Mi visz rá főiskolás képzőművészeket, egyetemi hallgatókat és leendő művészettörténészeket arra, hogy a Műcsarnokból ellopják az ott kiállított könyveket? A válasz egyetlen összetett szóban összefoglalható: az információéhség. A Szentendrei Képtár kiállításon mutatja be a magyar kultúrtörténet egyik elfeledett, mégis sokatmondó epizódját, az 1959-es könyvlopás történetét, amikor is két hét alatt a kiállított háromezer könyv nagy részét egészen egyszerűen magukkal vitték a látogatók.
Ahhoz, hogy meg tudjuk érteni az akkori eseményeket, vissza kell lépni pár évet az időben. Ezt az utat követi a kiállítás is, amely propagandahíradó-bejátszásokkal és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára anyagai segítségével idézi meg az ötvenes éveket. A francia-magyar kapcsolatok abban az időpontban abszolút mélypontra kerültek, a bizalmatlanság csúcsra járt – az ötvenes években például kémkedéssel vádolták a francia kulturális attasét, Guy Turbet-Delofot, de mivel ő diplomáciai védettséget élvezett, ezért a munkatársait zaklatták és börtönözték be, köztük a diplomata titkárnőjét, Halkó Mariannt. A kiállításon nemcsak az akkori jelentéseket és vallomásokat hallgathatjuk meg, de kiderül az is, hogy a hidegháborúban a szembenálló felek milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a könyvnek: a kiállítás így felidézi azt a CIA által finanszírozott programot is, amelyben különböző fedőszervezeteken keresztül 1956 és 1991 között tízmillió kötetet juttattak el a vasfüggöny mögé, így Magyarországra is, amit a korabeli híradó természetesen az imperialisták felforgató tevékenységeként tálalt.
Egy ilyen politikai és kulturális mélypont után jutottunk el aztán az évtized végére, amikor a Műcsarnokban és a Sorbonne-on pár hetes eltéréssel francia, illetve magyar könyvkiállítást rendeztek. Míg utóbbin például a börtönbüntetését töltő Déry Tibor szabadon bocsátását követelő francia nyelvű röplapot osztogattak, a budapesti kiállítás azzal került be a köztudatba, hogy a látogatók egyszerűen ellopták a kiállított tárgyakat. Az akkori eseményeket felidéző szentendrei kiállítás legérdekesebb részét éppen azok az interjúrészletek adják, melyekben ma már neves képzőművészek, művészettörténészek – akkor fiatal főiskolai hallgatók – mesélnek az 1959-es kiállításról, és arról, hogy ők maguk hogyan tettek szert a könyvekre.
(Fortepan)
A beszélgetéseknek visszatérő momentuma, hogy az akkori művészeti hallgatók óriási információs vákuumban mozogtak; Tót Endre képzőművész szerint az „éhségük” onnan eredt, hogy teljesen el voltak zárva a nyugati világ publikációitól. A képzőművészeti főiskolán például egyáltalán nem tanítottak nekik kortárs művészetet, a kiállítás viszont – és ezt már Kovács Péter festőművész-grafikus mondja – „ablakot nyitott”. Azzal valószínűleg a franciák is tisztában lehettek, hogy a kiállítás nagy figyelmet fog kelteni, és számoltak azzal is, hogy a könyvek valamilyen módon majd az országban maradnak, a szervezők visszafelé mindenesetre már nem rendeltek fuvart. A lopás ugyanakkor nem volt eleve kódolva a kiállítás történetébe. Klimó Károly festőművész-grafikus például arról beszélt, hogy először megfelelő tisztelettel nézték a kiállított könyveket, majd amikor kiderült, hogy el-eltünedeznek a kötetek, a lopást pedig a kiállítók nem nehezményezik („megengedett, szinte támogatott dolog” volt), akkor többször is fordultak, így a két hét leforgása alatt szinte kiürültek a termek, és a kiállítótérből elfogytak a könyvek. Tót Endre arról beszélt, hogy kezdetben nem volt túl bátor és egy parányi Modigliani-könyvet vett magához, Lakner László festőművész-grafikus pedig egy Max Ernst-könyvet dugott a lódenkabátja alá, amely utóbb megfordult Kovásznai György, Korniss Dezső és Ország Lili kezei között is, hogy a végén lapokra hullva kerüljön vissza hozzá („Úgy szétnyirbálva, hogy úgy mondjam, szétkaszálva könyvet még nem láttam, mint ahogy az visszajött hozzám.”)
Ma már valószínűleg nagyon nehéz elképzelni azt a vizuális szegénységet, ami az ötvenes évek Magyarországán a mindennapokat jellemezte. Az akkori művészeti hallgatók ki voltak éhezve az impulzusokra, erről árulkodnak Perneczky Géza szavai is, aki arról beszélt, hogy a disszidálása után egy ideig teljesen lenyűgözték a kirakatok. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy a budapesti kirakatokban az ötvenes években egyszerűen nem voltak színek, abban a vizuális ingerszegénységben pedig még egy egyszerű cégér is feltűnést tudott kelteni – például a Lufthansáé, amelyet a vele együtt sétáló Háy Ágnes „Kék, kék, kék!” felkiáltással üdvözölt. Ennek a reklámtáblának ugyanis olyan kék színe volt, amilyet szerinte akkor az egész országban nem lehetett látni.
A nagy könyvlopás – Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött. A kiállítás március 1-jéig látogatható a Szentendrei Képtárban. Kurátor: Árvai Mária és Véri Dániel. A kiállításon az alábbi művészek és művészettörténészek interjúi hallgathatók meg: Gábor Eszter, Gyémánt László, Jovánovics György, Klimó Károly, Kovalovszky Márta & Kovács Péter, Lakner László, Marosi Ernő, Passuth Krisztina, Perneczky Géza, Tót Endre.
