fotó: Fényes Gábor
Nagyon úgy tűnik, hogy a teljes állás szerencsét hoz. Tavaly a múzeumi teremőrként dolgozó Barnás Ferenc könyvére került Aegon-logó, idén pedig a norvég idősek otthonában dolgozó Kun Árpádéra. A kilencedik Aegon-díjat a Boldog Észak érdemelte ki. A Katona színpadán kilenc szék, hét író és a műsorvezető, Winkler Nóra.
Borbély Szilárdra az est folyamán a sorai emlékeztetnek majd, Krasznahorkai László igazoltan van távol, Tóth Krisztina távollétére viszont senki sem számított. Az írónő Miskolc környékén tartott felolvasóturnét, és már épp Budapest felé robogott, amikor lánya rosszul lett az autóban, és lehányta az anyukája esti fellépő ruháját. Ez még nem lett volna akkora gond, ám a kislány belázasodott, ezért Tóth az Aegon-gála helyett a gyerekorvos felé vette az irányt. Már csak egy jó cím kell a történetnek, és mehet is a következő novelláskötetbe.
A nyertes regény egy félig francia, félig benini férfiről, Aimé Billionról (született Aimé Gbédóról) mesél, aki a forró, mágikus délről előbb Franciaországban utazik, hogy egymás mellé pakolgassa halott apja életének darabkáit, majd Norvégiában talál igazi otthonra. Egy dongatemplom idegenvezetőjeként kezd dolgozni, majd egy idősek otthonában kap ápolói állást, közben rátalál régóta keresett identitására, felfedezi saját testét és először tapasztalja meg egy másik ember érintését. Kun nagyon bátran bánik a témával és a szavakkal, és a kortárs magyar irodalomban eddig ismeretlen írói nyelven szól az olvasókhoz. Például emiatt a sajátos nyelvezet miatt is őt tippeltük az egyik befutónak esélylatolgató cikkünkben – igazunk lett.
Lehel tér, Sanghaj, Gedőcs vára
Idén a shortlisten szereplő könyvekben a tökéletesség mellett az is közös volt, hogy mindegyik valahogyan az utazás tematikájához kapcsolható. Olvasás közben Benintől Szibériáig kirándulhatunk, valós és fiktív helyszínek között ugrándozhatunk. Az estet Tóth Krisztina nyitotta volna a Lehel tér közelében, helyette Jordán Adél olvas fel egy részletet „antilányregényéből”, az Akváriumból. A könyv az ötvenes-hetvenes évekbe kalauzol, ám úgy, hogy egyáltalán nem válik nosztalgikussá. Tóthot Krasznahorkai László követné a színpadon, őt a Megy a világ egyik elbeszélése helyettesíti, melynek hőse sem az Angel-vízeséshez, sem a Victoria-, de még a schaffhauseni vízeséshez sem jut el soha – eljut viszont Sanghajba.
Kína után Esterházy Péterrel térünk vissza Európába, azzal az Esterházy Péterrel, aki már az est kezdete óta a színpad elejére pozícionált székek egyikén üldögél, mivel a színpadi koreográfiából mindössze annyit sikerült megjegyeznie, hogy amikor sötét lesz, menni kell. Arra azonban nem számított, hogy többször is lehúzzák a fényeket, de sebaj, így legalább sikerült bemutatnia a Hogyan csináljunk hülyét magunkból? helyzetgyakorlatot. Máté Gábor például állandóan ezt gyakorolja ezen a színpadon, emlékeztet Esterházy, de ennyire jól neki sem szokott sikerülni. A gála előtt minden írót arra kértek, hogy válasszon egy olyan képet, ami a legjobban visszaadja könyve hangulatát. Mivel Esterházynak egyetlen olyan fotója van, ami összekapcsolható Prágával, a képernyőn felsejlik Bohumil Hrabal arca. A két író 1990 környékén találkozott a cseh fővárosban. Akkoriban jelent meg a Hrabal könyve, ezért Szigeti László, a Kalligram igazgatója, jó ötletnek gondolt egy találkozót, amiről később kiderült, hogy csak kezdetben tűnt jó ötletnek. Hiába a sörszagú életöröm, Bohumil bizony egy igen kellemetlen alak. Olyan, aki a tömött kocsmában egyedül italozgat a legnagyobb asztal sarkában, mert senki sem meri megközelíteni. A kezdeti nehézségek ellenére az este végül remekül ért véget – sörrel és katarzissal. Az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat története azért a 17. században bonyolódik, meséli Esterházy, mert akkor még nem dőlt el katasztrofálisan minden, „ész és szív még nem vált ketté”. Mikor Winkler a regényben szereplő receptekről és lakomákról kérdezi az író, bevallja, hogy egy új városban először mindig az étlapokban merül el, ráadásul szeret olyan dolgokról írni, amiben van tapasztalata, és hát enni például nem egyszer evett már.
