Itthon öt évvel ezelőtt jelent meg először John le Carré regénye, Az üldözött. A filmes bemutatóhoz időzítve az Agave most újra kiadta a könyvet, melyben le Carré a szokott stílusbravúrral mossa el a határokat az erkölcsi jó és az anyagilag kifizetődő rossz között, miközben jó ízléssel lavíroz a megnyugtatóan unalmas hétköznapi világ és a beavatatlanok számára nem is sejthető, aljas kompromisszumokkal kibélelt háttéruniverzumok között. A regény angolul eredetileg 2008-ban jelent meg, de frissességéből és aktualitásából nem veszített. A terrorellenes háború a 9/11 óta eltelt tizenhárom évben változó intenzitással folyik, miközben az elmúlt hónapokban rég anakronisztikusnak gondolt hidegháborús retorikák élednek újjá az úgynevezett Kelet és Nyugat között. Láthatatlan és nagyon is kézzel fogható ellenségek csapnak össze egymással, a háttérfolyamatok pedig – az Assange-féle kiszivárogtatásoktól eltekintve – ugyanúgy láthatatlanok és megfoghatatlanok maradnak, mint akár húsz, harminc vagy negyven éve. Ezek után talán nem is kell nagyon magyarázni, miért Az üldözött lett a hét könyve.
John le Carré: Az üldözött
Agave Könyvek, 2014, 336 oldal, 3180 Ft
A+
A hidegháború játékszabályai viszonylag egyértelműek voltak: a harmadik világháború rémétől fenyegetve a két nagy tömb óvatosan ügyelt arra, hogy ha nem muszáj, ne essen nyíltan egymás torkának. A véres csetepatékra ott voltak a harmadik világ színterein zajló proxyháborúk, melyekben az amerikaiak és a szovjetek közvetítőiken keresztül szívták egymás vérét. A kommunizmus összeomlásával a „ki kicsoda” játék íratlan szabályai összezavarodtak, a két nagy (a látszólag győztes és az egykori csatlósállamait elveszítő, de még mindig hatalmas) entitásnak pedig addig szokatlan kihívásokkal kellett szembenéznie.
Időnként azonban csak a díszletek változnak, a szereplők nem vesznek el, legfeljebb átalakulnak.
Az üldözött cselekményének idején már túlvagyunk 9/11-en, amely – a közvélemény mellett – nem csak az amerikai titkosszolgálatokat sokkolta, de millió kérdést vetett fel Berlinben is („Szeptember tizenegyedike nem egy, hanem két Ground Zerót hagyott maga után.”). A terrortámadások fő kitervelője és végrehajtója ugyanis az a Mohamed Atta volt, aki előtte évekig Hamburgban háborítatlanul élt és ügyködött.
„Képzeljétek el azt a nagy udvart ottan a nagy krach után tele rommal-lommal vagy harminc méter magasan. De mind papír ám, csupa-csupa akta. És ezek a mi bánatos német titkosszolgálati báróink egyre csak túrnak és túrnak benne nekikeseredve. Próbálják kiókumlálni, hogy mi a jó nyavalyát sikerült ilyen irgalmatlanul elbaltázniuk.”
Ebbe a Hamburgba érkezik egy csempészhajó fedélzetén egy Íszá nevű csecsen, akire jó eséllyel kitoloncolás, börtön, esetleg újabb kínzások sora vár. A dolgok menetén egy, a végletekig idealista jogász, Annabel Richter csavar egyet, amikor a törvény betűjének ellenszegülve úgy dönt, hogy megmenti a fiatal férfit. De ki ez az Íszá? Egy szerencsétlen sorsú csecsen menekült, egy orosz hadúr törvénytelen fia, egy lappangó terrorista sejt tagja, vagy egy titkos bankszámla egyetlen örököse? Személyazonosságát leginkább az őt védők és az őt üldözők előfeltevései és verdiktjei határozzák meg, menekülésének egyetlen záloga pedig, ha hajlandó együttműködni Annabellel és egy zaklatott múltú brit magánbank vezérével. Utóbbi családilag kötődik a bankhoz, melyet még az apja futtatott csúcsra a hidegháborús kémfészeknek számító Bécsben. Az öreg Brue szolgálatait a britek utóbb egy plecsnivel díjazták, amikor aztán meghalt, titkok egész sorát hagyta örökül fiára.
A regénybeli jelenben aztán véres vagyonok, titkos számlák, lelkiismeret-furdalástól gyötört, de mindenképp bizonyítani akaró titkosszolgák, egymásnak feszülő kémszervezetek, korrupt hivatalnokok, és terrorgyanús menekültek történetéből sző nagyon sűrű hálót John le Carré. A nyílt moralizálás nem tartozik az eszköztárába, kevesen tudnak azonban olyan elegánsan könyékig túrni a mocsokba, mint ő. Szereplői plasztikusan megrajzolt, sokdimenziós figurák, és ez még akkor is igaz, ha azokat a bizonyos körvonalakat az esetek többségében le Carré nagyon vastag ceruzával húzta meg. Karakterei így erősen tipizáltak, és könnyen azonosítható közülük az idealista, az emberi jogokban és a törvény erejében szilárdan bízó jogásznő; az idősödő, kicsit kiábrándult, de szeretetre éhes pénzember; a különleges hírszerzési egység zseniális, de renitens vezetőjének figurája, stb.
A cselekményt nem a látványos hírszerzési műveletek viszik előre: a karakterek gyakran csak négyszemközt ülnek és beszélnek egymással, le Carré azonban egy ilyen végtelenül üres alaphelyzetet is feszültté tud tenni. Szereplőinél ugyanis nem is az a legérdekesebb, hogy mit mondanak, hanem, hogy mit hallgatnak el. Az üldözöttben a tényleges akció minimális, a feszültség mégis úgy nő, mint egyszeri terrorvezér szupertitkos bankszámláján a mocskos pénz. Nagy tanulságok nincsenek. Ami biztos, hogy „ez már nem a rohadt hidegháború” (cop. by Günther Bachmann). A dolgoknak itt már nincs határozott nevük, a gonoszoknak ismertetőjelük, a pokolba vezető utat azonban sokszor még mindig a Jószándék Bt. kövezi ki. Hogy a hidegháború véget ért volna, az csak geopolitikai illúzió, a mocskos szubháborúk – más formában, gyakran ugyanazon szereplőkkel – folytatódik tovább.
Lesz még itt muníció, Mr. le Carré!
