Clara Royer: Csillag
Geopen Kiadó, 2013, 263 oldal, 3490 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Már az első magyar mondatában bocsánatot kér, amiért furcsán fogalmaz, az interjú előtt nagyon izgul, de közben olyan lelkes, mint egy tinilány. Hatalmas Kosztolányi-rajongó (következő regényében egy Kornél nevű fiú lesz a főszereplő), és többet tud a két világháború közti magyar irodalomról, mint a legtöbb magyar ember. Szerinte jól vagyunk képviselve Franciaországban, Szabó Magda és a fantasztikus négyes (Kertész, Krasznahorkai, Nádas, Esterházy) nagyon népszerű, de a Krúdy-fordítás sajnos nem sikerült túl jól. Mikor arra kérem, ajánljon francia kortársakat, bevallja, hogy inkább a magyar szerzőket figyeli. Schein Gábort fordít (a Lázár! szeptember elején jelenik meg franciául), és Szécsi Noémi Finnugor vámpírjával is hasonló tervei vannak. Ha mégis franciákat kellene mondania, akkor Camille de Villeneuve-öt említené finom stílusa, és az öt-hat álnéven alkotó Antoine Volodine-t a regényeiben felépített gazdag irodalmi világ miatt. Houellebecq-et nagyon okosnak tartja, de bocsánatot kér, amikor megtudja, hogy nemrég Budapestre látogatott. Bár ő maga is forgatókönyveket ír (például Nemes Jeles László S.K. című filmjéhez, amit ősszel kezdenek forgatni), nem feltétlenül örülne, ha könyvét megfilmesítenék. Clara Royerrel első regénye, a Csillag (Franciaországban is magyar címmel jelent meg a könyv - a szerk.) megjelenésének kapcsán beszélgettünk kreált identitásról, Béláról, és arról, hogy - nincs ezen mit szépíteni - a magyar irodalom kurvajó.
Nem féltél attól, hogy nem fogják megvenni a könyvet a magyar cím miatt? Vagy ez inkább egzotikumnak számított?
De féltem! (nevet) Igazi nyelvtörő, szinte sosem tudják kimondani Franciaországban, nagyon vicces. Akartam találni valami mást, de ez annyira logikus volt, a regény annyi fontos tengelye benne van. A francia kiadómnak egyébként nagyon tetszett! Ha ők nem találtak benne kifogást, akkor úgy éreztem, hogy mehet.
Nicole-nak ajánlod a könyvet, aki a nagymamád. Mesélj egy kicsit róla!
Ő tanított meg nőnek lenni, és ő mesélt a magyar hátterünkről is. Nem tudott semmi pontosat, csak azt, hogy az anyja Budapesten született, és amikor nagyon kicsi volt, az anyjával, és a kishúgával elhagyta az országot. A dédnagyanyám apja bunkó volt (nevet), és cserbenhagyta a családját.
Menekülés közben?
Nem tudok semmit az apai ágról. Lehet, hogy lengyel volt, vagy esetleg cseh. A dédnagyanyám anyját Klárának hívták, róla kaptam a nevem. Nagyon hasonlított rám, ugyanaz az orra, a homloka. Kísérteties, komolyan! Amikor felnövünk, választhatunk, hogy mit kezdünk az örökségünkkel. A családom inkább showbusiness család, művészekkel foglalkoznak. Már a nagyapám is impresszárió volt, de én nem akartam ezt csinálni. Ezért választottam Klárát, a magyar legendát, hogy valami újat teremtsek a családunkból.
Innen gondolom egyenes út vezetett a magyar irodalomhoz.
Olvastam egy novelláskötetet John Irvingtől (The Imaginary Bride – a szerk.), és az egyik novellában volt egy titkos nyelv. A végén kiderült, hogy ez a titkos nyelv, amit senki sem értett, a magyar volt. Mindig volt egy olyan rögeszmém, hogy a magyar a legtitkosabb nyelv a világon, van benne valami kincs, és szerettem volna megtanulni. Néhány évvel később sok magyar könyvet lefordítottak franciára, imádtam az Édes Annát, Kertész Imre műveit. Annyira nagy hatással voltak rám, hogy úgy döntöttem, ahelyett hogy írok egy dolgozatot Flaubert-ről, ami nagyon unalmas, és teljesen haszontalan, megmutatom a francia közönségnek, hogy a magyar irodalom igazi európai irodalom, és kurvajó. Kicsit ürügy is volt, mert nagyon szerettem volna Budapestre jönni. 2003-ban kaptam egy ösztöndíjat az Eötvös-kollégiumba, akkor jártam itt először. Emlékszem, sétáltam az utcákon, és nem tudom, mi volt velem, de kicsit orgazmikus volt. Annyira szép város, annyira magas! Mintha az ég is sokkal magasabb volna itt, mint Párizsban, ahol csak nyom össze minket. Teljesen beleszerettem Budapestbe, és ahelyett, hogy megtaláltam volna Klára ősömet, az volt az érzésem, hogy magamat találtam meg. Itt szabadabb vagyok, boldogabb. Emlékszem, valaki egyszer megkérdezte, hogy visszaszereztem-e a magyar örökséget. Mondtam, hogy nem, újra megtaláltam.
