Mark Helprin: Téli mese, fordította: Falvay Mihály
Libri, 2013, 632 oldal, 3990 HUF
A+
„Mert elképzelni se lehet szebb látványt a tökéletesen igazságos városnál, amely egyedül az igazságnak örvend.”
(287.o.)
Mágia és idő korcsolyázik kéz a kézben New York százéves jegén, a helybéliek meg nem történt dolgokra emlékeznek, látják a jövőt, és ismerik az igaz szerelmet. A fantázia és a realizmus jégvirágként folyja körül Mark Helprin kultkönyvét, ezt a duruzsoló gőzgépekkel és tüdőbajos tündérekkel teletűzdelt, filozofikus mesét, melyre, hála egy hollywoodi kóklernek, harminc év után ismét a megérdemelt figyelem vetült. „A polc zsúfolásig tele (…) könyvekkel, amelyek lerombolják és újjáépítik az ember lelkét, és végezetül akkorát rúgnak az olvasón, mint egy ló.”(239. o. ) A Téli mese épp ilyen. A ló szőre fehér.
Synecdoche, New York
Helprin második regénye személyes vallomás New Yorkhoz, mely tüzes és fékezhetetlen, „mint egy méhcsípéstől megvadult, nekiszabadult ló.” (581.o.) Óda a városhoz, amelynek képletében egymás mellé kerülnek haldokló angyalok és laposképű bűnözők, olajt vérző gőzgépek és inas haszonállatok. Lakói nem használják a várost, a város használja őket – elnyeli, megrágja, kiköpi, simogatja, kényezteti, vagy teljes súlyával rájuk nehezedve próbálja kiprovokálni figyelmüket.
„Ez a város, ha bizonyos távolságból nézték, megengedte mindenkinek, hogy erőfeszítés nélkül lebegjen fölötte, s hogy megértse: hiába olyan labirintus-tekervényű, a mennyekből nézve egyszerű, és egy szempillantással áttekinthető. (…) Minden, ami szép benne, önmaga ellenére szép, és váratlanul, minden várakozást meghazudtolva szökken szárba szépsége. Mindene, ami mozog, lassan, nem evilági méltósággal mozog.” (191-192.o.)
Ezen a kígyóként tekergő, fülledt és álomszerű helyen próbál boldogulni a városi bennszülöttek és zsíros gőzgépek közt nevelkedett árvagyerek, Peter Lake. A századelő forgatagában főállású betörőként keresi a mindennapi osztrigáravalót, és hivatásához mestergépész végzettségének is nagy hasznát veszi. Nyomában ott loholnak egykori gengszterkollégái a Kurtafrakkosok, ezek az „arc nélküli, energikus katonák, acélosak és megszállottak, mint a korszak, amelyben felnőttek. (96. o.)
Jobbján hűséges társa, az alabástromszobor-szerű fehér ló, Anthansor, aki röptével és vágtájával néha mintha arra készülne, hogy „mindenestől levetkőzze ezt a világot.” (185.o.) Balján a hideg szélből és izzó parázsból formált Beverly Penn, aki sorstársaihoz, a tüdőbajosok légiójához hasonlóan a háztetőn ver tanyát, és aki rövid, de emlékezetes életével örökre átformálja a körülötte élők sorsát. Aztán nem marad belőle más, mint egy míves olajfestmény a családi nyaraló falán. „Vannak emberek, akik semmi nyomot nem hagynak maguk után, a történelemben, jóllehet esetleg megváltoztatták a világot.” (512.o.)
Peter Lake és Beverly szerelmét a véglegesség formálja, századelőn induló történetük pedig úgy bucskázik át a történelmen, mint gyanútlan hajóutas a New York körül morajló felhőfalon, hogy végül kétezerben, a harmadik millennium aranyhajnalán teljesedhessen ki.
