[Balaton] Szabó T. Anna: Bőr, erdő, vér

77 kilométer hosszú, átlagos vízmélysége 3-3,5 méter, a legkeskenyebb pontján 1.5, a legszélesebben 12.7 kilométert kell úsznunk, ha át akarunk jutni a túlsó partjára, mégis tengerként emlegetjük. Olyan írók fordultak hozzá ihletért és gyógyulásért, mint Jókai Mór és Csokonai Vitéz Mihály, és olyanok vésték fel a nevét az irodalmi öröktérképre és keresztelték el az egyik sétányát, mint József Attila, és a Nobel-díjas indiai költő, Rabindranath Tagore. A Balatonról mindenkinek van története, ezért megkértük Cserna-Szabó Andrást, Moskát Anitát, Szabó T. Annát, Térey Jánost és Varga Bálintot, hogy mondják el a sajátjukat. Novelláikban kiszárad a tó, áldozatot követel és elfecsegi a Kádár-villa titkait. Cserna-Szabó András és Moskát Anita után Szabó T. Anna mesél egy asszonyról meg a lányáról.

A vízen feküdtek, az asszony meg a lánya, egy percig béke volt köztük, bámulták az eget. A nádas szélén, a fürdőzőktől távolabb lebegtek, hallották a száraz tavalyi bugák sziszegését a koranyári szélben, a nádiposzáták brekegős cirpelését, a kacsák motozását a torzsák között, orrukon ki-be járt az iszapos víz szaga. Az asszony a férjére gondolt, hogy merre járhat, kivel kavarhat külföldön, a konferencián, megint, és ott locsogott a fejében a csendes és langyos lemondás is, mert tudta, hogy hiába kapná rajta akár a saját kertjükben, mint tavaly, a szerszámoskamrában, azzal a kóbor, félőrült lánnyal, aki véletlenül keveredett a grillpartijukra, a férfi most is csak azt mondaná, joga van hozzá, ha nem tetszik, el lehet válni, és ő nem akart, de nem a ház és a kert és a pénz miatt, még a gyerekek miatt sem, hanem azért, mert szerette azt a nagy, szőke, szeplős gyereket, akinek a világ cukorkabolt, és ő a tulajdonos, a felelőssége pedig csak annyi, nem több, hogy az eladólányokat jól  megfizesse. A teste nem kívánta már, ismerte túlságosan, de valamiért pont ezt a lelkesedést szerette benne, hogy ugyanolyan kedves tudott lenni mindenkivel, persze vele is, ha kellett, ha úgy érezte, sok a haragszomrád. Ilyenkor a férfi nem követelt, csak ölelt, az ölében vitte fel őt a lépcsőn az ágyba, és palacsintát sütött reggelire. A hasa megkordult, ahogy eszébe jutott a mézes-ragacsos juharszirup. Talán van már lángos a büfében, enni kellene valamit, hiszen már tizenegy. Gondolkodás nélkül mondta ki:– Kérsz egy lángost? – a szemét se nyitotta ki közben, de a lánya rögtön felállt a térdig érő, szürke vízben, a naptól káprázó szeme résén át látta, hogy megvetően ránéz, hogy lenéz rá, és szó nélkül elindul be a tóba, a víztükörrel együtt törve össze a közös csendjüket, a ritka nyugalmat, és az asszony már keservesen bánta, hogy minek is szólította meg.

Könyves magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Abban a nézésben minden benne volt. Annyi megvetés, annyi gyűlölet, amennyit minden eddigi edzés ellenére nem tudott volna elképzelni sem. A testét utálja a lány, látta, igen. A testét, tizenöt éve minden önpusztító haragjával, a saját testét és az övét, ugyanazt a testet, amihez még három éve is minden este sírósan odabújt, a madárfészektestet, a puha, etető testet, a lágy kenyértésztát, amibe olyan jó volt belemerülni korábban. Azóta utálja így, amióta egyszer, de tényleg csak egyszer, szóvá tette, miközben a lány épp bámulta magát a talpigtükörben, hogy mostantól kezdve vigyáznia kell majd az alakjára. Azért mondta ezt akkor, mert hirtelen meglátta magát benne, meglátta ugyanazt a szeplős fehér bőrt, kerekded feneket, a vékony szálú vöröses hajat, hízékony lesz ő is, értette meg azonnal, és mondta, amit mondott - de azóta egyetlenegyszer se mondta, tényleg, soha.

Éhes, értette meg, a lánya éhes, tegnap dél óta semmit se evett, ezért dühös. És persze haragszik az apjára is, az imádott és ritkán látott apára, hogy nem jön velük nyaralni soha, hogy hagyja, hogy egy hülye, kövér öregasszony pesztrálja a parton, a hotelben, a vízben, és ne tudja lerázni magáról, csak ha bemegy a tó közepéig, mert oda nem jön utána: fél a fulladástól. Ezt mind tudta az asszony, és keserű lett a szája, megutálta magát, a mohóságát, puhaságát, ezt a lassú és engedékeny lustaságot, ezt a fekete fürdőruhás, puffadt testet.

– Bazdmeg – morogta –, baszódj meg, te hülye… – De elharapta a folytatást, a saját kamasz-hangjától meglepődve. Mintha a lánya szólt volna belőle az idegen és agresszív szavakkal.

