A lengyeleknek muszáj mindig valamit kombinálni

.:wendy:. | 2013. szeptember 22. |

stasiuk_krystof-00311.jpg

Balra Krzysztof Varga, jobbra Andrzej Stasiuk, fotók: Valuska Gábor

Andrzej Stasiuk és Krzysztof Varga azon túl, hogy nemzetközileg a legismertebb lengyel íróknak számítanak, még jó barátok is. Ennek köszönhető, hogy májusban mindkettejükkel találkozhatott a budapesti közönség, amikor Stasiuk legújabb könyvét Át a folyón címmel bemutatta Magyarországon. A rendszerváltás utáni lengyel írónemzedék karakteres szerzőivel a bemutató után beszélgettünk arról, hogy a lengyel írók nem szeretnek beszélgetni az irodalomról, ellentétben a magyarokkal, és arról, hogy nálunk még mindig él a Habsburg bürokrácia, mindennél jobban szeretünk csoportokba tömörülni, míg a lengyeleknek az illegalitás egyenesen létszükséglet. 

Nem megszokott, hogy a magyar közönség egyszerre két lengyel íróval is találkozhat. Sokszor tesznek ilyen küldöldi turnékat?

Andrzej Stasiuk: Sokat szoktunk együtt utazni a világban, hiszen barátok vagyunk. Mivel Krzysztofnak Pest a második hazája, valahogy jött, hogy ő is velem tartson az új könyvem magyarországi bemutatójára. Nagyon szeretem ezt a várost, így amikor a kiadóm lehetőséget ad rá, mindig jövök.

Krzysztof Varga: Én valójában egy élősködő vagyok: minden lehetőséget megragadok, hogy Budapestre jöhessek, és annak is örültem, hogy együtt léphetünk fel itt. De ez nemcsak egy írói vizit számunkra, hanem olyan baráti együttlét, amit mindig szívesen használunk ki. Amint letudtuk a kötelező köröket, megyünk barangolni, belélegezzük a klímát. Pestnek megismételhetetlen légköre van, mindig különleges élmény ide jönni, sokkal többet jelent, mintha Prágába vagy Pozsonyba mennék.

Az Át a folyón is az utazásról szól. Azaz az utazásról is szól...

Stasiuk: Igen, az én hőseim állandó mozgásban vannak, utazgatnak, vándorolnak. Ez mindig is egy fontos momentum lesz számomra, mind a valódi életben, mind írásban.

stasiuk_krystof-00319.jpg

Ha két író együtt utazik, akkor az jelent egyfajta közös munkát, együttgondolkodást is?

Varga: Hát, ami engem illet, képtelen lennék valakivel társszerzőként dolgozni. Az írás magányos munka, nem olyan, mint a többi művészeti tevékenység. És amikor Andrzejjel együtt császkálunk egy városban, akkor nem direkten íróként viselkedünk, nem beszélünk konkrétan az irodalomról. Persze van egyfajta sajátos, írói perspektívánk, mindketten az irodalmilag érdekes helyeket keressük, de egyszerű barátokként kell elképzelni minket. Mondjuk szeretünk temetőkben sétálgatni, ez lehet nem annyira átlagos tevékenység.
De az író feladata is az, hogy olyan dolgokra találjon rá, amelyek valami mellékágon, eldugott helyen rejtőznek, nem túl egyértelműek. Nem a központok érdekelnek minket, hanem a külvárosok.

Stasiuk: Ma például voltunk egy temetőben és egy hegyen is!

Varga: Igen, ebéd után a Lengyel Intézet vezetője megkérdezte, hova akarunk sétálni menni, én meg rávágtam, hogy egy hegyre. De nem ám a Gellérthegyre, ahogy ő gondolta, és ahova minden turista felmászik, hanem a Normafára. A klímáról van itt megint szó: Budapesten semmi értelme felmennem a várnegyedbe, az nem inspirál. De a Normafa, vagy a Farkasréti temető, na az igen.

