Hallgrímur Helgason: A nő 1000 fokon, ford.: Egyed Veronika
Scolar Kiadó, 2013, 496 oldal, 3950 HUF
Az irodalomban minden megengedett, s minden szerzőnk követett már el ilyesmit – ezekkel a szavakkal magyarázkodik könyve, A nő 1000 fokon előszavában Hallgrímur Helgason. Az izlandi író ugyanis ezzel egy bár addig részleteiben ismert, nagyrészt mégis kibeszéletlen témát vágott az izlandiak arcába: egy tiszteletben álló család, a második világháború utáni első izlandi elnök famíliájának életébe túrt bele könyékig, és mutatta fel aztán, amit ott talált. Náci kollaboráció, egy német pályaudvaron, majd a második világháborúban felejtett gyermek, többszörös nemi erőszak, túlélés, túlélés, túlélés, majd nyereségvágyból elkövetett fogantatás. A nő 1000 fokon a hét könyve.
Tulajdonképpen már maga a kezdet is regénybe illő: Hallgrímur Helgason néhány évvel ezelőtt a felesége politikai kampányában segített, és találomra kiválasztott telefonszámokat hívogatott. A harmadik próbálkozásra egy idős hölgy vette fel a kagylót, aki elmondta, hogy a világtól teljesen elszeparálva, egy garázsban él, de az internet segítségével vígan kommunikál a világ másik felén élő emberekkel. Az írót annyira megragadta a nő története, hogy hagyta a fenébe a további kampányolást, és egész este inkább az ismeretlennel beszélgetett. Később szerette volna felkeresni, de az idős nő akkor már nem élt. Ekkor jött azonban az újabb csavar: kiderült, hogy a hölgy az első izlandi államfő unokája volt, akinek apja a második világháborúban a nácik oldalán harcolt. Történetük nem volt teljesen ismeretlen, hiszen mind az államfő nagypapa, mind az apa, mind a lány kiadta addigra saját önéletrajzát.
Helgason regénye mégis nagy vitákat váltott ki Izlandon, ő azonban azzal védekezett, hogy emléket akart állítani egy nagyszerű nőnek, a regényt pedig egyfajta feminista narrációnak szánta: „Legyen ez egy nő verziója a második világháborúról és a huszadik századról.” Itthon ez a fajta – Izlandon nagy érzelmi hullámokat kiváltó – asszociáció érthető okokból elmarad, ugyanakkor az is igaz, hogy a magyar olvasó számára az izlandi történelem és közélet részleteinek ismeretei nélkül sok apró, lényegi vagy éppen humoros információ elvész. Ahol Helgason könnyedén összekacsint honfitársaival, és nem titkolt élvezettel köszörüli nyelvét a politikai elit tagjain, az egy kívülállónak sokat nem, vagy csak némi google-zás után mond valamit. Ez a kívülállás ugyanakkor fel is szabadít, a befogadás bizonyos szempontból könnyebb, és nem köt gúzsba az író azon figyelmeztetése sem, amely arra inti olvasóit, hogy a szereplők ihletőinek, modelljeinek valós életét ne keverjék össze „azzal a sorssal, melyet (a szerző) kitalált nekik”.
Egy garázsban indítunk tehát, 2009-ben, ahol egy nyolcvan körüli nő gyakorlatilag teljesen egyedül tengeti napjait. Egyetlen szórakozása az internet: egy izlandi szépségkirálynő nevében izomagyú ausztrál testépítőt szédít, bosszúból pedig meghekkeli csalfa menye emailfiókját. Fiai nem nagyon látogatják, amit a Herraként emlegetett hősnő tulajdonképpen meg is ért, hiszen saját bevallása szerint is csapnivaló anya volt. Sok azonban már nincs neki hátra: áttétes rákja van (igaz, már tizennyolc éve mondják neki, hogy csak három hónapja van vissza), gondos nőként azonban igyekszik elvarrni az utolsó szálakat, és még időben bejelentkezik a krematóriumba:
„- Szeretnék időpontot foglalni hamvasztásra.