És mi ez az örökség? Mi a te örökséged?
A budapesti kultúra. Komolyan! Átutaztam Magyarországot, és nagyon sok város tetszett, de a budapestieket ismerem. Sok barátom van köztük, egyikük lánya a keresztlányom, egy másikkal, Nemes Jeles Lászlóval együtt dolgozom. Sőt, van magyar családom is, elképzelt családom természetesen, de amint kiderül a könyvből, a vér nekem nem nagyon számít.
Miközben olvastam, végig az volt az érzésem, hogy ezt egy magyar író írta.
Komolyan? Annyira jó a fordítás? (nevet) Örülök!
Az egésznek a hangulata nagyon magyar. Mit gondolsz, mi a legfontosabb különbség a francia regényírói hagyomány, és a magyar regényírói hagyomány között?
Hű de okos kérdés! (nagyon nevet) Általában nem tudnék válaszolni rá, és egy másik Phd-dolgozatot kellene írnom a témáról. Annyi biztos, hogy a magyar oldal óriási hatással van rám. A következő könyvem írása közben például Kosztolányira gondolok, van valamiféle tisztelet felé. Amikor a Csillagot írtam, akkor mindig a magyar zsidó írókra gondoltam, akikkel a Phd-m idején foglalkoztam. Az identitás volt a rögeszméjük, a ki vagyok én, hogyan definiálhatom magam. Egy olyan időszakban, amikor a központi kérdés is az volt, hogy ki a magyar, mi a magyar.
Az idők nem is változtak olyan sokat.
Tudom, de én nem politizálok, úgyhogy inkább nem mondok semmit erről. (nevet) Havas K. Gézát idézném, aki remek újságíró és esszéista volt a két háború között. Ő mondta, hogy a központi kérdés az volt, hasonlít-e a nemtudommicsoda a nemtudommicsodához. Abban az időben az ún. zsidókérdés nagyon nyomasztóan hatott Pap Károlyra, vagy mondjuk Szerb Antalra. Annyira fájdalmas volt olvasni, hogy Szerb 1942-ben azt írta a naplójába, megtaláltam a definíciómat. Magyar anyanyelvű zsidó vagyok. Pap Károly, akinek szerintem jobban kellene tisztelni a műveit, mindig a sehova nem tartozás melankóliájáról beszélt. Én kicsit lázadtam ezzel a rögzített identitással szemben. Az identitás teljesen társadalmi konstrukció. Egy századdal korábban, az ember még nem nézett bele a tükörbe reggelente, hogy na, akkor ki vagyok ma. Szerintem az identitás teljesen huszadik századi rögeszme.
Általában az eltitkolt zsidóság szokott kiderülni, de a könyvedben más a helyzet. Ethel arra jön rá, hogy mégsem zsidó, ahogy azt hosszú évekig gondolta. Ezzel a sehova tartozást akartad érzékeltetni az egész zsidóság szintjén, vagy csak Ethelre koncentráltál?
Szerintem a sehova tartozás is egy ilyen etikai viselkedés az életben. Mert mi az, hogy sehova tartozás? Ez sem létezik, ez is csak egy konstrukció. De én lubickolok a sehova tartozásban! (nagyon nevet)
Mert akkor bárhová tartozhatsz.
Például. De nem vagyok didaktikus író, ez nem lecke. Ha valami más szeretnél lenni, akkor csak legyél! Befogadhatod az életedbe az önfikciót, bár nem mondom, hogy úgy, mint Krúdy, vagy mondjuk Hašek. Nem kell misztifikációkat teremteni minden nap, csak annyit, hogy legyen egy kis távolság a saját önképed és önmagad között.
Ethelnek a regényben nagyon fontos a vallás, és a vallás elleni lázadás. Neked mennyire fontos?
Ethel spirituális ember. Nekem nincs vallásom, nem is tudom, hogy hogyan mondjam.
Akkor inkább úgy kérdezem, hogy miben hiszel?
Az Istenben, de vallásos istenben nem. Mondhatjuk, hogy Jézusiszta vagyok. Amikor 18 éves voltam, nem hittem semmiben, aztán olvastam egy Kierkegaard-könyvet, és soha többé nem kételkedtem. Kell egy teremtő, de hogy beleszóljon az életünkbe, azt nem hiszem. Ebben nem akarok hinni, mert ez annyira igazságtalan. Jób könyve számomra mindig nagyon nehéz olvasmány, de ebbe inkább ne menjünk bele. (nevet)
Come, Ethel barátja egyszer azzal vág oda a lánynak, hogy már megint csak a zsidó érzékenysége miatt hisztizik. Mit értesz zsidó érzékenységen?
Nem a Németh László-féle zsidó érzékenységről van szó. Nem antiszemita koncepció, hanem a posztauschwitzi érzékenység. Mielőtt felfedezi, hogy a zsidósága hazugság, Ethel egy nagyon szomorú, fájdalmas zsidóság foglya.
Pedig ő már nem is az első generációhoz tartozik.
