Alice Zeniter: Szomorú vasárnap, avagy a semmi ágán, fordította: Kovács Veronika
L'Harmattan Kiadó, 2014, 184 oldal, 2450 HUF
Fotó: Rácz Ádám
Alice Zeniter diploma után gondolkodás és mindenféle előkép nélkül érkezett Budapestre, ám a véletlenszerű találkozás később sorsdöntőnek bizonyult – a karrierje szempontjából mindenképp. A város nosztalgikus rezgése, lakóinak folyamatos múltba révedése és az itt hallott régimódi történetek regénnyé álltak össze, és három díjjal (Closerie des Lilas irodalmi díj, Prix du livre Inter, az Express közönségdíja) jutalmazták a rajongást. Magyarországról nemcsak a barátai családi anekdotáit vitte haza magával, hanem József Attila, Szabó Magda és Kosztolányi Dezső írásait, megalapozva a gyanút, miszerint ha le akarunk nyűgözni egy fiatal francia írónőt, akkor egyszerűen a kezébe kell adnunk egy Kosztolányi-kötetet. A Szomorú vasárnap, avagy a semmi ágán című regény szerzőjével az első benyomásról, Csehovról és a férfiak által írt történelemről beszélgettünk.
Emlékszel, hogy pontosan hol és mikor hallottad először a Szomorú vasárnapot?
Azt hiszem egy barátom lakásán, közvetlenül azután, hogy Magyarországra érkeztem. Híres magyar dolgokról beszélgettünk, és valaki megemlítette az öngyilkos dalt. Senki sem ismerte, ezért mindannyian a laptop köré gyűltünk, és lejátszottuk. Emlékszem nagyon nyálas videója volt, rengeteg vérrel és gótikus betűkkel, amik azt mondják Szomorú vasárnap (mondja magyarul).
Ez az eredeti változat volt, a Seres-féle?
Igen.
Hallottál más változatokat is?
Nagyon sokszor hallgattam a Billie Holiday változatot.
Az a legjobb feldolgozás.
Szerintem is, gyönyörű.
Ha jól tudom, a dal egy másik regényed kéziratában is szerepelt, ám a kész regénybe végül nem került bele. Mi történt?
Ó, ez nem a dal volt, hanem valami más Magyarországról. Az előző regényem, a Jusque dans nos bras egy pontján a két karakter Budapestre utazott, és volt egy jelenet, amelyben ők ketten káromkodni tanulnak magyarul. Nekem nagyon tetszett, de a szerkesztőm szerint egyáltalán nem illett a sztoriba. Az egész regény Párizsban játszódik, és szerinte semmi értelme nem volt, hogy egyszer csak jön egy fejezet, amiben a szereplők hirtelen átruccannak káromkodni egy idegen városba.
Ezért írtad meg a Szomorú vasárnapot? Ez volt a bosszú?
Pontosan, édes bosszú! (nagyon nevet)
A Mándy család generációk óta a Nyugati pályaudvar sínei között álló romos házban él. Ide jött haza '56-ban a nagypapa, miután megvívta személyes harcát a Sztálin-szoborral, ide tér vissza a mindig ugyanolyan munkanap végén a pályaudvaron büfét üzemeltető Pál, és ennek a háznak a sötét falait bámulja éjszakánként az unoka, Imre. A még élő asszonyok közben csendben hordozzák keresztjüket, legyen az szenvedélymentes élet, vagy szerelmi bánat és egy elkerülhetetlen abortusz. A nagymamára csak egy üveg pálinka, egy ismerős dallam és azok a rohadt kertészek emlékeztetnek, pedig ő a cselekmények fő mozgatórugója, az ő tragédiája determinálta a családi szomorúságot. Zeniter családregényére akár Tóth Krisztina Akváriumának másik pólusaként is hivatkozhatnánk, hiszen mindkettőjük hősei a Nyugati környékén szürkülnek bele a reménytelenségbe, ám míg utóbbinak szereplői mellett észrevétlen robognak el a vérzivataros évek, előbbi szereplőinek sorsát épp a történelem alakítja. Meg az oroszok.
