Fotó: Valuska Gábor
Alekszej Makszmovics Peskov, vagyis Makszim Gorkij utolsó éveiről mesél Spiró György új kisregénye, a Diavolina. Gorkij utolsó éve egybeestek a sztálini terror tombolásával, ami nem kímélte az előző rendszer értelmiségieit, legyenek azok írók, tudósok, zeneszerzők. Gorkij felebaráti szeretettel próbált közbenjárni a bebörtönzöttek, halálra ítéltek érdekében, de sokszor csak néhány hónappal tudta meghosszabbítani az életüket. A világhírű orosz író ellentmondásos életét ápolónője és utolsó szerelme, Olimpiada Dmitrijevna Csertkova tárja elénk piacokon, kórházakban, hosszú vonatutakon, vidéki dácsák elegáns szalonjaiban felcsipegetett pletykákat összefűzve. A hol tragikus, hol multságos anekdoták mellett megidéződnek Gorkij és Sztálin hajmeresztő játszmái, az író régi szeretőinek hisztériája, és fiának, Makszimnak korán félresiklott, szerencsétlenül rövid élete is. Annak, hogy Spiró épp most jelentette meg a regényt, semmilyen politikai üzenete nincs, ha üzenni akarna, megírná egy újságcikkben. A Diavolina írása közben nem Gorkij művészete foglalkoztatta, hanem az, hogy egy ilyen szélsőséges ember mit produkál, hogyan hányódik-vetődik ebben a modern világban. Spiró Györggyel az értelmiségiek szerepéről, nagyszerű orosz írókról és 21. századi memóriazavarokról beszélgettünk
Spiró György: Diavolina
Magvető, 2015, 208 oldal, 2990 HUF
A Tavaszi tárlat megjelenésének idején azt nyilatkozta a Könyvesblognak, hogy nem ír meg olyasmit, amit személyesen nem ismer, nem élt át. A sztálini Szovjetunióban viszont nyilvánvalóan nem élt. Azért választotta mégis ezt a korszakot, mert úgy érezte hasonlít a mostani világra?
A nagy francia forradalom óta eléggé hasonló a világ, és hát azt is megírták olyanok, akik nem vettek részt benne. Például Georg Büchner a Danton halála című csodálatos drámában. Büchner 30-40 évvel későbbi világa azért annyira nem különbözött az 1790-es évektől, bár lehet, hogy nem volt olyan éles a helyzet. Hosszas hezitálás és mindenféle tanulmányok után azért mertem belevágni ebbe a hatalmas témába, mert úgy gondolom, a huszadik század történései nincsenek annyira messze a huszonegyedik századtól.
Kizárólag valódi életekkel és történetekkel dolgozott, a regény minden szereplője létező személy volt. Ez miért volt fontos önnek?
Nem volt fontos, hogy mindenki éljen, az volt fontos, hogy izgalmas regényt írjak, de végül úgy alakult, hogy nem kellett fiktív figurát mozgatnom a valós szereplők között. Ez pusztán a véletlen műve, én nem dokumentumregényt akartam írni, hanem egy izgalmas sors hepehupáit követni. A regényben szereplő történetek némelyikét nem lehet megtalálni, mert nagyon el vannak rejtve. A legizgalmasabb történetek például lábjegyzete formájában maradtak meg, a magyar Wikipédián nem tudja ellenőrizni őket az ember, de még az angolon sem.
A tengernyi orosz névbe már az első oldalakon belefullad az ember. Nem gondolt rá, hogy névjegyzéket ír a könyvhöz?
A Tavaszi tárlatban is valós nevek voltak, de ma már a kutya nem ismeri őket. Ha az olvasó elolvas egy német, francia vagy olasz regényt, akkor rengeteg névvel találkozik, amelyekről az égvilágon semmit sem tud, de előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy miről szól a könyv, és kik az alapvetően fontos szereplők. A Diavolinában kevés ilyen karakter szerepel, hét-nyolc ember, a többiek pedig csapódnak ide-oda, ahogy az életben is. A próza meglehetősen széles társadalmi közegbe ágyaz egy történetet, itt sem elszigetelt kamaratörténet van, hanem sok kicsi csillag az állócsillagok mellett, amelyek érdekes felvillanásokat okoznak. A szereplőkről nem kell többet tudni, mint amennyit én leírok, nem kell ismerni az egész életüket.
Olvasás közben végig úgy éreztem magam, mintha épp a nagymamám zúdítana rám egy regényre való falusi pletykát.
Ez nagyon jó, ez volt a szándékom! A regény azokból a pletykákból áll össze, amiket Lipa tud vagy hallott valakitől.
Miért döntött úgy, hogy kizárólag apró, rejtett utalásokkal érzékelteti, hogy Lipa és az író között az utolsó években szerelmi kapcsolat volt?
Azért, mert az illető hölgy is épp ilyen visszafogottan nyilatkozott erről. Rendkívül szemérmes ember volt, egyébként Gorkij is, noha egész életében falta a nőket.
