[Balaton] Moskát Anita: Hattyú

77 kilométer hosszú, átlagos vízmélysége 3-3,5 méter, a legkeskenyebb pontján 1.5, a legszélesebben 12.7 kilométert kell úsznunk, ha át akarunk jutni a túlsó partjára, mégis tengerként emlegetjük. Olyan írók fordultak hozzá ihletért és gyógyulásért, mint Jókai Mór és Csokonai Vitéz Mihály, és olyanok vésték fel a nevét az irodalmi öröktérképre és keresztelték el az egyik sétányát, mint József Attila, és a Nobel-díjas indiai költő, Rabindranath Tagore. A Balatonról mindenkinek van története, ezért megkértük Cserna-Szabó Andrást, Moskát Anitát, Szabó T. Annát, Térey Jánost és Varga Bálintot, hogy mondják el a sajátjukat. Novelláikban kiszárad a tó, áldozatot követel és elfecsegi a Kádár-villa titkait. Cserna-Szabó András novellája után a Hattyút olvashatjátok Moskát Anitától. 

A Balaton minden márciusban kiválasztott magának egyet közülünk.

Tavaly a nádasnál sodorta partra a testet, amely addigra felpuffadt; fekete, málló arcát fel sem ismertük, szemét kicsipkedték a halak. Azzal vigasztaltuk egymást, hogy a tó kimosta belőle a bánatot is. Másnap húsz fok fölé emelkedett a hőmérséklet: az első nyaralók érkezésével elkezdődött a szezon.

Idén lettem nagykorú, idén vettem részt először a téltemetőn. Siófok még aludt, a fákat zúzmara borította, a stégnél nemrég még korcsolyáztunk, a víztorony előtt bokáig ért a hó. Most megfőztük az utolsó tavalyi kukoricát, és papírpohárban adtuk körbe a forralt bort a sétányon, amely utoljára volt a miénk, hamarosan elfoglalják a turisták.

Kiskorom óta tudom, hogy meg kell adnunk a városnak, ami a városé. Mindenki fizetett: fagyitölcsérről földre pottyanó gombócokkal, kipukkadt gumimatraccal, csupasz talpba fúródó üvegszilánkkal, amelyről vér csöpög a strand gyepére. Minden helyi tudta. Meg kellett fizetnünk, hogy Aranypart ragyog.

Könyves magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

De azt nem tudtam, mit jelent, ha valaki a téltemetőn kiosztott kukoricába harap, és egy aranyrög fordul ki a foga alól. Kiköptem, a sétány lámpáinak fényében megforgattam.

– Tedd azt el! – Anya úgy rontott oda, mintha loptam volna valakitől.

– Benne volt a…

Megszorította a tenyerem, rázárta a rögre az ujjaim.

– Ne szólj róla senkinek! Azonnal rejtsd el! Érted?

Egész gyerekkoromban parancsolgatott. Hátul dolgoztam a bódéban, nehogy szemet szúrjak egy ellenőrzéskor, ő meg morrant, hogy gyorsabban kenjem a palacsintát, szűkebben mérjem a nutellát, figyeljek a serpenyőre, már hólyagosodik a tészta. Ha elszakítottam egyet, a cafatok a tónak jártak; szétszórtam őket a vízen, a hattyúk meg felcsipegették.

El akartam menni innen. A téli Siófokot szerettem, a behavazott platánokat, az alvó bazársort, de nyáron a várost mindent felfaló áradatként lepték el az idegenek. Végighányták a sétányt, belehugyoztak a tóba. Tátott szájjal kérődztek a palacsintán, amelyet én kentem meg a bódéban. Annyira el akartam menni, de anya még öt szezont kért. Utána felvesz valakit, ígérte, de addig ne hagyjam cserben. A legrosszabb az volt, hogy még parancsolni is elfelejtett: ezúttal kért, szinte könyörgött.

A téltemető után két nappal, amikor már el is felejtettem a bizsuim közé vetett aranyrögöt, anya éjfél előtt bejött a szobámba.

