Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv
Magvető, 2013, 96 oldal, 2290 HUF
A
„És akkor élhettünk volna úgy,/mint a fényérzékeny növények:/felfelé törekedve. Élhettünk/volna úgy is, mintha éltünk volna.”
A Tiltott nyelv szerepe szerint összegző, Takács Zsuzsa életművében a tizenhatodik kötet. A költő hosszú és gazdag életútra tekint vissza, idén ünnepli hetvenötödik születésnapját. Költészetét Ady, a magyar klasszikusok, Dosztojevszkij és a francia szimbolisták határozták meg. Pályáját rendkívüli koncentráltság és tudatosság jellemzi, melynek során többször megújította a korábbi lírai teljesítményt. Objektív költészet az övé, melynek az áhítatos szemlélődés, az életvágyból fakadó szomjúság kölcsönöz személyes hangvételt.
A kötet szövegeiben a lírai én higgadt hangon szólal meg, a szerző szóképekben gazdag, tűpontos fogalmi rendszerben dolgozik. „Sütkérezünk a szeptemberi napsütésben,/kergetőzünk még a kerítés kőalapzatának/repedései közt, hideg gyíkok.”
Mottójában kijelöli az utat, mindjárt az elején fölszabadítja magát mások ítélkezése alól: „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk,/de ha már gondolkodunk is,/Nem szabad megszólalnunk rajta./Megszólalni és kimondani, milyen/következtetésre jutottunk.” A költő nem a szótól fél, hiszen az fontos eszköze – hanem a jelentéstől, mely magában hordozza annak veszélyét, hogy az olvasó esetleg félreérti.
A négy fejezetre tagolt kötet első része az Emlékezésgyakorlat, ahol női sorsokat villant fel, sűrű, filmszerű beszédmódban. Ezt a Mesterek követi, melyet irodalmi-emberi példaképeinek szentel. A gyász előérzete a haldoklótól való búcsúzás fájdalmas gyűjteménye. Végül az India Teréz anya hitvallásával zárja a kötetet, egy hitehagyott világ díszletei közt.
A szövegekre az egységes megmunkálás jellemző, akkor is, ha az egyes verstörténések egymástól eltérő témát dolgoznak fel. Az egységes hangvétel nagy erénye Takács Zsuzsa költészetének. A lírai én a szemlélt tárggyal távolságot tart, ugyanakkor nem mentes az iránta érzett empátiától sem. A szembesítésben, mint beszédpozícióban ott van az analízis, a megértés vágya. A konklúzió mindig ugyanaz: megérteni és elfogadni a múlt személyeit, eseményeit, megszabadulni a hiábavalóság érzésétől. „Mert lehet, hogy következtetésünk hibátlan,/ kétségbeesésünk mégis ostoba.” Valójában ezt egyes szám első személyben érti, a saját következtetéseire. Gondolatmeneteit úgy építi föl, hogy a használt kifejezések csak ebben az adott kontextusban hordozzanak jelentést. Ezek a szavak nem lehetnek másé, ezek Takács Zsuzsa szavai.
Az önreflektív versvilág, mely előző köteteiben megjelent, itt is hangsúlyos szerepet kap. „Az előbb, egyébként, hazudtam. Amit/a megperzselt hangyákról, és a fölgyújtott/Édenről mondtam, azt Kokoschka tette,/Mivel egy lánynak tetszeni akart. Te sosem/vettél észre. Emlékszel rá, hogy éltem?” (A látásról)
Takács Zsuzsa költészetében a Tiltott nyelv oldalain végigkövethetjük azt a folyamatot, ahogyan a vers megszületett. Részt veszünk az emlékezésgyakorlatban, s ez voltaképp olyan, akár a „lelkigyakorlat”. A költői világ komplexitását a töredékesség adja. Rengeteg emlékből, cserepenként kell kiválasztani azt, amiből felépül ez a színpompás mozaik. A nyelv behatárolja a kifejezést, közvetve emóciókat kelt, s ezekért a költő személyes felelősséget vállal.
Nyugodt, csendes, tárgyszerű hang ez, ami ugyanakkor szenvedélyes is : „A Wally, testére tapadó vizes ruhában/legbotrányosabb alkotásod lesz. Én leszek/az összes bécsi lány között, ahogyan/mindig is kívántad: a legmeztelenebb.” (A látásról). A versekben áramlik az élet, mint mikor tavasszal kibontják rügyeiket a fák. Végig jelen van a szenvedély ereje, csak visszafogottan: „Csempévé válni a metróállomás falán, ne/tudjuk nem érezni őket, és ne akarjunk leesni.” (Vizitáció)
A Tiltott nyelv kiváló alkalom, hogy a másik sorsa átélhető, testközeli élmény legyen.
Szerző: Kornis Virág