De ez természetes. Az első generáció néma lesz, a gyerekeik viszont ordították, hogy fáj nekik. Az anyám például nem bírja a német nyelvet, pont, mint Ethel anyja a regényben. 13 éves koromban németül akartam tanulni, de beíratott helyette spanyolra. Úgyhogy most tudok spanyolul, de teljesen haszontalan számomra. (nevet) Szerintem a harmadik nemzedék, mint Ethel és én, próbál találni egy nyugodtabb hangot. Párizsban a nemzedékem újra felfedezte a vallást. Engem nem érdekelt, mert igazi katolikusként nőttem fel. Mindig vegyesházasság volt a családomban, ha férjhez megyek, remélem, remélem, remélem (nevet), akkor az a negyedik vegyesházasság lesz. Elég jól ismerem a zsidó vallást, mert kíváncsi voltam, de inkább kulturális szempontból.
Marie-nak Ordinaire a vezetékneve a könyvben, ami ugye azt jelenti, hogy átlagos. Ez mennyire beszélő név? Az is eszembe jutott, hogy nagyon hasonlít a magyar ordenáré kifejezéshez. Azt, hogy ordenáré, mondhatnánk André tettére is, és akkor többszörösen is beszélő név lenne.
Teljesen igazad van! Soha nem gondoltam erre az ordenáré szóra, ez nagyon jó! Emlékszem arra, amit Kosztolányi mondott, hogy lefordítani valamit az kicsit olyan, mint elárulni az eredeti szöveget. De ez megteremt egy új szöveget is, sok új jelentéssel. Mindig ironikus vagyok Ethellel. Számomra ő nem hősnő, nem heroikus. Hiábavalóan harcol a férfiakkal, használja őket. Rengeteg könyv, esszé jelent meg arról, hogy valaki rájött, hogy zsidó. De nem teszi feddhetetlenné az ember, hogy felfedez egy ilyen rejtett igazságot. Nem akartam, hogy a hősnőm feddhetetlen legyen.
Minden szereplőt nagyon pontosan festesz le, még akkor is, ha csak pár epizódban szerepelnek a könyvben. Clara anyját, sőt még Marie barátnőit is azonnal magam elé tudtam képzelni, pedig róluk szinte semmit nem írtál. Come-ról tudjuk, hogy a munkája megszállottja, és állandóan piszkálja a barátnőjét, de őt kicsit a homályban hagyod. Ez tudatos?
Kicsit tudatosan, mert Ethel szemszögéből nézzük a dolgokat, és az ő szemében Come majdnem nem létezik. Neki csak a második szerep jut, ezért fellázad, mert szeretné, hogy Ethel kicsit kevésbé legyen önző. Én büntettem Ethelt, mert végül nem lesz boldog a szerelmi élete.
Ennyire magyar témájú könyvnél nem is vártam teljesen hepiendet.
Félhepiend egyébként, mert az identitással való kapcsolat rendeződik. Bár ennek ára van, és ez az ár Come. Nem szabad ezt mondanom, de ő nem a kedvenc szereplőm a regényben. Inkább Antalt szerettem nagyon, aki egy ravasz vén róka. Fejtő Ferencről mintáztam. Találkoztam vele, nagyon szórakoztató ember volt, de kicsit mindig gúnyolódott. Na kis francia lány, mit akarsz a magyar irodalommal? (nagyon nevet)
Miután megjelent a könyv Franciaországban, kerestek meg ott élő magyarok?
Egyszer egy Párizsban élő magyar olvasóm felhívott a lakásomon. Jó napot kívánok, Béla vagyok! A vezetéknevére már nem emlékszem. Nem ismertük egymást, a telefonkönyvben találta a számomat. Nagyon vicces volt, de nagyon megható. Egy másik magyar olvasótól pedig kaptam egy nagyon szép levelet. Franciául írta, de az utóirat magyarul volt.
Ha három szóval kellene összefoglalnod, hogy milyen író vagy, mit mondanál?
Hú, te mit mondanál? (nevet)
Azt, hogy magyar. Akkor is, ha látom, hogy nem magyar a neved.
Érdekes, én soha nem merném ezt mondani.
A másik a filmrendezői nézőpont, és végül azt, hogy látszik, hogy nagyon szereted ezt a könyvet. Te jössz!
Beszélt. Az első vázlat még egy kicsit akadémikusnak tűnt, aztán úgy döntöttem, hogy inkább egyfajta beszélt irodalmat használok, és sokkal jobb lett tőle a szöveg. Ez az én stílusom. Aztán azt, hogy sűrű, és végül első. Ez nem remekmű, ez az első lépés, és remélem, hogy egyre jobb lesz. A következőt egyébként tudatosan írom, franciásan magyar olvasónak.
Írsz majd olyan könyvet is, amiben nincs magyar szál?
Most nem tudom elképzelni. A közép-európai, azaz inkább magyar háttér definiál engem. A mai francia irodalomban van még valaki, aki magyar történeteket mesél. Alice Zeniternek hívják, és írt egy nagyon jó regényt Sombre dimanche címmel. A könyv után hivatalosan is azt mondta, hogy a magyar korszakának vége. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, de az enyémnek soha nem lesz vége.