Stasiuk: Életemben először ettem káposztás rétest! Méghozzá a Normafán. Egy kis bódéból árulták, kiváló volt. Irodalmi nézőpontból egy kis bódéból evett rétes sokkal érdekesebb, mint bármilyen elegáns vacsora.

stasiuk_krystof-00321.jpg

És milyen volt a temető? Miben különbözött a lengyel temetőktől?

Varga: A lengyel temetők sokkal inkább szó szerint értelmezhető helyek, kevéssé fantáziadúsak. Ott például sehol sem láttam olyan sírfeliratokat, amiken csak annyi lenne, hogy Mama. A lengyeleknél mindig mindent pontosan ki kell írni.

Stasiuk: Képzőművészetileg is érdekesebbek a magyar temetők.

Vannak olyan országok, például Dánia is ilyen, ahol a temetőket még inkább hétköznapi helyként kezelik. Ott megtörténhet, hogy egy temetőbe nemcsak sétálni, hanem aludni, napozni, piknikezni mennek az emberek, mintha csak egy parkban volnának.

Varga: A lengyel hagyományban ez teljesen elképzelhetetlen. A sírhely komoly dolog: virág, koszorú, gyertya, síró ember kell mellé. Lengyelországban az igen erős katolikus hagyományok összekapcsolódnak a pogány szokásokkal, de még sincsenek igazán népies szokásaik a temetésekkel kapcsolatban. Elképzelhetetlen, hogy sörözzenek vagy igyanak egy temetőben. Talán csak a lengyelországi cigányok állnak ehhez másképp, sokkal szabadabban.

Stasiuk: Nekem nagyon tetszik ez a dán hagyomány, sokkal jobban, mint a komor lengyel.

Andrzej Stasiuk 1960-ban született Varsóban. A középiskolát nem fejezte be, hanem részt vett a lengyel ellenállási és hippimozgalomban, a katonaságból való dezertálása miatt pedig börtönben is ült. Először különféle underground fanzinokban publikált verseivel tűnt fel, majd 1992-ben jelent meg börtönélményeit megörökítő Hebron falai (Mury Hebronu) című elbeszéléskötete. Országosan ismertté Fehér holló című regényével vált. Az egyik legtöbbet fordított kortárs lengyel író Magyarországon; könyveiben az utazás és a kelet-európai országok központi szerepet játszanak. A rendszerváltás környékén már falun, távol a nagyvárostól élt, ahol saját bevallása szerint könnyebben meg tudta ragadni Varsó lényegét és írni a városi életről. Feleségével először szamizdatban kezdték el kiadni könyveiket, majd az évek során létrehozták Lengyelország egyik legnagyobb presztízsű szépirodalmi könyvkiadóját. - Korábbi interjúnk a szerzővel itt olvasható.

Krzysztof Varga 1968-ban született, félig magyar származású lengyel újságíró, a Gazeta Wyborcza rovatvezetője. Csak felnőttkorában tanult meg magyarul, de azóta lelkesen érdeklődik az ország és lakói iránt, újságíróként pedig többször tudósított Magyarországról, többek közt a 2006-os zavargásokról. Turulpörkölt című könyvét a lengyel olvasóközönségnek írta Magyarországról, de a könyv itt is nagy érdeklődést váltott ki. Voltak, akiket sértett Varga bemutatása, mások sértve érezték magukat. Varga saját bevallása szerint nem akarta úgy beállítani magát, mint aki jobban ismeri Magyarországot a magyaroknál, de bizonyos dolgokat új perspektívából tudott megmutatni. - Korábbi interjúnk a szerzővel a Turulpörkölt kapcsán itt olvasható.

Amellett, hogy csak lengyel nyelvű volt a közös bemutatójuk, miért volt emlékezetes?

Varga: Nagyon tetszett az ötlet, hogy nem egy klasszikus, vezetett irodalmi beszélgetés volt, hanem a saját szövegeinket kellett kihúznunk egy kalapból és azokra kellett improvizálnunk. Ezt a lengyelországi irodalmi esteken is folytatni fogjuk, hogy kicsit lebombázzuk a befásult irodalmi életet, az olyan esteket, ahol fájóan egyértelmű kérdéseket tesznek csak fel.