Téli mese – a könyv
Helprin 1983-as kultkönyve nálunk hat évvel később jelent meg az Árkádia gondozásában - címlapján a Kurtafrakkosokkal, és a pegazusként ábrázolt Athansorral, 775 hajszálvékony oldalon. Már a beszerzéséért folytatott hajtóvadászat is azt támasztotta alá, hogy különleges kötettel van dolgunk. A számtalan elajándékozott, ott felejtett, széthullott példányt csak hosszas utánajárással lehetett helyettesíteni, hónapokat kellett várni az előjegyzett darabra, vagy rendületlenül bújni az antikváriumokat, hátha felbukkan valahol. Aztán amikor már teljesen elfelejtettük, véletlenül rábukkanni az alsó sorban, a ’H’ betűtől fényévnyi távolságban. Mostantól elég bemenni bármelyik könyvesboltba, és levenni a polcról - már persze ha megtaláljuk a többi semmitmondó, filmes borító között, ami hatalmas betűkkel hirdeti, a Sikerkönyvből készült film már a mozikban. Ettől a bosszantó marketingfogástól (na, nem az újrakiadástól, hanem a filmes borítótól) persze csak a kincskeresés varázsa lesz oda, a regényé nem. A könyv az Egyesült Államokban máris a sikerlistákat ostromolja (épp úgy, mint harminc évvel ezelőtt), és bízzunk benne, hogy a csomagolás ellenére mindenhol eljut majd a megfelelő olvasókhoz. Merthogy Helprin történetével óvatosan kell bánni. Lelke van, csak úgy, mint a városnak, amit megénekel.
Az eltűnt idő nyomában
„(…) van némi hasonlóság a városok és a nagy testű állatok között: esznek, alszanak, dolgoznak, szeretkeznek.” (245-46) A városok nemcsak a gazdájuktól menekülő tejeslovakhoz, de a prüszkölő, krákogó, harácsoló gőzgépekhez is hasonlítanak, melyek szakadatlanul játsszák zavaros steampunk szimfóniájukat, amit csak rég elfeledett, de nagyon is eleven korok képviselői tudnak megfejteni. A rugók, kallantyúk, küllők és kerekek egy évszázada szolgálják a Penn család tulajdonában lévő lapokat, a The Sunt és a The Whale-t, és ők azok is, akik megnyugtatják az új időbe csöppent Peter Lake-et, és felelevenítik távoli emlékeit.
A várost nemcsak a soha el nem halkuló morajlás, a zsíros füttyszó vagy lakóinak nyüzsgése teszi élővé, hanem a felhőfal, amely dübörgő fehér fényárral ragad el élőket és holtakat, és szórja szét őket ismeretlen korok és emlékek között. Peter Lake önszántából merül el a mámoros felhőrengetegben, és (idő)utazásával megannyi összegubancolódott sorsot bogoz ki, és terel egymás mellé. A mágikus realista elemek észrevétlenül mosnak egymásba múltat és jelent, felvillantva még meg nem történt események emlékét és az örök igazságosság ígéretét. „(…) minden elölről kezdődik, mert hiszen soha be nem fejeződött.” (754.o.)
„New York soha teljesen meg nem békél magával; senki le nem győzheti és egységesítheti e város sokféle idősíkját, mert ehhez a rendkívüli szépség, valamint előre nem látott kecsesség méltányolása és teljes átérzése szükségeltetik. New York soha meg nem ismeri a tökéletes igazságosságot, hiába oly csodás a látványa, és hiába van oly mesterien összeszőve benne a fenség a kicsinnyel.” (330. o.)
Semmi és minden
A Téli mese történetét lehetetlen néhány bekezdésben összefoglalni. Peter Lake gyerekkora és Kurtafrakkos évei, a Marratta-szál, Virginia és Hardesty múltban köttetett szerelme, az életért vívott billiárdjátszma, vagy a hídépítő Jackson Mead is oldalakat érdemelne. Utóbbinak például még a könyvkritikusokról is határozott véleménye van. „A kritikus nem épít, nem fedez föl semmit. Amit tesz, az csak annyi, hogy igent vagy nemet mond…és jól megbonyolítja a dolgokat. (Persze nem a könyvkritikusokról beszélek. Őnáluk csak az angyalok jobbak.)” (561.o.)
