[Balaton] Varga Bálint: Kötél a Kádár-villában

77 kilométer hosszú, átlagos vízmélysége 3-3,5 méter, a legkeskenyebb pontján 1.5, a legszélesebben 12.7 kilométert kell úsznunk, ha át akarunk jutni a túlsó partjára, mégis tengerként emlegetjük. Olyan írók fordultak hozzá ihletért és gyógyulásért, mint Jókai Mór és Csokonai Vitéz Mihály, és olyanok vésték fel a nevét az irodalmi öröktérképre és keresztelték el az egyik sétányát, mint József Attila, és a Nobel-díjas indiai költő, Rabindranath Tagore. A Balatonról mindenkinek van története, ezért kértük meg néhány évvel ezelőtt Cserna-Szabó Andrást, Moskát Anitát, Szabó T. Annát, Térey Jánost és Varga Bálintot, hogy mondják el a sajátjukat. Novelláikban kiszárad a tó, áldozatot követel és elfecsegi a Kádár-villa titkait. (A többi novellát itt találjátok: CSSZA, Moskát Anita, SZTA, Térey János)

- Halkabban már, az apád le fog lőni minket!

- Dehogy lő le, az apám nem olyan.

- Persze, mert azt sem tudja, hogyan kell kibiztosítani a Kalasnyikovot.

Zsolti erre megtorpant, kirakta a bal lábát, mire Gyula elvágódott a sötétben, bele az avarba.

- Bazdmeg - suttogta, mert kiabálni azért ő sem mert. Nehogy a Zsolti apja agyonlője már.

Aztán mindhárman megtorpantak. Zsolti intett nekik, hogy húzódjanak be a fák takarásába, pont időben, pár pillanat múlva ugyanis villant a reflektor, és lassan végigpásztázta a löszfal tetején húzódó fás részt. A nappali fényt okádó reflektor megállapodott itt-ott, aztán lekapcsolták.

- Ezt megúsztuk.

- Persze, ha az apádon múlna, simán be lehetne lógni a II-be.

- Kit védjen, ha egyszer nincs itt senki? – sziszegte Zsolti. – Ilyenkor senki sem nyaral. Nincs nyár.

- Ja? Nincs nyár? - csapott a homlokára Gyula. - Ne már...

- Fiúk - szólt rájuk Robi -, inkább menni kéne, mint tépni itt a szánkat, nem azért lógunk be a villába, hogy...

- Tudom - bólintott Gyula, amitől haja a szemébe csapódott. - Ne aggódj, kiderítjük, miért vitték el az apádat. Feltéve, ha ennek a hülyének az apja nem lő le minket.

Könyves magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Csak akkor hagyták abba egymás ugratását, amikor a löszfal szélére értek, és a mélybe pillantottak. Mögöttük az őrtorony magasodott a fákon túl, ahol a reflektor fénye vágott bele a sötétbe, előttük a Balaton feketéllett, alattuk meg a mélység tátongott, amely azonban nem volt annyira veszélyes, mint elsőre látszott, különben sem ez volt az első alkalom, hogy belógtak Aliga II-re.

A löszfalon lejutni nappal sem volt könnyű, pedig kötélen ereszkedtek le, amit ki tudja, melyik elődjük hagyott ott, az azonban biztos, hogy az őrök nem tudtak róla.

Mire leértek, mocskosak voltak, tele horzsolásokkal.

- Trapper farmer, cseszhetem - morgott Gyula. - Kiszakadt. Az anyám ki fog borulni.

- Ne aggódj, ha anyád nem üt agyon, akkor az apám szívesen lelő - vágta hátba Zsolti.

- Gyertek már! - suttogta Robi bongyor hajában homokkal, levelekkel és egy döglött bogárral. A villasor mögött bukkantak elő. Az Aliga II-t jobban ismerték, mint az I-et, mert amíg az utóbbiba szabadon bejárhattak, addig az előbbibe a lábukat sem tehették volna be.

- Ebben fog lakni a Kádár? - állt meg a lapostetejű épület előtt Gyula.

- Azért jobb, mint a Gagarin-lakótelepi kérónk - jegyezte meg Zsolti.

- Ezt az izét építette az apád?

- Ezt - felelte szárazon Robi, és az épület hátsó része felé indult.

- Itt akarta megölni a Kádárt? - érdeklődött Gyula.

- Azt mondják - felelte Robi, majd megállt a hátsó ablakok egyikénél, és befelé mutatott a sötét, üres épületbe. - Odabent.

