A Manson-gyilkosságokon közel ötven éve borzong Amerika és a világ. A jelenleg is börtönbüntetését töltő Charles Manson és az őt vakon követő – ma már hetven év körüli – nők minden megmozdulása azonnal figyelmet vált ki, legyen szó akár egy újabb feltételes szabadlábra helyezési kérelemről, vagy bármely bíróság előtti megnyilvánulásukról. Emma Cline debütregényének alapját is a Manson-klán kegyetlenkedései adják, de nem az a fő célja és szándéka, hogy ennek szálait felfejtse. A lányok egy kamasz szemszögéből mutatja be, hogy egy érzelmileg kiüresedett közegből érkező és a szeretetre és elfogadásra mindennél jobban vágyó gyerek milyen könnyen és zökkenőmentesen tud egy akár tökéletlenül is működő és csak a szavak szintjén egalitárius közösséghez csapódni, és egy nála karizmatikusabb személy befolyása alá kerülni. Útja kiszámíthatatlan, a végcélt pedig nem a saját akarata, hanem kizárólag mások és a véletlenek határozzák meg. A lányok a hét könyve.
Kell-e egy írónak hálásabb és kegyetlenebb téma, mint az egész világot megrázó gyilkosság, amely még közel ötven év után is értetlenséget és borzongást tud kiváltani? A Tate-gyilkosság egyértelműen olyan eset, melynek a hátterét szinte senkinek nem kell elmagyarázni, hiszen rengeteg cikk, könyv, film, dokumentumfilm született róla, nem olyan rég pedig Quentin Tarantino is arról beszélt, hogy a következő filmjét Mansonék kegyetlenkedéseiről forgatja. Utóbbiak közül is a leghírhedtebb 1969. augusztus 8-án éjszaka történt, amikor a Manson családként elhíresült kommuna tagjai besurrantak – az akkor éppen Európában tartózkodó – Roman Polanski házába, és lemészárolták a rendező feleségét, Sharon Tate-et és a házban tartózkodó további négy ismerősüket. Amerika sokáig nem tért magához a sokkból, hiszen Mansonék egyetlen éjszaka alatt szakították szét az addig elérhetetlennek és elpusztíthatatlannak vélt hollywoodi álmot. Valamint azt, amelyet az átlagamerikai az otthon biztonságáról dédelgetett. A glamour vérrel keveredett, az iszonyatot pedig csak fokozta, hogy Tate nyolchónapos terhes volt Polanskival közös fiukkal.
Emma Cline: A lányok
Fordította: Tóth Attila, Libri Könyvkiadó, 2017, 346 oldal, 3499 HUF
A gyilkosság idején alig egy héttel vagyunk Woodstock előtt, a vietnami háború már tart, a peace and love viszont csak a szavak szintjén jelenik meg Emma Cline könyvében, aki már a címével is kijelöli, hogy első regényében nem a sátánista kultfiguraként számon tartott Charles Mansonra, hanem az őt vakon követő nőkre helyezi a hangsúlyt. Gyorsan tisztázzunk valamit: A lányok nem egy dokuregény, hanem egy a valóságból erősen merítő fikció. Elsősorban nem a Tate-gyilkosságot ábrázolja, de ettől függetlenül egyes elemei egészen biztosan megfeleltethetők a valóságnak. Mindez nem von le az értékéből, sőt. Emma Cline a narrációhoz a kívülálló pozícióját választotta, ez a kívülálló pedig nem más, mint egy Evie nevű tizennégy éves lány, az ő visszaemlékezéseiből áll össze a könyvben Russellnek nevezett kommunavezető és csapata története.
A perspektívaválasztás kitűnő (érdemes elolvasni mit nyilatkozott ennek fontosságáról pár hónapja Linn Ullmann), viszont teljesen fura módon ez volt az oka is annak, hogy A lányok nálam kis híján elvérzett. Maga a könyv ugyanis nagyon nehezen indul, és ha a Könyvesblog főszerkesztőjének régóta dédelgetett Az első 50 oldal című rovatába került volna, akkor lehet, hogy sosem lett volna belőle hét könyve.
A sztori szerint a lány egy híres színésznő unokája: családja még élvezi a gazdag nagyi örökségét, de társadalmi státuszuk csak messziről fényes és csillogó, közelebb hajolva már látszanak a repedések. Evie tehát a szegény gazdag lány, akinek van egy látszatbarátnője, meg a válás előtt toporgó szülei, akik nem sokat törődnek vele, és arra készülnek, hogy szeptembertől bentlakásos iskolába küldjék. A lány mindennapjaira jellemző nihil az, amely nagyjából kitölti az első részt, és ezzel bizony meg kell birkózni: a cselekmény az első oldalakon lassú, vontatott és széttartó, miközben írói szempontból nyilván rendkívül fontos annak a közegnek a bemutatása, ahonnan Evie minden lehetőséget megragadva menekül.
