A halhatatlan kedves [A Twilight-sagáról]

Mindenki tudja, hogy nem Stephenie Meyer találta fel a vámpírokat – még ezeket a nyálas-kedves, vega vámpírokat sem. Ahogy az is tény, hogy sok, a Twilight után népszerűvé vált vámpíros bestseller szerzője már előbb megírta művét, tehát még akkor sem merít a Meyer-féle romantikus-vámpír világból, ha az olvasónak úgy tűnik. Ahogy egyébként a klisék tömegére épülő, tinédzsereket álomvilágba ringató, rózsaszín történetet, mint műfajt sem Meyer találta fel – és még csak nem is ő a legjobb képviselője. De az tagadhatatlan, hogy a vérszívók jelenlegi reneszánsza Stephenie Meyer ötletének és az abból kibontakozó Alkonyat-tetralógiának köszönhető.

Az Alkonyattal kapcsolatos cikkek a Könyvesblogon

Kritikánk az első és a második részről, továbbá összegző kritika az első három könyvről.

De nem az ötlet tette világhírűvé a középiskolai vámpírrománcra szakosodó írónőt, hanem inkább az, hogy sikerült jó pillanatban megragadnia és kibontania ezt az ötletet. Harry Potter ideje lejárt, még akkor is, ha a vágó asztalán pihen éppen a hetedik kötetből készült kétestés film: a történet véget ért, és lassan már csak a legelvetemültebb rajongóknak jut eszébe a varázslótársadalom. Az amerikaiak másik nagy kedvence, saját szülöttük, Eragon jó ideje pihenőpályán van, hiába várjuk repesve a történet végét. Ráadásul ezek a fantasyk elsősorban a kalandra épülnek, még akkor is, ha helyet kapnak bennük a romantikus érzelmek is. Olyan sikergyanús könyv tehát, amelyik igazán a tinédzser lányokat célozta volna meg, éppen nem volt elég. Meyer vagy inkább a kiadója, ügynöke, menedzsere – jól ráérzett a piaci résre, és sikerült is telibe találnia a célközönséget: kis- és nagykamasz lányok, továbbá romantikus hajlamú idősebb asszonyok is örömmel olvadoznak, álmodoznak az Alkonyat-sorozat olvasgatása közben. A siker tehát teljes.

Pedig egyáltalán nem egyedülállóak vagy fantasztikusak a könyvek. A történet mitikus alapja még akkor sem egyedi, ha a szerző finoman kinyesett minden túl durva részletet, és csillogó bőrt, döbbenetes önmérsékletet, továbbá örök szerelmet tett a helyükre. A történet romantikus elemeit pedig Meyer nem is igen titkoltan egy-egy klasszikusból merítette – hol a Rómeó és Júliára, hol az Üvöltő szelekre utalgat. Maga a sztori tehát senkit sem fog levenni a lábáról. Meyer stílusa viszont kétségtelenül olvasmányos. Például biztosan könnyebb megemészteni, mint a sokszor „felháborítóan” hosszú mondatokkal operáló vagy éppen nehéz szavakat használó klasszikusokat – mondjuk a Brontë-nővérek, Jane Austen vagy itthon éppen Jókai Mór romantikától sem mentes történeteit. Tehát, még ha nem is elsöprően tehetséges, legalább gyorsan falható könyvekkel állt elő a szerző. Ebből a szempontból legfeljebb az egyes szám első személyű megfogalmazással lehet gond, a legtöbb olvasóból ugyanis heveny fejfájást vált ki, ha oldalanként negyvenszer kell elolvasnia változatos megfogalmazását annak, hogy a vámpírfiú olyan szép, mint egy angyal.