- Mégis mivel?

- Gyertek - intett Robi, majd benyomta az ablakot, felhúzta magát a párkányra, és hosszú lábával beugrott a konyhába. Gyula szitkozódott, mert a nagy hasától csak nehezen tudott felkapaszkodni, és a farmerja fehér lett a vakolattól. Az épületet a friss malter és a lakk szaga járta be, a helyiségek tisztán várták lakójukat.

- Gyerekek, ez szarabbul van berendezve, mint a kecónk - szólalt meg Gyula. - Ha én a Kádár lennék, akkor...

- Ezt nézd meg! - suttogta hangosan Zsolti. - Aztán majd befogod.

A hang irányába siettek, majd csak álltak szótlanul, dermedten, mintha legalábbis Kádár állt volna előttük kék fürdőgatyájában. Látták már éppen elégszer, ahogy reggelente Aliga I-en sétál fejére kötött zsebkendővel, mellette és mögötte mackónadrágos kormányőrök. Egy nyári reggelen, pont tavaly, ötödik végén, Lajos bácsi, a festő és rajztanár vitte őket a Skodájával iskolába, akkor Kádár éppen az asztalra hajolva sakkozott valakivel az egyik fenyőfa alatt, és kék gatyája már félig lecsúszott a fenekéről. A Skoda szinte rázkódott a röhögéstől.

- Azannyát...

- Aszta...

- Jaja - bólintott Robi. - Színes tévé.

- Olyan nincs is - közölte Gyula.

- Hogyne lenne - mutatott rá Zsolti. - Itt van előtted. Színes is, meg tévé is.

- De azt ugye tudod, hogy nem attól színes, hogy piros a kasznija?

- Muhhahahha - csapott a hasára Zsolti.

- Az a gerenda? - kérdezte Gyula, majd a plafonra mutatott.

- Az - nézett fel Robi. - A gerenda, amivel az apám a Kádár életére tört.

- Fogta az apád a gerendát, mint Toldi, és agyon akarta ütni vele a Kádárt?

- Azt biztosan nem - rázta a fejét Robi. - Tegnap este, éppen kajáltunk, egyszer csak kopogtak, és ott állt a Vica apja, az arca olyan volt, mintha beszart volna, mögötte meg két másik rendőr, azokat nem ismertem, és mondták az apámnak, hogy most velük kell mennie, mire a faterom tudni akarta, hogy miért, mire a Vica apja annyit mondott, hogy Lajos, az a dolog a gerendával, azt nem kellett volna. Anyámmal az ablakból néztük, ahogy berakják a fekete Zsigába.

Csendben álltak, és nézték a gerendát, amely átszelte a plafont a közepén, és mindkét vége eltűnt a falban. Még csak nem is fa gerenda volt, hanem vasbeton, feketére festve, és nem úgy nézett ki, mintha ezzel bárkit is meg lehetne ölni, hacsak...

- És ha az apád azt tervezte, hogy a gerenda leszakad, és agyonüti a Kádárt? - vakarta a fejét Gyula.

A többiek vártak. Robi a szemét forgatta, Zsolti meg a halántékát vakarta.

Odakünn egy ág reccsent.

- Persze honnét tudná… - kezdte Gyula, de Zsolti idegesen leintette.

- Kuss már!

- Mi van?

- Nem halljátok?

- Mit?

Reccsenés.

Valaki közeledett.

Gyula behúzta a hasát, és a falnak lapult.

Zsolti nyelt egyet, és az egyik szekrény takarásába húzódott.

Robinak már nem jutott hely, gyorsan belépett hát a konyhába, és hálát adott, amiért a Tisza dorkóját vette fel, mert annak nem kopog a sarka, és nem nyikorog a talpa.

Egy bagoly huhogott, akár a bagzó macska.

A Balaton felől feltámadt a szél, és Robi látta, amint a hatalmas fenyőfák végtelenül lassú, hipnotizáló erejű ingadozásba kezdenek. A sötét vízen hirtelen felvillant egy pillantra az ezüsthíd, s Robi meg mert volna esküdni rá, hogy egy alak suhant át a hídon széles kalapban, hosszú köpenyben, s a nyakán mintha egy hosszú, vékony sálat lengetett volna a szél.

Megdörgölte a szemét, és kipillantott a konyhaszekrény mögül.

Egy alak jelent meg az ablak előtt, meglepő könnyedséggel áttolta magát rajta, majd lehuppant a padlóra, s darabos mozgással megindult a nappali felé.