Kakashalom, Szatmár, Budapest
Kun Árpád nem nagy fotós, kínjában néhány képet küldött norvég tájjal és saját mosolygó arcával. Ő nemcsak a könyvében utaztatott kontinensről-kontinensre, de maga is egyenesen a Boldog Északról érkezett, hiszen családjával már 2006 óta Norvégiában él. A Boldog Észak eredetileg egy vers címe volt, amit Norvégiába érkezése után a fürdők valamint a kávéházak hiánya miatt érzett honvágy ihletett. A problémát az alkotófolyamatban nem a mágikus dél, sokkal inkább az általa jól ismert Norvégia leírása jelentette, bár Kun szerint, ahogy írsz egy könyvet, egyre csak azt látod, hogy mindennel csak a baj van. Egy saját ősvilág megteremtése volt a célja, és az, hogy ezt az ősvilágot sikerüljön is sajátjaként eladnia. Az idegenség-érzésről szeretett volna írni, de belerángatott a történetbe egy „alibi embert”, a teljesen valóságos Aimé Billiont. Bár Aimé nagyapja igazából nem volt varázsló, Kunt viszont nagyon foglalkoztatta a gondolat, hogy mit kezdene magával egy mágikus képességű szereplő a zord északon, és hogyan próbálná megérteni a norvégokat. Winkler Nóra „azt mondják, úgy írsz, mintha nem is magyar író lennél” felvetésére elmeséli, hogy több mint tíz évig például csak francia szerzők könyveit olvasta franciául, aztán ebből a belső migrációból egyszer csak külső migráció lett.
Gergely Ágnes regénye, a Két szimpla a Kedvesben borítóját idézi fel a képernyőn - a fotón a Váci utcát és a Kedves neonfeliratot látjuk az átkosban, amikor az utca még nyitott volt az autóforgalom előtt. Könyve memoár, tehát fikciót nyomokban sem tartalmaz, írás közben nagyon vigyázott, hogy közel maradjon a valósághoz. Folyton rá kellett ütnie a szájára, mert állandóan hazudni szeretett volna, ám nem azért, hogy megszépítse az emlékeit, hanem hogy valamiféle önigazolást keressen. Abban az időben, amikor ő volt fiatal, a valóság egy jelszó volt – nem volt semmi, csak a realizmus. Az ember pedig egy idő után már magától a szótól is megundorodott, ezért elkezdett szépíteni. A könyvben leírt helyzetek és szituációk minden apró elemére remekül emlékezett, mert ha visszagondolt valamire, akkor rögtön kihajtogatható könyvként jelenik meg előtte a díszlet. Gergely egy olyan részletet választott felolvasásra, ami a műfordítás iránti szenvedélyéről mesél, és visszaidézte angolszakos egyetemistakorát, amikor a pozsonyi angol intézetbe való utat a vezetés, az előre megszervezett lipcseit pedig az 1956. november 2-i indulás akadályozta meg.
Borbély Szilárd szellemét a Nincstelenek kanadai csokoládés részletével idézik meg, ám legyen Elek Ferenc bármennyire jó színész is, a szikár, keserű soroknak nem áll jól a narráció. A képernyőn a Nincstelenek borítójának hátsó fülén látható gyerekportré jelenik meg, a vigyorgó Borbélyt pedig a következő pillanatban az irodalomban különösen tehetséges gyerekeknek létrehozott Aegon-pályázat öt díjazottja váltja. A díjat az Aegon Borbély Szilárd emlékének ajánlotta.
Akár egy alternatív várostúrának is tekinthető a Vadnai bébi, könnyen lehet, hogy az ilyen túrákat szervező cégek rá is ugranak majd, nyitja a Bereményi Gézával való beszélgetést Winkler, ám miután csak egy határozott igent kap válaszul, inkább az életrajzi vonatkozást kezdi feszegetni. Bereményi Gergely Ágneshez hasonlóan a teljes igazat írta le a regényben, ám ő egyes szám harmadik személyben, Dobrovicsként mesélt magáról. Ennek a névnek a hangzása fejezi ki ugyanis legjobban, amit fiatalkori önmaga, a szeretnivaló ökör iránt érez. A regény történetét 40 évvel ezelőtt egy barátja anyjától hallotta. A nő délután kettőtől sötétedéséig mesélte az életét, majd a végén hozzátette, hogy amit Bereményi most hallott, az soha nem mesélheti el a fiának. Az írónak néha eszébe jutott, hogy a nő esetleg hazudik, ám másfél évvel ezelőtt úgy döntött, megírja a sztorit. Ami ezután történt a színpadon, azt még egy vidéki nagymama mellett edződött, rutinos hallgatónak is nehéz lenne visszaadnia. Bereményi valós és feltételezett rokoni kapcsolatokról mesél, és aki nem olvasta a könyvét, már az első kanyarban elveszíthette a fonalat. Egyben azonban mindenki biztos lehet – a könyvben szereplő apa nem budai, mert a fogantatás idején épp fel voltak robbantva a hidak.