Valószínűleg meghatározó azonban a főszereplő személyisége. Bella, a történet ember főhőse, akivel nyilvánvalóan azonosulnunk kell – hiszen ő az egyedüli ember, ő az egyedüli átlagos szereplő és ráadásként még ő is meséli a történetet –, határozottan fura szerzet. Hiába mondják el kötetenként három-négyszer, hogy mennyire felnőttes és koravén, ez valójában kimerül abban, hogy képes elkészíteni egymaga egy vacsorát az apja számára. Igazából ugyanis Bella ügyetlen, aligha bíznék rá bárkit is, nem is egy szervező-zseni, és végül úgy gondolkodik, mint egy tizenkét éves: az embereket az életkoruk alapján méri, az életkort pedig a külső alapján. Így retteg attól, hogy idősebb legyen vámpír kedvese emberi szemmel látható életkoránál – az, hogy a fiú hiába néz ki 17 évesnek, valójában 100 éve él, nem jelent számára semmit. Igaz, Edward sem igyekszik bölcsességével rávilágítani arra, hogy a tinédzser test valójában egy komoly felnőttet rejt. Hasonlóan gyermeki Bella viszonya a testiséghez is: vágyódik utána, álmodozik róla, de szó szerint pánikrohamot kap, amikor a nászéjszakán készül rá. Még akkor is pontosan úgy gondolkozik tehát, mint egy kiskamasz, ha igazából „felnőtt”, túl van az érettségin, tizenhét-tizennyolc éves. A főszereplő lány valós és viselkedésbeli életkora pedig akár a siker titka is lehet: ennek köszönhetően Meyer igazán a fiatal kamaszok nyelvén szól, közel hozza hozzájuk a karaktert.

Akár ez, akár az álmodozás iránti igény az oka, az tagadhatatlan, hogy az Alkonyat minden formában sikeres. Nem csak a könyvek, hanem a belőlük készített filmek népszerűsége is töretlen. A rajongók – akik egyébként saját besorolásuk szerint két csapatba tartozhatnak: a Team Jacob a vérfarkasfiúnak, a Team Edward pedig a vámpírnak drukkol, amikor ők Bella szerelméért harcolnak – persze nyilván ezernyi apró és bosszantó eltérést tudnának találni, de átlagos olvasóként és filmnézőként elmondhatjuk, hogy az Alkonyat filmváltozatai egyike azoknak az adaptációknak, amik a legjobban hozzák a könyvek hangulatát. Az erdők sötétzöld-szürkés színei, a végtelen hegyek, lenyűgöző tájak uralják a filmeket. A fiatalos, néha kellően romantikus, máskor pörgős zene tökéletes aláfestést ad a történetnek. Mivel maga a sztori nem túlzottan bonyolult, nem kell belőle sokat kivágni a forgatókönyv megírásakor sem – habár a harmadik, a legtöbb mondát és történetet tartalmazó részben néhány jó legenda, emlék alaposan megrövidült. Kifogást legfeljebb a lenyűgözően szép vámpírok szerepére talált, fehérre rizsporozott színészek külsejével szemben lehetne emelni. Köztük is különösen problémás az Edwardot játszó Robert Pattinson, aki hiába lett tinédzser-bálvány, akkor sem túl meggyőző sem a külseje, sem a játéka – ugyanis néha még a számítógéppel teremtett szereplők arcjátéka is hitelesebb az övénél. A Bellát játszó Kristen Stewart elsősorban az összevont szemöldökkel nézésben jeleskedik, de azért megnyugtató hír, hogy a ma mozikba kerülő harmadik filmre már kezd belejönni a szerepbe, és határozottan fejlődőképesnek tűnik. A legjobb egyelőre a Jacobot játszó Taylor Lautner, habár a harmadik filmben, ahogy komorodik a figurája, ő is egyre gyakrabban él a szemöldökráncolás nem túl találékony eszközével.

Az Alkonyat természetesen nem csak iskolai szünetekben és a moziteremben téma, hanem az interneten is. Számtalan fórum mellett a Harry Potterhez hasonlóan egyre népszerűbb a fanficírók és -olvasók körében is. Éppen ezért már nem csak angol nyelvű oldalakon, hanem a legismertebb magyar fanfic portálon is rákattinthatunk külön a Twilight kategóriára. Egyaránt olvashatók itt folytatások, mellékszereplők történetének kiemelése, alternatív befejezések, és persze olyan történetek is, ahol a két mitikus férfi szíve nem is Belláért, hanem inkább a fanfic szerzőjére nagyon is emlékeztető lányszereplőért dobog. Itt tehát kiváló alkalma nyílik a Team Jacobnak, hogy elégtételt vegyen kedvenc szereplőjük mellőzéséért. Ha pedig valaki azt sajnálná, hogy véget ért a történet – és a félkész ötödik részt, amely Edward szemszögéből mesélte volna el a sagát – ellopták az írónő számítógépéről, így befejezve talán már soha sem lesz –, itt a ragyogó alkalom arra, hogy további történeteket olvasson vagy akár írjon is. Olvasóként azonban érdemes figyelembe venni, hogy színvonalas fanficet találni mindig nehéz. És mivel az Alkonyat maga sem tartozik az irodalom remekművei közé, színvonalas Alkonyat-fanficet találni még ennél is nehezebb.