(…)
- Hm, nem találom itt a listában. Elküldték a hamvasztási kérvényt?
- Nem, nem. Magamnak szeretnék időpontot foglalni. Saját részre.
(…)
- Egészen… Úgy értem… Egészen biztos benne, hogy…
- Igen, persze, csak az a fontos, hogy a kemence jó forró legyen, nincs kedvem lassú tűzön pörköltetni magam. Ezer fok, biztosan?”
Ez a fajta groteszk humor és csípős (ön)irónia végighúzódik az egész történeten, legyen szó akár
- az izlandi zárkózottságról („ez az oka annak, hogy az izlandi nyelv ezer év alatt semmit sem változott: hiszen szinte nem is használtuk”),
- a nagyapa elnökké választásáról („alapvetően azért választották elnökké, mert ő volt az egyetlen izlandi, aki tudott asztalfőn ülni, és volt térdnadrágja, melyet megköveteltek a Buckingham-palotában”),
- vagy a régmúlt idők férfimodelljeiről („Az én férfijaim soha nem érintettek pelenkát. Mindkét kezüket lefoglalta a pipájuk.”).
Egyedül akkor komorodik el, és vált tónust ez a szemtelen és maró narrátori hang, amikor első gyermeke elvesztéséről beszél. Közben azonban locsog-fecseg (évtizedeket és kontinenseket ugrunk egy-egy fejezet között), időnként modoroskodik, magyarázkodik, elfelejt dolgokat, melyek azután váratlanul újra előbukkannak agya valamelyik hátsó szegletéből. Az első benyomás egyértelműen az, hogy Helgason bizony csúnyán túlírta ezt a könyvet, ami részben igaz is. De ez a hang nem Helgasoné, hanem Herráé, egy nyolcvanéves, ágyhoz kötött vénasszonyé, akit már csak az emlékei és egy biztosítószeg nélküli kézigránát köt ehhez a világhoz. Ő már megengedheti magának, hogy elkalandozzanak a gondolatai, és a saját benyomásai, megfakuló emlékképei nyomán rekonstruálja a saját életét: „itt hevervén megvan az az előjogom, hogy minden egyes percemet úgy tálalhatom, mint olyasvalaki, aki lebeg, aki az életet darabjaiban szemléli, válogatok közöttük, úgy rendezem el őket, hogy teljes képpé álljanak össze”.
A hét könyve: a sorozat minden darabja megtalálható ezen a linken
Miközben ide-oda ugrunk térben és időben (rövid, néhány oldalas fejezetek segítik ezt a szelektív emlékezést, az elmélyedést azonban egyáltalán nem, hiszen a gyors váltások sokszor kizökkentik az olvasót), Herra életének egyes kulcsfontosságú mozzanatai először csak említés vagy halvány utalás szintjén merülnek fel. A legmegrázóbb talán a bujkálással teli háborús évek felidézése, amikor az alig 15-16 éves lánynak egyedül kellett túlélnie fagyot, éhséget és erőszakot. Ezzel párhuzamosan villan fel a fronton harcoló, majd szovjet fogságba eső nácibarát apa alakja (az anya a háborús években végig egy kontúr nélküli árnyalak marad, valahol a messzi Lübeckben), hogy azután a két figura útja egy egészen bizarr és meghökkentő jelenetben keresztezze egymást megint.
A történet tanulsága, hogy nincs tanulság. Volt egy élet, ami lehetett volna nagyon másmilyen is, hiszen a privilegizált háttér miatt minden adott volt hozzá. De ahogy Herra mondta, az ő történetét egy nagyobb történet írta. Itt és most nem újraéli, csak szemléli az életét, melyben sok-sok rossz volt, a maga iszonyával, fájdalmával együtt azonban még így is kerek. Hősnőnk szíve igazából csak azért a pici életért fáj, amely végérvényesen Argentínában maradt, igazán boldog pedig végre akkor lesz, amikor immáron egyedül, minden társadalmi és emberi kötelezettségtől mentesen létezhet. Hogy ez élet-e, azt mindenki döntse el maga.