Mint ahogy hosszú bekezdések szólhatnának Praeger de Pinto választási kampányáról, Pearly Soames rémuralmáról, Ceclie Mature úriasodásáról vagy Craig Binky szellemi képességeiről is. (Na, jó, utóbbiról talán egy kicsit rövidebbek.)
Az izgalmasabbnál izgalmasabb sorsok és egymásba fonódó cselekményszálak mellett van még valami, ami megfejthetetlenné és örökké változóvá teszi ezt a könyvet. Az oldalakat átszövő és rövid fejezetekben kiteljesedő filozofikusság. (A város négy kapuja, Semmi se véletlen, A felhőfal nagyon rövid története)
- „És a város meg fog változni?
- Igen, a város meg fog változni.
- És ha nem?
- De meg fog.
- Miért?
- Ha semmi különös nem történik, a megkönnyebbülés fog mindent megváltoztatni; a megkönnyebbülés meg a várakozás nehéz ideje.” (360.o.)
Ex machina
Helprin mindig hús-vér alakokként gondolt szereplőire, akik sokkal inkább a saját akaratuknak engedelmeskednek, mint az övének. Nem tudja, hogyan történik, de attól a pillanattól, amint a tolla először érinti a papírt, a karakter életre kel, és ő elveszti az irányítást felette. (Ha olyan félelmetesen nagy energiákat megmozgató szereplőkről van szó, mint a Téli mese hősei, akkor megteremtésükhöz elkél alkotójuk katonamúltja.) Peter Lake például teljesen önszántából éldegélt a saját korlátai által behatárolt térben, amíg az idő rá nem kényszerítette, hogy változtasson. Helprin pedig nem tehetett mást, mint hátradőlve nézte, hogyan talál magára hőse, és hogyan veszít el oldalakkal később mindent, amit valaha fontosnak tartott.
Téli mese – a film
Akiva Goldsman, az Egy csodálatos elme és A Vinci-kód forgatókönyvírója bátor ember. Első saját rendezésének Helprin monumentális New York-opuszát választotta, nem törődve felháborodott rajongókkal, sem azzal, hogy a sztori nem adja könnyen önmagát. A rendező a mai napig emlékszik a pillanatra, mikor a metrón könnyek közt olvasta, hogyan próbál visszaemlékezni Peter Lake szerelmese szemszínére. Kár, hogy arra nem sosem gondol, mire fog majd emlékezni az, aki megnézi a filmjét. Ugyanis hiába a monumentális, vászonra kívánkozó történet, a Téli mese lelkét a költői képek, és a filozofikus történetszál adják. Az ilyesmit pedig csak bajosan lehet képernyőre adaptálni. Goldsmanhoz már akkor lett volna egy-két keresetlen szavam, mikor először olvastam, hogy hosszas tervezgetés és ígérgetés után végre akadt egy rendező, aki tényleg rá merte tenni a kezét a kedvenc könyvemre. (Korábban Scorsese is bejelentkezett. Ha ő lett volna a befutó, akkor most bámulhatnánk az új New York bandáit.) Miután minden bátorságomat összeszedve megnéztem a filmet (tudom, az én hibám), elképzeltem, hogy keresetlen szavaim félelmetes felhőfalként tornyosulnak a rendező fölé, aki ijedtében megígéri, hogy több, számomra fontos könyvhöz már nem tolja túl közel a kamerát.
