Fotó: Valuska Gábor
Chaja Polak azért a huszadik századról ír, mert minden eljövendőnek ez lesz az alapja. Salka című regényében az Auschwitzból hazatért édesanyjának állít emléket, és megpróbál hangot találni a múltnak, amit elnyelt a pusztítás és felemésztett az elhallgatás. A holland írónőt egy egész életét meghatározó mondatról, a háború sosem múló szomorúságáról, és az emlékek felidézése miatt érzett megkönnyebbülésről kérdeztük.
A regény legelején az olvasható, hogy a könyv nem a valóságról szól, hanem arról, ahogy megélte azt. Miért volt fontos ezzel az üzenettel induljon a történet?
Azt akartam hangsúlyozni, hogy a saját szempontomon keresztül láttatok, a valóság nem létezik. A valóságról csak különböző megközelítések léteznek, és én csak a sajátomat tudom elmondani, anyám életén keresztül. Nem a saját életemről írok, nem én vagyok a főszereplő, a rálátásom is korlátozott, csak a történetekhez való hozzáférés szándéka az enyém. Olyan helyzetekről írok, amelyeket nem éltem át, ahol nem voltam ott. Ki kellett egészítenem a hézagokat, főleg amikor az édesanyám fiatalkoráról vagy a szüleiről írtam. Róluk nincsenek emlékeim, a szüleim börtönbeli vallatásjeleneténél sem voltam ott, úgy írtam meg, ahogy elképzeltem. Nagyon szerettem volna, ha találkoznak, ha lehet egymáshoz pár kedves szavuk, ha még van esélyük egymásra nézni, amikor az őrök nem figyelnek, és megérinthetik egymást. Nagyon szerettem volna, ezért úgy írtam meg, mintha ez történt volna. De mindegyik történetnek az az alapja, amit meséltek nekem, amit megtudtam. A Salka eleinte dokumentumregénynek indult, de rájöttem, hogy az érzelmi viszonyulás így nem kap helyet, pedig ez volt számomra a legfontosabb. Amikor a regényben arról beszélek, hogy anyám hogyan barátkozott össze két francia lánnyal a lágerben, nem tudtam nem poétikusan megszólalni. Ha dokumentarista módon írtam volna le, akkor nagyon nyers, durva lett volna.
Könyves magazin 2016/3.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
Hogyan lehet Auschwitzról írni?
Auschwitz meghatározza, hogyan gondolkodunk a világról. Úgy vélem, Auschwitz előtti és utáni világ van. Mindent megváltoztatott, semmi sem volt már olyan a háború után, mint előtte. Én csak a háború utáni világot ismerem, és most úgy látom, hogy előtte még ártatlan világ volt, reményteli és gyönyörű, mert még nem itatta át a nácizmus. Azt hiszem, már el sem tudjuk képzelni, hogy létezik nácizmus nélküli világ, ma már nem tudunk ettől elvonatkoztatni, beleivódott a tudatunkba. Anyám a háború élő szobra volt, és emiatt folyton a háborúval szembesültem. Azt hittem, hogy a halálával eltűnik belőlem a szomorúság, hogy kimossa a háborút a hozzá fűződő emlékeimből, de nem így történt.
Mit ért azalatt, hogy a halálával eltűnik a szomorúság, amit a háború jelentett?
Nagyon derűs család voltunk, sokat nevettünk, körbeültünk az asztalt és elköltöttük az ebédet, amit anyám főzött. Beszélgettünk, viccelődtünk. Nyáron, amikor rövid ujjú felsőt hordott, látszott a száma a karján. Nevettünk, de a szám ott volt a karján.
Kapcsolódó cikk:
Beszéltek otthon a múltról, a háborúról, Auschwitzról?
A tényekről beszéltünk, de az érzésekről nem. Az emberek húsz-harminc évvel később kezdtek el az érzéseikről beszélni, arról, hogy mit tett velük a háború. A félelem, a szomorúság, a magány úgy bugyogott fel, olyan erővel, ahogy a felforrt leves veti le magáról a fedőt. Azt éreztem, hogy a feltörő érzések elől ők sem tudnak menekülni, de én sem, aki ki voltam téve a hatásuknak.
Chaja Polak: Salka - Egy anya portréja
Fordította: Gera Judit, Park Kiadó, 2016, 240 oldal, 3490 HUF
Érzett megkönnyebbülést, amikor Auschwitzról beszéltek? Lehetséges-e megkönnyebbülésről beszélni egyáltalán?