India, Kolozsvár, Burjátföld
Mikor Takács Zsuzsára kerül a sor a színpad elején, a terem elcsendesedik. Mintha a versekről nem illene hangosan, sustorgó alapzajban beszélgetni, még akkor sem, ha a nyüzsgő, sosem nyugvó Indiát juttatják eszünkbe. Takács választott fotója Sziddhárta herceg történetét idézi, aki egy ideig úgy élte az életét, hogy egyetlen nélkülözővel sem kellett találkoznia, ugyanis apja minden szenvedőt és koldust eltávolított a mozgásteréből. Egy napon nem volt elég alapos, az ifjú herceg pedig összetalálkozott egy öreg koldussal. A találkozás olyan nagy hatással volt rá, hogy leült egy baobabfa alá, és meditáció közben megpróbálta kibogozni a születés-felnőttkor-betegség-öregség-halál hurkát. Takács a verseire is meditációként tekint, hiszen minden képzelt utazás valóságos is, ha az ember kellőképpen beleéli magát. Szerinte a mai irodalom nem foglalkozik azzal, hogy reményt adjon, Borbély Szilárd pedig épp azért választotta a halált, mert nem tudta megbocsájtani magának, hogy ilyen rettenetes képet festett. Takács vicces kötetet akart írni, amiben az is segítette, hogy a versek születésének idején éppen rekkenő hőség tombolt, és míg ő a légkondis lakásában dolgozott, a többiek csendben elpusztultak a városban. Mi is lehetne ennél jobb alap egy olyan kötethez, aminek a nevettetés a célja? Úgy véli, a Tiltott nyelv feloldozás versei az India-versek lettek, mert a kicsit tragikus, kicsit humoros hangulatot valahogy életszerűvé tette az ország, és Kalkuttai Teréz figurája.
Tompa Andrea fotóin Kolozsvár és egy anatómiai nagyelőadó szerepel, ám az írónő azt mondja, neki nem kellenek fotók ahhoz, hogy fel tudja idézni a várost – elég, ha becsukja a szemét. Ilyenkor általában nem egy konkrét utcát lát, hanem sok-sok helyet, ám sosem olyanokat, ami egy turista fotójára kerülne. Úgy véli, hogy ha Trianont nem is mindenki érti, de a veszteség szó mindenki számára ismert, ő pedig regényével nem visszahozni, hanem eltemetni akarta a múltat. Esterházy már említette korábban, hogy egy író tulajdonképpen nem ért semmihez, ő pedig épp ezzel a regénnyel bizonyította, hogy ez mennyire igaz. Az anatómiához például csak annyi köze van, mint a legtöbb embernek – tudja, hol a veséje. A Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben című kötetben számos olyan témát felvet, amelyről elhitetheti, hogy ért hozzá, ám szerencsére publikálás előtt egy igazi orvos is végigment a könyvön, aki nagyot kacagott, mert egy ér olyan helyre került a testben és a szövegben, ahol semmi keresnivalója. Tompa szerint könyvét a magány viszi előre, és azért döntött úgy, hogy külön szólaltatja meg szereplőit, mert nem talált egy olyan közös világot, ahol egyszerre szólalhatnának meg.
Kun Árpád és Zatykó Péter, az Aegon Zrt. vezérigazgatója
A fotós feladatot Winkler Nóra szerint Csabai László teljesítette a legjobban. Fotója egy fiktív helyszínre, a Nyíregyházára kísértetiesen hasonlító Nyárligetre kalauzol, és megismertet minket Szonyecskával és Volfurral, a nyomozókutyával. Mivel a helyszín fiktív, bajos lenne valós figurákról beszélni, bár regényének, a Szindbád Szibériábannak címszereplője egy valós helyről, Bagdadból származik. Az utazás tematikánál maradva szülőhelyétől jó messzire, Burjátföldre kerül, és megismerkedik a burját sámánizmussal. Az egyetlen, amivel nem ismerkedik meg, az Krúdy Gyula írásművészete, ugyanis annak semmi köze a regényhez. Szindbádnak minimális mozgástér jut, még ahhoz is engedélyt kellene kérnie, hogy 50 kilométert utazhasson, ám mivel szovjet nyomozónak áll, megnyílnak előtte a határok. A kötetet bemutató kisfilmben jelzőként hangzott el a „csabais”, ám az író ezt még nem érzi védjegynek, hiszen csak szerkesztője, Király Levente szájából hangzott el.