Számtalan megfilmesíthetetlen könyv került már mindenre elszánt rendezők kezébe, akik bíztak benne, hogy sikerül a lényeget átcsempészni belőlük a szélesvászonra. Elég csak a főleg sorozatrendezőként ismert Jeremy Podeswa elkeseredett próbálkozására gondolni Anne Michaels érzelmekből, színekből és illatokból gyúrt klasszikusával, a Rejtőzködő töredékekkel. Mások, mint a például a Watchovski testvérek és Tom Tykwer inkább fejet hajtottak a szöveg előtt, és montázsokká gyúrták a megfilmesíthetetlenséget, vagy átemelték a sztori lényegét egy kortárs történetbe, mint ahogy Richard Ayoade is tette Dosztojevszkij kisregényével, A hasonmással. Goldsman fogta a Téli mesét, és kigyomlált belőle mindent, amitől működik. A maradék épp ahhoz volt elég, hogy egy csöpögős, logikátlan randifilmmé álljon össze, amit jobb minél hamarabb elfelejteni. Mint ahogy Collin Farrel fájdalmasan pocsék alakítását is az egyik legizgalmasabb, legtitokzatosabb irodalmi karakter, Peter Lake szerepében. Hiába irányul most ismét nagy figyelem a regényre, nincs az az elvetemült mozilátogató, aki a film után döntene úgy, hogy a kezébe veszi. Hacsak nem szeretné tudni, hogy mitől tépik a hajukat azok, akik már olvasták.
Nemcsak a regény főbb karaktereinek, de a legapróbb szerepben felbukkanó figuráknak is önálló személyisége, nyelvhasználata, értékrendje van - elég csak a tudálékos hegyi törpére, Jesse Honey-ra, vagy a Penn család szolgálójára, Jaygára gondolni, aki választékosnak gondolt szónoklattal tesz bejelentést az úrnőjét elragadó skarlátszemű ördögről. „Láttam én, hogy az az alak nem az igazi. Ott lógott egész éjjel, de ott ám, bizistók, hogy ott. Még hogy tisztességes szándokkal! Majd elhiszem, ha akarom. Miként ha solymász karma vájta vón teli, nékem biz’ úgy tünend, hogy semmi jóban részes nem lehet e dúvatag, ki lám, így elköhedt. Vagy te tán másként vélekedsz, atyámfia?” (168. o.) Nem hagyhatjuk szó nélkül Mrs. Gamely enciklopédiákból szerzett szókincsét sem. „Magától értetődően emlegette a diléziumot, a liripe-ot, a banderiális haderőt, a nyúlszapukát, a fórstágot, a karotint, az opuntiát, a fagocitizmust. Ha jelzőt kellett találnia valaminek a jellemzésére, könnyen állt nála a patibuláris, a fremeszcensz, a zadduceus, a frenetikus; olyan szavak, mint hogy mormális, jeropigia, endozmikus, maglemose-i, flagelláns, imette, vituperátus, komprádor, ganglion, harántcsüd, scherzando, ogdoád, pintuláris, csak úgy záporoztak ajkáról.” (237.o.)
Nemcsak a legjobb barátjának egy quebeci kakast tartó asszonyság, de a történet többi nőalakja is szívós és mindenre elszánt, még tüdőbetegen sincs szükségük gyámolításra, és nem vesztik el azonnal személyiségüket, amint megtalálják a boldogságot az eszményi férfi oldalán. „Az akkori férfiak és nők arckifejezése, a fönnmaradt fotográfiák tanúsága szerint, mindentudónak látszott; úgy tetszett, mintha keresztülkémlelnének az időn, s mintha ismernék a legbensőbb gondolatait is azoknak, akik most, évtizedekkel a haláluk után, a portréjukat tanulmányozzák.” (419.o.)
A könyv szerencsére csak új borítót kapott, új fordítást nem. Bár Falvay Mihály magyarítása kissé régimódinak, és néhol határozottan esetlennek tűnik, egy újabb réteg nosztalgiát ad a sztorihoz. Falvay hősiesen küzdött a fiktív gépek és ételek nevével, és végül olyan csodás teremtményeket sorakoztatott egymás mellett, mint a dupla-dünnyögő, a csacsogódóm, a lóherével töltött durbósajt vagy a rántott viborla. A Short Tails bandából pedig a magyarul sokkal szerencsésebben csengő Kurtafrakkosok lett.
