Cukormázas acidtriptől a boldog végig

.konyvesblog. | 2014. február 24. |

Mindannyian tudjuk, hogy mi történik, ha egy könyv a filmesek kezébe kerül. (A Téli mesével például ez.) Kimarad néhány fontos momentum, a korlátozott műsoridő miatt fél percbe sűrítődnek fejezetek. Néha, mikor a filmesek nem elégedettek az alapanyaggal, vagy úgy érzik, többet tudnának kihozni belőle, esetleg nem akarják sokkolni a közönséget a nyomasztó könyves befejezéssel, a filmbe új történetszálak, új jelenetek, vagy új szereplők kerülnek. Sőt, olyan eset is akad, amikor maga a szerző ír teljesen más befejezést a filmhez könyvéből. Gondoljunk csak Gillian Flynn regényére, a Holtodiglanra. A HuffPost összeszedett pár híres, az eredeti műben nem szereplő jelenetet, mi pedig kiválasztottuk az öt legfájóbbat. A válogatásban spoiler lehetséges, a listát kommentben lehet folytatni.

A Gene Wilder-féle Charlie és a csokigyár után azok a gyerekek is megtudták, milyen lehet egy súlyosabb acidtrip, akik még soha az életükben nem vettek a kezükbe gumicukornál súlyosabb tudatmódosítót. Willy Wonka és a gyereksereg békésen csordogálnak a csokifolyón, minden rózsaszín és vattacukorszagú, ám amikor egy alagúthoz érnek, elszabadul a pokol. A cukormázzal leöntött pszichedéliát egyedül Charlie élvezi egy kicsit, ebből is sejthető, hogy a gyárlátogatás végére ő lesz a gonosz cukorkagyáros kedvence. Hát miért kellett ezt? Nem volt elég rémisztő Wilder pedofil sorozatgyilkos-tekintete?

Mikor Peter Jackson A Gyűrűk Ura A két torony című epizódjában kinyírta Aragornt, Tolkien-rajongók ezrei hördültek fel egy emberként. Aragorn egy szikláról zuhant a mélybe, miközben Szarumán farkasaival küzdött. Néhány jelenettel később kiderült, hogy igazából nem is zúzta szét a testét a csipkés sziklafalon, úgyhogy akár el is felejthetjük az egészet. Kedves Peter Jackson, nevettünk!

Az 1994-es Sok hűhó semmiért elég jól követi az eredeti Shakespeare-sztorit, ám van benne két jelenet, aminek láttán elkerekedik a gyanútlan mozilátogató szeme. Az egyikben a félmeztelen, olajtól csillogó Keanu Reeves monológját egy küklopsz maszk mögé bújt informátor zavarja meg. A másikban Reeves olyat tesz, amit Shakespeare összes hőse, ha valami jó hírről értesül – sátáni kacajjal bokszol a levegőbe.

Egy ilyen listáról nem hiányozhatnak a Harry Potter-filmek sem, különösen a legutolsó, a hetedik rész második epizódja. David Yatesnek nem kisebb dolgot sikerült megváltoztatnia, mint Harry és Voldemort mindent eldöntő csatáját. A könyvben a végső összecsapás nem édeskettesben, a Roxfort árkádjai alatt hemperegve következik be, hanem a többiek szeme láttára. A filmben a küzdő felek még mágikus képességeikről is megfeledkeznek néhány pillanatra, és birkózva zuhannak alá az épület falai között, hogy ott nagy magányukban harcoljanak, amíg Neville Longbottom megejti a halálos csapást.

Hasonló módszerrel dolgozott David Fincher is a Harcosok klubjánál, filmjében teljesen megváltoztatta a könyves befejezést. Chuck Palahniuk regényében a narrátor a kórházban ébred a felszabadító fejlövés után, a kórházi dolgozókról viszont kiderül, hogy Tyler Durden katonái, akik még mindig követik vezetőjük parancsait, és várják visszatérését. (Hogy örülhettek, amikor meghallották, hogy erre már nem kell túl sokáig várni!) A film viszont hollywoodi véget ér, a túlélt lövés után a narrátor megszerzi a nőt, és boldogan élnek, míg a folytatás kedvéért Palahniuk el nem laposítja a kapcsolatukat.