Nálam még csak most került sorra a Twilight-saga harmadik könyve, és ennek kapcsán eljutottam addig, hogy írjak kicsit a második és a harmadik könyvről. Az első rész, az Alkonyat olvasásakor még megengedő voltam, szinte csak dicsértem Stephenie Meyer művét. Hát ez most nem így lesz.

Elöljáróban (és emlékeztetőül): úgy tűnik, Meyer szeretne profivá válni abban a műfajban, hogy oldalakat ír tele egy olyan történettel, amelyet három-öt mondatban össze lehetne foglalni. (Jobbak komoly lelki mélységeket tesznek a történet „elnyújtása” mögé, de Meyer idáig még nem jutott el.) Amiről pedig ennyit ír, az dióhéjban a főszereplő lány kacifántos szerelmi élete, ami eleinte csak egy vámpír, majd egy vámpír és egy vérfarkas körül forog.

A „hatalmas” érzelmi viharok mellett megjelenik némi kis akció (nagyjából 50 oldalt tesz ki az 500-ból), amelyet az egyes kötetek elején lévő prológus vetít mindig előre. Ezen az egységes szerkesztési elven kívül még egy azonos írói ötletet találtam a második és a harmadik kötetben: mindkettő egy-egy klasszikus szépirodalmi műre épül. Ezeket a könyveket Meyer úgy hozza be, hogy Bella szakadatlanul olvassa őket (ezzel, hogy mindössze egy könyvet forgat a főhős, a szememben alaposan aláássa az értelmiségi Bella-képet), Edward meg elítélő megjegyzéseket tesz a történetre és főleg a főszereplőkre.

Aztán persze rövidesen az ő életük is igen hasonlóvá válik a megvetett főhősökéhez, és Edward gyorsan revideálja nézeteit. Így a második könyv a Rómeó és Júliára épül: Edward elmegy, jön a félreértés, azt hiszi, Bella meghalt, és öngyilkos akar lenni. Mivel van harmadik és negyedik könyv, biztos senkit nem lep meg, hogy a történet vége eltér Shakespeare művétől.

A harmadik könyv az Üvöltő szelekre épül, és azt a problémát boncolgatja, hogy képes-e Cathy – azaz Bella – választani két szerelme között, valamint azon sajnálkozik, hogy a választás közben mindkettőt megsérti. Olyan mélységekig megy már ez a helyzet, hogy szegény ártatlan olvasó – akinek az egyes szám első személyben megírt történet miatt teljesen azonosulnia kellene Bellával – néha legszívesebben a haját tépné a sok nyavalygás miatt.

Mert többek között ez az egyik olyan dolog, ami igen zavaróvá vált a második-harmadik kötetre: Bella önértékelési zavarai és nyávogása már súrolja az elviselhetőség határait. Az Alkonyatban azt éreztem, hogy Bella üres karaktere jó eszköz arra, hogy a kamasz olvasó magát képzelje a helyére. Itt viszont isten óvjon attól, hogy az amúgy is erősen önértékelési zavaros kamasz olvasó azt érezze, hogy ez a gyenge, állandóan zokogó-reszkető-hisztiző lány azonos, vagy akár azonos is lehetne vele.

A második könyv nagy újdonsága Jacob, a rövidesen vérfarkassá avanzsáló indián-fiú főszereplővé emelése. Hatalmas fellélegzés és öröm minden olvasónak az ő jelenléte, egészen addig, amíg erőszakos, a szerelmet hol erővel, hol zsarolással kicsikaró figura nem lesz belőle a harmadik könyv közepére. A tény, hogy Bella meg éppen ekkor döbben rá arra, hogy vonzódik hozzá, (sajnos) arra az oldalra billenti a mérleget, hogy az első kötetet bírálóknak igaza van: a történet arról (is) szól, hogy egy nő (a nő?) szeret gyenge lenni, szereti, ha az erős férfiak rátörnek és megszerzik.

Persze nem csak Jacobnak akadnak pálfordulásai: Edward is hol hideg, börtönőrként viselkedő korlátozó férfi, hol pedig mindent megenged – mindkettővel azt akarja bizonyítani, hogy ő jobban szeret a vetélytársánál, sőt jobban szeret mágánál Bellánál is. Valójában elgondolkodtató, hogy egyáltalán kellene-e az embernek bármelyik akaratos mitikus alak is… Bellánál egy kicsit is erősebb embernek nem biztos, hogy kellenének.

A történet és a szereplők jellemének alakulása azonban – még ha néhol dühítő is – nem a legzavaróbb pont. Meyer igazi gyengesége az egyes szám első személyben való fogalmazás. Sohasem kedveltem ezt a stílust, mert kizárja az akció izgalmas, igazán átélhető leírását (kivéve, ha az elbeszélők váltakoznak, mint a Trainspottingban). Legfeljebb akkor jó, ha igazi lelki mélységek állnak mögötte (például Németh László Iszonyában, noha e két regény nyilvánvalóan nem említhető egy mondatban). Itt is több helyen előbukkan ennek a módszernek az írástechnikai gyengesége.