Fontos lenne, hogy ma több Gorkij-művet tanítsanak az iskolában?
Egyáltalán nem fontos Gorkijt tanítani. Igazából senkit sem kellene tanítani, inkább adni kéne egy választékot a gyerekeknek a jó művekből, hogy aztán ők dönthessék el, mit olvasnak el és mit nem. Néha ajánlok egy-két művet az olvasóimnak, nem nagyon szokták elolvasni, elég meddő vállalkozás. Mint minden jelentős írónak, Gorkijnak is sok rossz műve van. Velünk az ötvenes évek elején elolvastatták Az anya című regényét. Ő maga is azt írta róla, hogy ez a legrosszabb regénye. Én nem az íróval foglalkoztam, hanem az emberrel. Gorkij egyetlen sorát sem kell ismerni ahhoz, hogy az ember ezt a regényt el tudja olvasni.
Az ön olvasatában milyen ember volt Gorkij?
Két évvel korábban, amikor megtiltották, hogy Gorkijról utcát lehessen elnevezni, a HVG-ben megjelent egy cikkem Gorkij, az utcanév címmel. Az az én véleményem, de nem teljesen esik egybe a könyvben leírtakkal, mert a Diavolinában van egy mesélő, aki ismeri Gorkijt, vele él. Remélem, Lipa megismerhető kizárólag abból, ahogyan mesél. Bőven elég, ha neki van véleménye.
Mi volt a legizgalmasabb dolog, amit Gorkijról megtudott a regény írása közben?
A regényben is benne van néhány nagy játszma, amit Sztálinnal vívott. Ezekről nem tudtam korábban, nem tanították az iskolában, és ha tudtak is róluk, akkor sem volt publikus. Oroszországban a kilencvenes évek közepén tárultak fel a sztálini archívumok, a bennük foglaltakat már tudtam használni. Ha 20 évvel ezelőtt akartam volna megírni ezt a történetet, nem lettem volna képes, mert nem voltak meg hozzá a források.
Gorkij és Sztálin bizarr macska-egér játékot játszott egymással: Gorkij egyik kezével a szocializmust építette, a másikkal pedig Szovjetuniót kritizáló cikkeket körmölt. Nincs ezen mit szépíteni, gyakorlatilag oda szart, ahonnan enni kapott. Mit gondol, Sztálin miért tűrt el tőle ennyi mindent?
Egy politikus mindenkit használni akar, ilyen a természete. Gorkijnak óriási volt a használati értéke, világhírű is volt, meg baloldali is, lehetett vele manipulálni.
Gorkijt magyarul is elég hamar, már az ötvenes években kiadták.
1945 után az összes Gorkij-mű megjelent. Elképesztő, milyen szövegek vannak ezekben a kötetekben: az értők tudták, hogy a Szovjetuniót gyalázza bennük, mások viszont elvesztek a betűtengerben.
A Diavolinában a terror éveiben lehetséges értelmiségi magatartás ellentmondásait mutatja be. Ön szerint van egyetlen helyes magatartásforma?
Már az is kérdéses, hogy mit nevezünk értelmiségnek. Vannak olyan nyelvek, amelyekben az értelmiségi szó nem létezik. Az intellectuals nem ugyanaz, mint az orosz Интеллигенция (intyelligencia). Az a szűk, tanult réteg, amelyik részben szakmájánál, részben érdeklődésénél fogva úgy érzi, hogy mindenben szerepe van, és mindenbe bele kell szólnia, irányítóként vagy tanácsadóként is akár, nyugaton már rég nincsen. Európában a 19. században volt utoljára, Amerikában ki sem alakult. Mindenütt mást jelent értelmiségi. Az olyan alulfejlett, kezdeti kapitalizmusban szenvedő népeknél, mint a cári Oroszország, kialakul egy furcsa szerep, és ha az intézmények rosszul vagy egyáltalán nem működnek, néha megint felbuzog. A Szovjetunióban, ahol szinte az egész értelmiséget kiirtották, és megszüntették demokratikus az intézményeket, amelyek épp csak elkezdtek működni a cárizmus utolsó évtizedében, az egyes emberekre időnként óriási teher hárult, és sok súlyos döntést kellett hozniuk, mert mindenütt megvoltak a kicsi sztálinok. A mi romantikus hagyományainkban elég sokáig benne volt, hogy az írónak foglalkoznia kell a társadalmi kérdésekkel.
Ön szerint a mai magyar politikai környezet kedvez az íróknak?
Szerintem az olyan környezet kedvez az írónak, amelyik békén hagyja, és nem pofázik bele abba, hogy mit írjon. Hogy végül megjelenik-e, amit írt, az másik kérdés, de az lényeges, hogy a művet egyáltalán létre lehessen hozni. Egyelőre lehet, legfeljebb nem jut el mindenhová.
Mit adott önnek az orosz irodalom?