A lányok ugyanis csak látszatra egy kegyetlen gyilkosság krónikája, valójában egy érzelmi vákuumban lebegő lány története, aki keresi a lehetőséget, hogy egy közösség részese lehessen. Még ha az egy elborult, perverz, lelketlen alak közössége is.
„A lány egy közösség tagja volt, és irigyeltem, hogy van hová mennie a parkolóból. A két másik lányhoz, akiket a parkban láttam vele, és azokhoz, akikkel még esetleg együtt él. Olyan emberekhez, akik észreveszik, ha nincs ott, és örülnek, amikor visszatér.”
Evie a lányokhoz csapódik, akiknek vezéralakja a tizenkilenc éves Susanne. Velük tart arra az elhagyatott farmra, ahol Russell irányítása alatt egy egymással mindent megosztó kommunaként élnek – legyen szó ételről, pénzről, ruháról, drogról, testről. Akár egy tizennégy éves lány testéről is. Evie a kamaszok kíváncsiságával veti bele magát a kommunalétbe, és a valahova tartozás annyira erős benne, hogy fokozatosan tépi el az erkölcsi fenntartás és gyanakvás szálait. A kommunában hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ha vannak is jelek, amelyek figyelmeztethetnék, hogy ez a figyelem álságos és öncélú, nagyvonalúan nem vesz róla tudomást:
„Megmagyarázhatatlan módon úgy tűnt, hogy kedvelnek. Az egész furcsán meglepő volt, mint valami titokzatos ajándék, és nem akartam igazából vizsgálgatni az okokat.”
Evie az érzelmileg elhanyagolt gyerekek meglepetésével csodálkozik rá arra a tényre, hogy őt is kedvelheti valaki. Ez az érzés pedig olyan erős, hogy bármit, szó szerint BÁRMIT megtenne azért, hogy minél tovább fenntartsa a szeretetet és az érdeklődést. Közben nem adja fel otthoni életét sem, időről időre hazalátogat, hazudik, ha kell (a lebukás elkerülése érdekében márpedig kell), és meglopja még az anyját is, így segítve ezzel a közösséget.
A Manson családról szóló beszámolók egytől egyig Manson figuráját helyezik a középpontba: felbujtóként ő vette rá a lányokat a gyilkosságokra (a Tate-mészárlásnál például személyesen részt sem vett), akik aztán vakon követték minden utasítását:
„Ahogy ezek a lányok Russellről beszéltek, az egészen más volt; imádatuk gyakorlatiasabb alapon állt, és teljesen hiányzott belőle az általam ismert játékos, lányokra jellemző vágyódás. Bizonyosságuk megingathatatlan volt, és úgy beszéltek Russell erejéről és mágikus képességeiről, mintha azok legalább annyira ismertek és széles körben elfogadottak lennének, mint az, hogy a Hold vonzása váltja ki a dagályt, vagy a Föld a Nap körül kering.”
Evie viszont nem Russell, hanem egy másik lány, a Russell jobbkezének tartott Susanne körül kering. Egyszerre lát bele egy olyan anyai/testvéri/barátnői figurát, ami nyilvánvalóan nincs meg Susanne-ben. Egy eszményt épít ki köré, és minden cselekedetével ennek az idealizált lánynak akar megfelelni.
Ha kizárólag Evie perspektívájából nézem, akkor A lányok lehetne akár egy nagyon hardcore ifjúsági regény is. Hogy adnám-e egy tizennégy éves kezébe? Nyilván nem, ahhoz szerintem túlságosan explicit, de közben meg nagyon jól írja le azt az elidegenedést és azt a vágyódást, azt a mindent elsöprő és mindent betöltő érzést, hogy engem, és csak engem nem ért meg senki, ami kamaszkorából mindenkinek ismerős lehet.
Érdekes amúgy, hogy A lányokról senkinek se jutna eszébe, hogy ifjúsági könyv lenne (holott hősei vagy antihősei – a manipulátor Russellt leszámítva – jellemzően tizenévesek), közben pár éve Totth Benedek Holtverseny című regényét, amelynek nagyon sok közös kapcsolódási pontja lehetne A lányokhoz (valós háttér, gyilkosság, fojtogató miliő, kamasz szereplők, nihil, stb.), itthon teljesen érthetetlen okból azonnal beskatulyázták ifjúságinak. Totth könyvéhez hasonlóan Emma Cline-nak is ez az első könyve, melynek témája garantálja a figyelmet, a döcögős kezdet után viszont olyan erős lélektani átváltozásnak és kifacsarodásnak lehetünk tanúi, hogy sokáig inkább ennek a kamaszos sóvárgásnak az emléke marad meg az olvasóban, mint azon válogatott kegyetlenkedéseké, melyek az 1969-es események ismeretében nem is Emma Cline, hanem egy azóta is börtönben rohadó gátlástalan gyilkos agyában születtek meg.