Stasiuk: Igen, sokkal jobban tetszenek az ilyen, kicsit kabaréba hajló helyzetek, mint a klisékkel telerakott, sznob irodalmi programok, amikből rengeteg van Lengyelországban.

Varga: Egy irodalmi est a világ legunalmasabb dolga tud lenni. Egy koncerten, színházban legalább történik valami, de az irodalmi találkozó egy statikus dögunalom. Ha az irodalom továbbra is érdekes akar maradni, akkor követnie kell az élet színháziasságát, hiszen a valóság színházi jellegű. Igenis, bohócot kell csinálni ilyenkor magunkból, természetesen a határok átlépése nélkül.

stasiuk_krystof-00346_1.jpg

És az irodalmi esteken felvett szerepen túl hogyan kell elképzelni egy lengyel írót? Vannak közös jellemzők egyáltalán? Miben különböznek a magyaroktól?

Varga: Érdekes kérdés ez, mert a lengyel írók máshogy működnek, mint a magyarok. Mi sosem folytatunk programbeszélgetéseket az irodalomról. Élményekről igen, de az irodalomról mint eszményről való beszélgetés egészen szörnyen hangzik számomra. Pedig a magyarokra ez jellemző, úgy tapasztaltam. Elég sok lengyel írót ismerek, sokukkal barátságban vagyok, de sosem arról beszélgetek velük, hogy hogyan kell írni, hanem, hogy mit kéne enni, inni, hova kéne elmenni. Az életről való beszélgetés sokkal fontosabb. Úgy veszem észre, Budapesten továbbra is él az irodalmi kávéházak tradíciója, és ebbe a tradícióba bizony vegyül egy kis póz is. Szerintem nem a kocsmában kell arról beszélgetni, hogy mit írnánk, ha lenne rá időnk, én ott inni szeretek.

Stasiuk: Engem egyáltalán nem érdekel, hogy másoknak mi a véleménye az irodalomról. Az irodalom nemcsak magányos dolog, hanem magánügy is.

Varga: Magyarországon még mindig él az a fajta hagyományos gondolkodás, hogy az íróknak csoportokba, szövetségekbe kell tömörülniük. Lengyelországban ilyen nincs. Krakkóban van egy írószövetség, de azok is csak vedelnek. Egy lengyel író nem iratkozik be a fiatal szerzők szövetségébe, mert az egyenesen szégyenfolt lenne a karrierjén. Míg a magyaroknak ez egyet jelent az érvényesüléssel: egyre feljebb kapaszkodnak a szamárlétrán, belépnek a szövetségbe, kiadják a könyveiket, kapnak egy díjat, majd még egyet, és ott a végcél, a Kossuth-díj. Lengyelországban sokkal anarchistább az irodalmi élet.

Stasiuk: Elégnék a szégyentől, ha valaha tagja lettem volna bármilyen szövetségnek. Nem ismertem egyetlen írót se, mielőtt írni kezdtem volna, nem is jártam ilyen körbe. Lengyelország hatalmas lehetőséget ad az intézményen kívüliségnek. Mi a rockandroll nemzedék vagyunk, nem bírjuk a szövetségeket. A magyaroktól el tudom képzelni, hogy még az anarchistáknak is van itt szövetségük.

Varga: A monarchia szelleme tovább él Magyarországon, ennek legszebb példája volt, amikor egyszer Miskolcon bementem egy bevásárlóközpontba, hogy találjak egy vécét. Ötven forintba került az illemhely, a vécés néni még számlát is írt nekem róla. Volt ott adószám, pecsét, minden. Nem hittem el, hogy a Habsburg bürokrácia ennyire él itt a mai napig.

Stasiuk: Lengyelország úgy illegális ahogy van. A lengyelek akkor érzik magukat a legjobban, szerintem nem is tudnák feltalálni magukat egy olyan világban, ahol minden legális. Kell a szürke zóna, muszáj mindig valamit kombinálni.