Emlékszem arra, amikor anyám megmutatta az anyakönyvi kivonatomat, és láthattam az apám nevét. Ültem anyám mellett a padon, ő megállíthatatlanul sírt, de ahelyett, hogy ez engem elszomorított volna, örültem. Nagyon boldog voltam, mert azt éreztem, hogy megoszt velem valami nagyon bensőségeset, és az, hogy megosztotta velem a fájdalmát, boldoggá tett. Általában derűsek és életvidámak voltunk. A szomorúság valahol mélyen volt, minden más mélyén rejtőzött, mint a búvópatak. Anyám elvesztette a szeretteit, a két szeretett öccsét, az apját, az apja feleségét, az unokatestvéreit, és ez túl sok volt ahhoz, hogy gyászolni lehessen. Ezt nem lehetett elviselni, a fájdalmat el kellett zárni valahová, és csak előre nézni, nem volt más választás. Vagy öngyilkosságot követni el, vagy bezárni a múltat és előre nézni.
„Érted jött vissza” – ismételgeti magának a gyereknarrátor a regényben. Hogyan lehet ezt a mondatot feldolgozni, mit lehet kezdeni vele?
Három és fél évesen csomagként küldtek egyik címről a másikra, nem volt állandó lakhelyem, nem alakult ki bennem a bizalom érzése. Amikor anyám visszajött, újraházasodott, és még két gyereke született. A fiaim már iskolába jártak, amikor egy délután mi, szülők összeültünk és beszélgettünk. Nem tudom miért, de annyira megbíztam az egyik édesanyában, hogy megkérdeztem tőle, érthető-e, hogy megviseli a gyereket, ha az első három évben elválasztják az édesanyától. A válasza visszaigazolás és megerősítés is volt, nagyon boldog voltam, amikor hazafele bicikliztem, úgy éreztem, repülök. Évekkel később azt mondták nekem, hogy ez bizonyára súlyos mondat lehetett számomra, mert felelősséggel járt. Megrökönyödve hallgattam, mert nekem egészen mást jelentett, aztán évekkel később megértettem mire gondoltak. Ha azt hallod, hogy érted ment keresztül mindezen, ez kihat a teljes életedre.
Mondhatjuk, hogy a Salka gyászregény?
Anyám emlékezetét szerettem volna megőrizni, mert ő a világot akarta figyelmeztetni és emlékeztetni arra, ami történt, ami megtörténhet. Rengeteget tett azért, hogy könnyítsen azoknak az életén, akik visszatértek a haláltáborokból. Megalapította az Auschwitz-bizottságot, ami azért is felelős, hogy megőrizze az épületeket, hogy emlékeztessenek arra, mi történt. A 80. születésnapjáig dolgozott, a rossz tapasztalatait jóra akarta fordítani, ez munkált benne. Halála után leginkább az vált fontossá számomra, hogy az életéről írjak, és így a legvéresebb évszázadról. Az életéhez szorosan hozzátartozott a pusztulás is, a háború sok mindent eltüntetett. A temetőkövekkel a nevek is eltűntek, a zsidók házait lebontották, akárcsak a zsinagógákat. A múlt eltűnik ugyan háború nélkül is, de a háború ezt súlyosbítja. Nélküle még ott lennének a házak, a temetőkövek, a zsinagóga, a gyülekezési helyek, különösen Közép-Európában.
Az izraeli börtönök látványa Auschwitzra emlékeztetik Salkát a regényben. Olvashatjuk ezt az izraeli kormány kritikájaként?
Kemény kritikát akartam megfogalmazni az izraeli kormánnyal szemben. Az öcsém, dokumentumfilm-készítő, forgatott egy izraeli börtönben, sokat beszélgetett palesztinokkal, akik a börtönből szabadultak, de megszólaltatott palesztin-izraeli őrt is. Titokban felvett anyagot is megmutatott az anyámnak, akire ez akkora hatással volt, hogy teljesen kiábrándult, és elvesztette a hitét Izrael államban. Nagyon szomorú az ország helyzete, és az is, hogy az emberek összetévesztik a cionizmust és a filoszemitizmust. Én Hollandiában szavazok, de sokszor úgy tekintenek rám, mint aki hibás a kialakult helyzetért, és azt látom, hogy a mostani izraeli kormánynak köszönhetően erősödik az antiszemitizmus. Anyámnak szocialista nézetei voltak, nem tervezett Izraelbe költözni, mert jobb világot akart mindenki számára. Idealista volt, azt mondogatta, emberek vagyunk, aztán zsidók. A háború utáni Hollandiában élni nem volt a legideálisabb, azokat, akik visszatértek a haláltáborokból, nem úgy fogadták, ahogy kellett volna. Az antiszemitizmus, legalábbis a felszínen, nem volt érezhető, de ma egyre inkább a felszínre tör. Amikor találkoztam egy lengyel lánnyal Izraelben, azt mondta, nem szeret ott lenni, de nincs hova mennie, Lengyelországban nem élhet, nincs választási lehetősége. Az anyámnak volt.
Szerző: Tamás-Balha Etelka
A cikk eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.
