről kialakított pozitív képet. Svédország ugyanis az utolsó percig acélt szállított Hitlernek, de ami ennél érdekesebb, hogy a svéd társadalom körülbelül harmada nácibarát volt a háború vége felé. Így került a történetbe egy svéd család, ahol a férfi kedveli Hitlert.
A londoni könyvvásár óta harminc ország vásárolta meg a kiadási jogokat. Belegondolt már abba, hogy ugyanaz a történet vajon ugyanazt mondja-e Lengyelországban vagy Tajvanon?
Nagyjából tudom a választ, ugyanis a koreai és a tajvani szerkesztő is megírta, hogy miért akarja kiadni a regényt. Erről beszéltünk már: ez a történet lényegében arról a szemérmetlen élni vágyásról szól, amely a halálközeli állapot után támadhat az emberben. Egy tajvani vagy egy koreai olvasónak valószínűleg kevesebb fogalma van arról, hogy mi történt hetven évvel ezelőtt Európában, de majdnem biztos vagyok benne, hogy az ő történelmükben is voltak olyan periódusok, amikor egy nagy traumát követően az embereknek hasonlóképp újra kellett kezdeniük az életüket.
Az édesanyja hogyan éli most meg, hogy a történet, ami sok-sok éven át csak az övé és a férjéé volt, hirtelen mindenkié lett?
Remekül. Először tartott tőle, de mára megnyugodott. Valahogy azt érzi, hogy ennyi év után végre visszaigazolódott valami, hogy a szenvedésüknek volt értelme. Az ő számára ez bizonyos elégtételt jelent.
A cikk eredetileg az őszi Könyves Magazinban jelent meg.