Már a második kötetben nehézség akad, amikor Bella hónapokig képtelen élni és gondolkodni is, s ezt Meyer az érintett hónapok felsorolásával érzékelteti – számomra ez a sorozat eddigi mélypontja. Mivel a történet nem naplószerű, ezért a hónapok nevei egyáltalán nem illenek bele, és nem is adják át igazán a helyzet súlyosságát. Bezzeg egy érzékletes leírás egy külső szemlélő nevében mindjárt hatásos lett volna – csakhogy erre nem volt mód az egyes szám első személy miatt.

De igazán a harmadik kötetben törik bele Meyer bicskája a feladatba: először is van egy összefüggés a történet akció-szálának két eleme közt, amely minden értelmesebb olvasónak feltűnik, de az írónő jó sokáig nem akarja leleplezni – ezért elmondatja Bellával, hogy érzi ám, hogy valamit tudnia kellene, mégsem jut eszébe a dolog. Ha külső mesélőt használna, egyszerűen csak hallgathatna, és a megfelelő pillanatban Bella előállna az ötletével – és ez nem hatna ügyetlennek.

De mindez semmi ahhoz képest, amikor Meyer úgy szeretne egy nagyon őszinte beszélgetést leírni a két rivális között, hogy azt Bella ne hallja (mellesleg ez a beszélgetés az egyik legjobb jelenete a harmadik könyvnek). No de ha egyszer Bella a mesélő, hogyan mesélhetne el egy beszélgetést, amit nem hall? Hát úgy, hogy hallja, de azt hiszi, álmodik – ez már tényleg nagyon kezdő megoldás, mondhatni nevetséges. Mindezt pedig gyönyörűen fel lehetne oldani, ha lenne elbeszélője a történetnek. Arról már nem is beszélve, hogy a helyszín- és nézőpontváltások mennyi plusz élményt adhatnának a történet olvasása közben.

És ami igazán felháborított a harmadik kötetben: Meyer szájbarágós erkölcsi tanítása. Ártatlan és naiv olvasóként eddig elhittem neki olyan állításokat, hogy azért nem alakult ki igazán intim testi kapcsolat a két főszereplő között, mert a földöntúli erejű vámpír tart attól, hogy megsebezné az emberlányt. (Sőt, első kritikámban még dicsértem Meyert, hogy éppen úgy láttatja a szexualitást, ahogy azt a célközönség, a 11-12 éves lányok látják – vagy láttam én annyi idősen…) Így most alaposan meglepődtem, amikor kiderült, hogy mindez csak azért volt, hogy hirtelen beleessünk egy „nincs szex a házasság előtt” című propaganda kampányba, a mormon egyház támogatásával.

Hogy nem túlzok, azt nem csak az bizonyítja, hogy kiderül, Edward éppenséggel képes lenne rá – és meg is teszi majd, ha a házasságot kell elhálni –, hiszen ezt lehetne a vámpír múlt századi neveltetésével magyarázni. Hanem az is, hogy amikor Edward „ifjonti” hevületében mégis meggondolná magát, az addig nagyon is vagány, modern, mai Bella (aki házasság-ellenes, ámde szexpárti volt egy pillanattal azelőttig) eltolja magától a vámpírt, és bejelenti, hogy mindent rendesen akar csinálni, „a megfelelő sorrendben”. Ő tehát már megtanulta a leckét – Meyer biztosan reméli, hogy az olvasók is.

Azért zavar annyira, hogy a bestseller-íróból erkölcscsősz lett, mert átvert. Mert a története nem ennek indult. Például C. S. Lewis Narnia krónikái sosem próbálták magukat romantikus mesének álcázni, mindig is egyértelmű volt, hogy tanító jellegű, vallásos mesék – nem így Meyer. Ő megvárta, amíg híres lett, amíg falták a könyveit, és aztán kezdett önmegtartóztatásról és a mennyországról papolni. Mondom, úgy érzem, átvertek. (És természetesen nem akarom, hogy 12 éves gyerekek ágyba bújjanak, de azt se, hogy azt higgyék, pokolra kerülnek, ha majd 18 évesen ágyba bújnak.)

Mégis el fogom olvasni a történet végét. (És most kérek meg minden kommentelőt, hogy NE SPOILEREZZEN a negyedik kötetről.) Igen, mégis érdekel, pedig írástechnikailag gyengének tartom, és sok dolog miatt dühít. Mert vannak benne érdekes ötletek, szép indián-regék, jól felvázolt vámpír-klánok, és van olyan szereplő, akinek kíváncsi vagyok a sorsára. Elolvasom hát majd – hatalmas fenntartásokkal.

A szerző kritikája az első könyvről a Prae.hu-n olvasható.

Stephenie Meyer: New Moon – Újhold
Könyvmolyképző Kiadó Kft, 2009, 3400 Ft

Stephenie Meyer: Eclipse – Napfogyatkozás
Könyvmolyképző Kiadó Kft, 2009, 4250 Ft