Olyan, mint a beszéd, csak nincs hangja
Helprin nem azok közé az írók közé tartozik, akik az utolsó oldalak felé közeledve sem biztosak hőseik sorsában. Mindig tudja, hogyan fog befejezni egy könyvet, de az írással haladva kalanddá válik a munka. A kitűzött célt viszont még a legvadabb kalandozás és a legváratlanabb kitérő közben sem téveszti szem elől.
Téli mese - az író
Mark Helprin nem tartozik egyetlen irodalmi irányzathoz, iskolához, mozgalomhoz sem. Nem szeret interjút adni, nem jár felolvasásokra. A maga útját járja, egyediségéről három novelláskötete, hat regénye és három gyerekkönyve árulkodik.
1947-ben született Manhattanben, Broadway-színésznő anyától és a brit, valamint az amerikai hírszerzéssel is kapcsolatba került apától. Diplomáját a Harvardon szerezte, később szolgált a brit kereskedelmi flottánál, az izraeli légierőnél és az izraeli gyalogságnál. Dolgozott gyári és mezőgazdasági munkásként, tanárként, szerkesztőként, és hosszú évtizedekig újságíróként is. Első könyve, A Dove of the East and Other Stories című novelláskötet 1975-ben jelent meg, regénnyel (In Sunlight and In Shadow) utoljára 2012-ben jelentkezett.
Miközben a Téli mesén dolgozott, Helprin egy ideig Manhattanben élt, szűkös anyagi körülmények között. A tányérjára legtöbbször pulyka farhát került, ami szerinte nem is olyan ehetetlen, ha jól van elkészítve. Abban az időben képes volt inkább hosszú mérföldeket sétálni, mint hogy ötven centet áldozzon metrójegyre. Az utazáson és az étkezésen megspórolt pénzéből New Yorkról szóló könyveket vásárolt, és egyre több időt töltött a New York Történelmi Társaság könyvtárában, újabb és különlegesebb információk után nyomozva örök szerelméről, a városról.
Nyolcszáz oldal környékén már nem ritkák a töltelékfejezetek, az elhagyható történetszálak, melyeken a szerző megpihentetheti alkotói válságát. A Téli mese esetében szó sincs ilyesmiről. Az újabb és újabb történetfoszlányok épp úgy simulnak bele a mesébe, mint Athansor hószínű szőre a felhőfalba, vagy Beverly Penn lelke a csillagok végtelen állatkertjébe. A Coheeries-tó, melynek lakói avégett vannak a földön, hogy „szétzúzzák az időt, és visszahozzák a holtakat”, még akkor is az öröklét és az időtlenség metaforája, ha a változás elől ez a vidék sem menekülhet. A titokzatos táj, melynek jegére csak a kiváltságosok, és a szükséget szenvedők tehetik rá a lábukat, a Senki szigeteként védelmezi időből kiszakadó látogatóit. (Leszámítva azt, a hasonlat kedvéért figyelmen kívül hagyható tényt, hogy nem sziget, hanem néhány falu a tó körül.)
A Téli mese komplex és felejthetetlen olvasmány. „Olyan, mint a beszéd, csak nincs hangja” (58.o.), magyarázta a felirat szó mibenlétét az öböl-parti Humpstone John a kissé együgyű Auriga Bootesnak. Akár magát a regényt is definiálhatta volna ezzel, mert Helprin könyve úgy mesél elmúlásról, feltámadásról és időről, hogy közben nem fröcsköl össze mindent a szeretet erejével. Hangja nem nyúlik át parkokon és háztömbökön, de ha egészen közel hajolunk hozzá, meghalljuk a sosem alvó város zúgását, a városét, ami télen a legszebb, hiszen „(…) hidegben szebben virágzik a szerelem és a becsvágy.” (353.o.)
(Az oldalszámok az Árkádia-féle kiadásnak felelnek meg.)