Robi a falnak vágta a fejét.

Az alak nem figyelt fel a tompa hangra. Ballagott tovább, a pulóver úgy lógott rajta, akár a zsák.

Robi félve nyitotta ki a szemét. Az nem lehet, hogy az kalapos alak abban a köpenyben hirtelen idetévedt volna az ezüsthídról, mert az a figura csak egy szellem lehetett, olyasmi, amivel Gyula nagyapja szokta ijesztegetni őket, régi balatoni legendákkal vízbe fúlt halászokról, akik hableánynak néztek egy harcsát, agyonlőtt haramiákról, akik a nádasban hörögtek, agyonszúrt betyárokról, akiknek a szelleme a szekerek alján rejtőzött, hogy az utazót éjjel megfojtsa, szerelmi bánatukban magukkal végzett leányokról, akik a hinaras öblök alján laktak, s karjukkal lassan, biztosan ragadták meg a fürdőzőket, hogy örökre lehúzzák őket maguk mellé, elhagyott és kitett gyerekekről, akik...

- Hünny - nyögte az árny a gerenda alatt állt a nappaliban, és felfelé nyújtózott, ujjával kutatva valami után. Miután megtalálta, bal kezével ráakasztott egy kötelet, hurokkal a végén.

- Hummbala - morogta az orra alatt.

Robi elrúgta magát a faltól.

A többiek is előléptek a rejtekükből.

- Aladár - nyögte Robi.

Az alak megdermedt, mintha jéggé fagyott volna, aztán fel is olvadt, amint Gyula egy gyufát villantott fel előtte a sötétben.

Maya néni, a felsősök osztályfőnökének fia állt ott, arcán azzal a kedves, együgyű mosollyal, amelynek senki sem tudott ellenállni. Elmúlt már húsz éves, de úgy beszélt és gondolkodott, mint egy hatéves.

- Mit csinálsz?

- Hozok. Szelencsét.

- Mi a rohadt francról beszélsz? - förmedt rá Gyula, mire Zsolti egy akkora tockost vágott le neki, hogy a fiú a földre ejtette a gyufaszálat. Három láb taposott rá.

- A mama szeleti a Kádál elvtálsat, és az akasztott embel kötele szelencsét hoz, és én azt akalom, hogy jó legyen a Kádál elvtálsnak, melt akkol a mamának is jó lessz - magyarázta Aladár kappanhangon, felső ajka fölött néhány szőrszál lengedezett. - Hallottam, hogy elvitték a kötelet, hosztam másikat.

- Hány ilyen köteled van? - kérdezte Robi, miközben előre borsózott a háta a választól.

- Amennyi kell - magyarázta Aladár félzsoldéros mosollyal. – Akkol akasztom fel a Józsit, amikol akalom.

- Ki az a Józsi? - kérdezte Zsolti összehúzott szemöldökkel.

- A babája - bökte oldalba Robi.

- Gyere, Aladár, édesanyád már biztosan hiányol - karolt bele a mamlaszba Zsolti, Gyula pedig kisegítette az ablakon.

Robi még mindig a nappali közepén állt, és a lassan dülöngélő fákat nézte, a bokrok rezgő leveleit, majd a felhők mögül előbukkanó hold újra ezüsthidat vert a Balaton vizére, amelyen újfent felbukkant a kalapos, köpenyes alak, nyakában a hosszú, vékony sállal, s nem a tó közepe felé igyekezett, hanem egyenesen feléje tartott, egyre sietősebb léptekkel.

Robi bámulta az ezüsthidat, majd mielőtt az alak lelépett volna róla, megfordult, és a többiek után sietett, gondosan behajtva maga után az ablakot. A vaksötét ellenére tudta, merre menjen, mert Aladár nehéz tuskóléptei alatt törtek az ágak, reccsentek az üres csigahéjak, és egyenesen az őrbódé felé haladtak, hiszen Aladárnak mindent elnéztek, nem csak azt, hogy belógott a II-re, be a villába, hanem még a kötelet is, amely ott lógott a fiú hatalmas, furkószerű öklében, élettelenül, akár a Jóska baba, akit nem először és nem utoljára akasztott fel tóparti kis házikójukban, ahová Robi, Gyula és Zsolti semmi pénzért be nem tették volna a lábukat.

Soha.

A novella eredetileg a Könyves magazin 2017/3. számában jelent meg.