A legtöbbet talán az oroszoktól tanultam. Nagyszerű íróik vannak, a kicsik is nagyok, bennük is van egy őrült nagy tudás, ami nem csoda, hiszen rémségesen nehéz helyen éltek és élnek. A körülményeik miatt rengeteg dolgot óhatatlanul is megtanulnak az emberről. Szerintem az irodalom fő funkciója az emberről való tudás bővítése, és ebben az orosz írók nagyon jók. Én a legtöbbet talán Platonovtól tanultam. Magyarországon száz évig divat volt elolvasni a Háború és békét vagy A Karamazov testvéreket, de nagyon sok emberrel találkoztam, aki egy sort sem olvasott belőlük. Csehovot még mindig játsszák a színházak, az Éjjeli menedékhelyet is, amit Gorkij 113 éve írt, és ami a legnagyobb siker volt, amit orosz író elért világszerte. Iszaak Babel nagyszerű ember és óriási író, róla is regényeket lehetne írni, mert elképesztő sorsa volt.
A kortárs orosz irodalmat követi?
Ami eljut hozzánk, azt elolvasom, de nem állítom, hogy minden tetszik. Van egy kedvencem, Ljudmila Petrusevszkaja, akinek a novelláskötetét sajnos nem adták ki magyarul. (Petrusevszkaja néhány műve a Beszélőben olvasható – a szerk.) Olyan sűrű, sötét és keserű novellái vannak, többször ajánlgattam már kiadóknak. Eddig senkinek sem kellett. Van még egy egészen elképesztő nagyság, aki ugyan nem kortárs, a nyolcvanas években meghalt, ő Varlam Salamov. Egyetlen vékony kötete van magyarul, Kolima – elbeszélések a sztálini légerekből. Óriási novellista, az egész életműve egy vastag novelláskötet. Sok évtizedet húzott le a lágerekben, csodálatosan írta meg, ki kéne adni az egészet, úgy, ahogy van. A huszadik század öt legnagyobb írója közül az egyik, és még mindig kevés olvasható tőle magyarul.
Milyenek látja a mai Oroszországot?
Újságolvasó és tévénéző vagyok, 1982 óta nem jártam a Szovjetunióban, illetve Oroszországban. Akiket ismertem, vagy meghaltak, vagy disszidáltak, vagy emigráltak, eleven kapcsolataim nincsenek az oroszokkal. Nem tudom, milyen a putyini Oroszország. Hogy a sztálini Szovjetuniója milyen, azt már lehet tudni. Az ember írja azt, amit meg tudott tanulni, amihez vannak forrásai.
„Az emberek nem vaktában várják a holnapot, hanem a tegnap tapasztalataival; mindenki így él” - írja Gorkij Az Artamonovok című regényében. Mintha mostanában valami baj lenne az emberek memóriájával. Ön is így látja?
Ez világszerte így van. Nagyon nehezen megy át az egyik generáció tapasztalata a másikra, és úgy érzékelem, hogy sokkal nagyobb a szakadék a mai apák és fiúk között, mint a 20. század első felében, vagy a 19. században. A technikai globalizáció mindent átalakított, a háborús tapasztalatok totálisan elvesztek. Az irodalom épp arra való, hogy olyan tapasztalatot adjon át az olvasónk, amit akkor is fel tud fog és érzelmileg át tud élni, ha ő maga soha nem volt a leírt helyzetben. H aztán hasonló helyzetbe kerül az életben, akkor ezt a tudást hasznosítani tudja. Úgy látom, hogy az emberiségnek igazából a szépirodalom az emlékezete, nem a történettudomány. Egyedül a szépirodalom tud alaptörténeteket élvezetes módon megformálni, amelyek révén átadható a valódi tudás.
Érzékel valamiféle értelmiségüldözést ma Magyarországon?
A felsőoktatásból elsősorban a pénzt vonják el, mert onnan még mindig el lehet vonni valamit. Saját elitet akarnak képezni, ezt néha szokták: '45 után is volt ilyen, jöttek a komunisták, és értelmiségi elit kellett nekik. Az addigi polgári értelmiséget mindenhonnan kirúgták, és hozták a gyorstalpalóval képezett munkás-paraszt értelmiséget. Ilyesmi előfordul, ahol félig feudális struktúrák vannak. Ezt radikálisan először Leninék csinálták. A húszas évek elején az előző rendszer vezető értelmiségeit, tudósokat, írókat, filozófusokat hajókra rakták, és több menetben elszállították Németországba. Megszabadultak több száz embertől, a polgári értelmiség krémjétől. Az akciót „Filozófusok hajója” néven emlegetik. Helyettesíteni nem lehetett őket, de valamilyen gyengébb embereket beraktak a helyükre. Átalakítottak mindent e felülről indított forradalom során, és megvolt az erőszakszervezetük, hogy a tervet végre is tudják hajtani. Jó negyedszázada úgy tűnt, hogy a Szovjetunió mindenestül elsüllyedt. Utólag azonban ki szokott derülni, hogy ez soha nem ennyire egyszerű.