– Gyere velem! – mondta. Gumicsizmát viselt, széles keze, amellyel olyan fürgén tudta pörgetni a lángostésztát, remegett. – Nem fog tetszeni, de muszáj. Hozd a rögöt is. Érted, ugye?

Nem értettem. Némán, esőkabátban baktattam mögötte a parton. A hátulról fújó szél szemembe lökte a kapucnit, a hidegben látszott a leheletünk. Amikor a sétány fényei már pöttyökké zsugorodtak a távolban, anya a zseblámpával végigpásztázta a nádast, aztán szó nélkül átlépett a partot szegélyező, csúszós kövekre, és eltűnt a sziszegő növények közt.

Rákiáltottam, hogy álljon meg, kitöri a nyakát, de hátra se fordult. Gumicsizma csobbant a vízben. Kiléptem én is a sziklákra, óvatosan követtem. Túl messze villogott a lámpája.

Valaki felvisított a sötétben. Mélyről jövő, fájdalmas sivalkodással – nem ember, hanem egy állat. Egy hattyú.

Mire utolértem anyát, elkapta a madarat. Sose láttam ilyen közelről hattyút, sose tűnt ilyen hatalmasnak. Úszólábára csapda hurkolódott, gigászi szárnyát kitárta – szélesebb volt egy karöltőnél, mandulafehér tollai tiszták és élesek –, anya meg a combja közé szorította törzsét, megragadta az álla alatt, hogy közelebb húzza. A pihék felborzolódtak nyakán. A hattyú vergődött, kígyóként tekeregve próbált szabadulni.

– Anya, ne!

Az elemlámpa fénykévéjében megvillant a kés. Egyetlen vágással metszette el a madár torkát, ahogy egy csirkéét tette volna. A holdfényben feketének tűnő vér spriccelt a nádra.

– Add ide az aranyat.

Bénultan álltam, kezemben remegett a zseblámpa.

– Add már!

Ahogy kitépte a rögöt kezemből, végigkarmolta a tenyerem. Némán hajította a tóba oda, ahol a kiömlő vér sötétre színezte a vizet.

– Talán elég lesz – lihegte, és a nád leveleibe törölte a kést. – Talán ezzel beéri.

Másnap reggel kisütött a nap. Májustól kezdve a napsütés jár – az első borús napon a turisták panzióba húzódnak, a másodikon összecsomagolnak –, ilyenkor még ajándék. A verandán élveztem ki, átmelengette az arcomat. Anya szerint ez jel volt, hogy a város megkönyörült.

Még aznap megjöttek az első nyaralók. Nem panzióvendégek, csak néhányan a hétvégi házhoz kiszellőztetni, felmérni a téli károkat. Máté is köztük volt. Évek óta járt a bódénkhoz, és ha megláttam a sorban, mosolygós fejet szórtam sajttal a lángos tetejére. Amikor kivittem a szemetet, a barátaival néha ott sörözött; tőle kértem életemben először egy korty alkoholt. Főiskolára járt, kiskorom óta ismert. Akkor se nézett meg, ha a kivágott fürdőruhám viseltem.

– Idén is van abból a nutellás palacsintából? – kérdezte, amikor észrevett a verandán, és állával a bódé felé bökött.

– Még ki se nyitottunk – mondtam.

– Mit csináltok, téli álmot alszotok?

Sétálni akart a városban. Ahol mi leszegett fejjel siettünk el, ő megbámulta a házakat, látni akarta a víztoronyról a panorámát. Kinéztünk a mólóra, ahol hamarosan jönnek-mennek majd a sétahajók, kiokádják a sült hekkre éhes, nyári ruha alatt bikinit viselő tömeget. Máté fagyit is akart, de csak egy közértben találtunk jégkrémet; lassan szopogattuk el, a pálcika mellől a sétányra csöpögött az olvadó eper.

A kavicsok között találta meg az aranyrögöt. Felvette, nadrágjába dörgölve kifényesítette.