A Szomorú vasárnap csordultig van olyan szimbólumokkal, mint a megtisztulásra és az újrakezdésre (vagy épp az örökké titokban maradt múltra) utaló tisztítótűz, az anyát jelentő virágmintás imakönyv és bugyi, a nyugati nyitás metaforája, a szexshop, vagy épp az anonimitásban hagyott nagypapa, akinek megnyomorodott teste egyszerre jelképez mindent, amit sosem lehet kimondani. Alice Zeniter a Szabó Magda (vagy például Zadie Smith) műveiből is ismerős érzékenységgel közelít a történethez, vagy ahogy ő fogalmazott, ad az egésznek egyfajta vintage bájt, nem ítélkezik és nem kerget hepiendet.
Emlékeznek még a Megáll az idő Coca Cola-mámoros jelenetére? Zeniternek például ez a jelenet is segített megteremteni a közelmúlt Budapestjének atmoszféráját, ami olyan jól sikerült, hogy csak azért tűnik fel, hogy nem magyar szerző regényét olvassuk, mert megmagyarázza benne, hogy ki az a Prisztás József. (B)
A regényed rövid időn belül a második olyan könyv, amit fiatal francia író írt Magyarországról. Az első, amit magyarra is lefordítottak, Clara Royer Csillag című regénye volt. (Claray Royer-val tavaly nyáron interjúztunk.) Mit gondolsz, miért válhatott mindkettő sikeressé Franciaországban? Miért érdeklik a magyarok ennyire a franciákat?
(nevet) Szerintem először is meglepődtek azon, hogy van egy ország közel Franciaországhoz, amiről semmit sem tudnak. Megpróbáltam nemcsak az ország történelméből, de az atmoszférájából is átadni valamit, azt, hogy egyszerre boldog és szomorú. Amikor olvastak róla, szerintem pont úgy érezhették magukat, mint én, amikor felfedeztem ezt az atmoszférát. Nagyon meg tud érinteni, álmodozásra késztet.
Történelemóra a franciáknak a magyarokról?
(nevet) Próbáltam ezt nagyon simán és zökkenőmentesen megoldani. Például eldöntöttem, hogy nem lesznek lábjegyzetek, amik megmagyarázzák a dolgokat, mert az megtörné az olvasás ritmusát, ezért minden magyarázatot beleszőttem a szövegbe. A könyv inkább arról szól, ahogyan én elképzelem a történelmet, és nem arról, ahogy tényleg történt.
A te könyved például abban különbözik más külföldi írók tollából származó, magyar témájú történetektől, hogy nem elégszel meg az általánosítással. Konkrét nevek, idézetek, valós események szerepelnek a regényben, eléggé meglepődtem például, amikor egy ponton Prisztás József nevét olvastam.
Nem akartam történelemkönyvet írni, az érdekelt, hogy ez a szomorú múlt determinálta-e a fiatal magyarok életét. Az érdekelt, milyen álmaid, elvárásaid, vágyaid vannak, ha egy olyan országból jössz, aminek nagyon súlyos a történelme, és a nemzeti himnusza is arról szól, hogy Isten, kérlek, vess véget a szenvedéseinknek.
Ez a másik öngyilkos dalunk.
(nagyon nevet) Igen.
Miért döntöttél úgy, hogy éppen Budapestre jössz, és nem máshová?
Véletlenül alakult így. Miután elvégeztem a mesterképzést az egyetemen, keresnem kellett egy helyet, ahol taníthatok, de nagyon elkéstem a kereséssel és már csak néhány szabad hely maradt. Valaki ajánlott egyet, ahol németül kellett volna tanítanom, és egy másikat Budapesten. Egy perc alatt bólintottam rá Budapestre, anélkül, hogy bármit is tudtam volna Magyarországról.
Mi volt az első benyomásod?
Mikor megérkeztem, nem éreztem úgy, hogy nagyon más lenne. Igazából egy picit csalódott is voltam, hogy ez is csak olyan, mint a többi európai főváros. Ám minél többet voltam itt, annál egzotikusabbnak találtam.
Hogyan jött az ötlet a regényhez?