Feltápászkodott ő is, hirtelen súlya lett, megérezte, hogyan süllyed be az iszapba a lába, iszap ez az egész, a fene egye meg. Teljesen lehetetlen végig és mindig szeretni. Főleg annak, aki magát se szerette soha. De mindegy, enni fog, enni csak azért is, kiül a víz szélére tüntetően, és ott eszi majd a lángost, de papírból, az ujjai közt csurog majd a tejföl, és a maradékot majd rákeni a vállára, ami vörösre égett, mert nem vettek még idén naptejet.

Mennyi ember, te jó ég, mennyi ember. A jókedvüktől bizsereg a part. Pedig eldugott strand itt ez a Sajkod, rossz időben, esőben senki sincs, bezzeg most, ezen az első igazán nyári délelőttön, mikor annyi szél és hideg után végre hétágra süt a nap, itt nyüzsögnek és fröcskölődnek, és dideregve nyafognak, mert a víz még a tavasztól hűvös és friss és éles. Az asszony is megérezte, hogy fázik. Eljutni gyorsan a fürdőköpenyig, a fűre terített csíkos pokrócig, onnan már sima út lesz a büfé.

Igen, de a haja. A feje jég, a gerincén csepereg a hideg. A lánya meg fog fázni, ha sokat úszik, görcsöt kap a lába. Megfordult, már a lépcsőn állva, a csúszós korlátba kapaszkodott. Nem látott semmit a vízen, homályos csillogást, a zsebében van a szemüvege. Caplatott végig a gyomos füvön, gyorsan, gyorsan, nehogy baj legyen, mindjárt a nyaralás legelső napján. Erős a lánya, de a haragja még erősebb, ki tudja, meddig úszhatott, ki tudja, hogy a vércukra miatt nem lett-e rosszul.

– Lilla – ordított fel, még háttal állva, a szemüvegért kotorászva. - Lilla!

Ahogy megfordult, látta, mindenki rá néz, a zsibongást kettévágta a hangja, olyan volt, mint a macskavernyogás. Jaj, de szörnyű. Ha közben Lilla kiért, elbujdosik, sose mer többet a közelébe jönni. Itt ez a hülye, kövér öregasszony – igen, ezt mondta még egy hete is, ezt vágta sírás közben a fejéhez –, és a nevét ordítja, mint egy bolond. A nevét, ami magában is furcsa, túl dallamos, túl lágy, túl anyás, és utálja.

Elhallgatott. Mélyen kell lélegezni, akkor elmúlik. Akkor szűnik a pánik. Úgy kell tenni, mintha nem lenne semmi baj. Lehajtott fejjel törölgetni kezdte a haját, hogy meg ne lássák az arcát, mert most már tényleg kerülgette a sírás. Eszébe jutott egyéb is, amit mondott, azt, hogy senki vagy, anya, senki vagy, kihasználod apát, elkergeted itthonról pénzt keresni, de nekem nem kell pénz, nekem csak ő kell, érted?

Sokáig törölgette a haját, szemét. Már szédült a fejébe áramlott vértől, mire végre fel mert nézni, mire senki se nézte. Végre feltette a szemüvegét.

A lány a parton ült, lehajtott fejjel, csupasz hátán a sápadt bőr alatt látszott sorra mindegyik csigolya, ahogy görnyedten előrehajolt. Az asszony gondolkodás nélkül futott oda, ennyiből is meglátta, hogy baj van. Lilla a lábát bámulta, csatakos hajáról tócsába gyűlt a víz, és a tócsába vér keveredett. Mély, kagyló vágta seb nyílt szét a bőrén, a bokacsont alatt, erősen vérzett, látszott, eret ért. Olyan fehér és kétségbeesett volt, mint aki menten visszaájul a vízbe. Kiskora óta nem bírta a vért. Biztos, hogy szédül, biztos, hogy elájul. Az asszony gyorsan letérdelt elébe.

Megpróbálta a köpenye övével elszorítani, a törölközővel itatta fel a vérét, megölelte, és segítségkérőn körbenézett.

– Nem leszek orvos, mint apa – nyögte Lilla – pedig nagyon akarja. Nem leszek… – majdnem sírt már a megaláztatástól, hogy mindenki körülállja és nézi, hogy rászorul megint az anyai kézre, pedig milyen jó volt kint a vízen, végre szabad volt, független és felnőtt, még dúdolt is az égnek és a szélnek, könnyű volt és vidám, ott egyedül, a felnőttek fullasztó közelségét messzire hagyva - de kijött, mert fázott, és a lépcsőnél, tessék, megint mi történt, kellett ez neki: megvágta  a lábát.

Ekkor ért oda a csónakházból a fiú. Szólhattak már neki, mert kötszert hozott. A tenyerébe fogta Lilla lábát, jóddal és gézzel fertőtlenítette, nyugodt, rutinos kézmozdulatokkal, pedig még húszéves se lehetett. Később, mikor már a büfében ültek hárman, és mégis megették a békelángost, az asszony végre feltűnés nélkül meg tudta nézni a fiatalembert. Félmeztelen volt akkor is, kicsit sovány, de izmos, az arca komoly, már nem gyerekarc. Pont ellentéte a mackóapának, nem macsó, de nem is lágy, szíjas, éles, és az asszony egész biztosan tudta, a gyomrában érezte, hogy még ezen a héten, itt valahol az erdőben, vagy egy házban, a lánya majd elveszíti magát, ennek a fiúnak fogja odaadni. Bosszúból, vagy szerelemből, ki tudja. Rágta a nyúlós és fokhagymás tésztát, és belesajdult a kamaszkori vágy. Odaképzelte magát a lány helyébe, a teste forró lett, szégyellte magát.

A novella eredetileg a Könyves magazin 2017/3. számában jelent meg.