– Nézd! Tuti nem valódi, de szépen csillog. A tiéd.

Ugyanaz a rög volt, amely a hattyú teteme mellett a vízbe csobbant, amely a téltemetői kukoricából kifordult a fogam alól.

– Mi baj? – kérdezte, és hiába ráztam a fejem, hogy semmi, mindent tudni akart.

Nem beszéltem a hattyúról, de anyáról igen, hogy érettségi után szabadulni akarok, de ő öt szezont követel, így érzi jogosnak, amiért felnevelt, hogy öt évig még zsebpénzért kenjem a palacsintát a bódé végében, ahol meg lehet főni kánikulakor, és nem érdekli, hogy főiskolára mennék, dolgozni mennék, bárhová mennék, csak el innen messzire, el a turistáktól.

Máté végighallgatott, aztán megragadta a tarkómat, és megcsókolt. Száraz és eperízű csók volt, nem olyan, mint képzeltem; összekoccant a fogunk.

– Le kellene lépned innen – mondta, amikor elengedett.

– Nincs hová. A városnak… – Idegen volt, nem érthette. Ő sosem szórt szakadt palacsintát a tóba. Az ő talpába nem fúródott üvegszilánk a kertben. A városnak fizetnünk kellett.

– Segíthetek – mondta Máté. – Apának van egy kávézója Pesten. Dolgozhatsz ott, amíg találsz mást, van gyakorlatod…

– Nem kérhetek tőled ilyet. Alig ismersz.

– Nem alhatsz örökké téli álmot.

Vettünk egy üveg bort, és áthívott a nyaralóba; a szülei Pesten maradtak, a bútorokat lepedők borították. A palackot adogatva ittunk. Ha megráztam a fejem, buborékok pezsegtek a homlokom mögött, amitől minden újabb csók valódibbnak és reménytelibbnek tűnt.

Jól esett, ahogy megfogta a mellem. Felhúzta a pulóverem, aztán ügyetlenül kaparászott a melltartó kapcsánál. Tenyere hideg volt a hasamon, akár egy sztetoszkóp, és hideg volt akkor is, amikor kioldotta a farmerem gombját, és végigsimította a szőrt a szeméremdombon.

– Én nem biztos…

– Csss! – suttogta. Csörgött az öve, ahogy letolta a nadrágját. – Az első mindig ilyen.

Nagy és csontos volt a keze; ledöntött a kanapéra. Vergődve próbáltam szabadulni, de rám nehezedett, maga alá gyűrt; combja közé szorította a törzsem, megragadott az állam alatt, hogy közelebb húzzon. Azt mondta, túl kell rajta esni. Minden lány félős az elején, de ő segít.

Egyik kezével a mellemet markolta, hegyes körme nyomán feketén buggyant ki a vér. A másikkal magának segített, próbált betalálni. Amikor végre sikerült, rám hajolt, a hajamba suttogta, milyen ügyes vagyok. Milyen nagyon ügyes, milyen gyönyörű, milyen fehér, mint a mandula.

Ahogy mozgott, a kanapé karfája minden lökésnél a hátamba vájt. A farzsebemben szúrt a sétányról felszedett aranyrög – erre figyeltem, hogy addig se érezzem úgy a szétfeszülő combomat, az újabb és újabb csattanást, a nyakam pihéit borzoló, borszagú leheletet.

A város végül így vagy úgy, de mindig elvette, ami járt.

Fizetnünk kellett minden kiadott szobáért, a tóból kifogott kövér halakért, melyeket aztán félig megrágva dobnak szemétre, fizetnünk minden egyes visszatérő vendégért. Megvolt az ára, hogy Aranypart ragyogjon, hogy felébredjünk a téli álomból.

Másnap húsz fok fölé emelkedett a hőmérséklet. Az első nyaralók érkezésével elkezdődött a szezon.

A novella eredetileg a Könyves magazin 2017/3. számában jelent meg.