Mivel mindenféle előzetes ismeret nélkül érkeztem ide, de meg akartam ragadni a lényegét, ezért kutatni kezdtem. Egy idő után feltűnt, hogy akárhányszor visszamegyek Franciaországba, órákig képes vagyok történeteket mesélni a magyar történelemről, kultúráról. Arra jutottam, hogy talán írnom kellene ezekből valamit - nagyon sok történet volt a fejemben, de nem tudtam, milyen formát adjak nekik. Egyszer, amikor visszavonatoztam Budapestre, megláttam ezt a házat a sínek mentén. Két gyerek játszott a síneken, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy milyen furcsa életük lehet ilyen közel a vonatokhoz. Majd azon, mi lenne, ha még közelebb lennének, a sínek közepén, talán mert a ház még a vasút előtt épült. Egy ponton rájöttem, hogy ezt kerestem, ez a gerince azoknak a kis történeteknek, amik a fejemben vannak.
Azok a történetek is benne vannak a könyvben, amiket a barátaidtól hallottál?
Néhány, de nem mindegyik.
Mondasz példákat?
Például Pál és Ildikó eljegyzése, amire csak azért került sor, mert ékszerek érkeztek az egyik üzletbe. Vagy azoknak a magyaroknak a története, akiket az oroszok sóbányába küldtek, és ott úgy ölték meg magukat, hogy lenyelték a sót. Az emberek nem azért osztották meg velem az emlékeiket, hogy bekerüljenek a könyvbe. Úgy gondolták, hogy ha érdekel az ország történelme abban az időben, akkor hallanom kell, hogy a nagyszüleik mit csináltak akkoriban. Én pedig rájöttem, hogy pontosan ez az a hang, amit kerestem.
Olvasás közben a Három nővér jutott eszembe, mert a karaktereidnek, de főleg a női karaktereidnek a tragédiák ellenére is lett volna lehetőségük túllépni a szomorúságon, ám ez csak egyiküknek sikerült. Eszembe jutott még Tóth Krisztina Akvárium című regénye is, hiszen abban is hasonlóan fojtogató környezetben élnek a szereplők, ráadásul közel a Nyugatihoz. Volt valamilyen irodalmi előképed a regényhez?
Nagyon sokat gondoltam Csehovra, miközben írtam a könyvet. Számomra ő a tökéletes „gyengéd” író, még akkor is gyöngéden bánik a szereplőivel, ha történetesen lúzerek, alkoholisták, vagy őrültek. Azt szerettem volna, ha az én regényemben is megvan ez a fajta gyöngédség a szereplők felé, akkor is, ha nem értek el semmit az életükben. Nem akartam bírálni őket.
A könyved egyik fő témája a csend. A karaktereid nem kommunikálnak egymással, sok az elhallgatott érzés, ki nem mondott vágy, feldolgozásra váró élmény. Ezzel azt hiszem épp a magyarok egyik kedvenc „problémamegoldó módszerére”, a ki nem mondásra, az elfojtásra, a magunkban emésztődésre tapintottál rá. Mi a helyzet a franciákkal? Ők szeretnek beszélni a múltról, nyitottabbak ilyen szempontból, mint a magyarok?
A nehéz idők bárkit némává változtatnak. Talán Franciaországban teremtettünk magunknak pár mítoszt, hogy feldolgozzuk a múltat. Például azt, hogy a második világháború alatt az egész ország ellenálló volt, ami egyáltalán nem igaz. A hallgatás olyasvalami, amit nagyon izgalmasnak találtam a magyar kapcsolatokban. Különféle hallgatások voltak, volt a szégyen igazi csendje, amikor nem akartak róla beszélni, és a csend, amit a kommunista kormány kényszerített rájuk. A magyar történelem tele van sötét lyukakkal, van néhány hely az idővonalon, amin nem mehetsz végig, mert csupa titok.
A könyved főleg férfiperspektívában íródott, mégis úgy éreztem, hogy a hangsúly végig a női karaktereiden van, és a nagymama, Sára története a legfontosabb. Miért döntöttél úgy, hogy (látszólag) mégis a háttérbe szorítod a női karaktereket?
A történelmet és a történelemkönyveket férfiak írták, férfiaknak, férfiszemszögből. A katona, a politikusok szemszögéből. Először nekem is ez a nézőpont jutott az eszembe, aztán elkezdetem gondolkodni azon, hogy hol lehettek a nők. Milyen lehet az ő durva, ki nem mondott, elhallgatott történelmük, és ezzel megjelent a történet második rétege. Lett egy réteg a férfiakról és lett egy a nőkről, akik tényleg a háttérbe vannak szorítva. Csak az első réteg réseiben tűnnek fel, de attól még ugyanúgy figyelnünk kell rájuk.
