Fotó: Valuska Gábor
Spiró Györgynek a 2010-ben megjelent, Tavaszi Tárlat című regénye óta az utóbbi években két régebben kiadott könyve, a Kerengő és az Álmodtam neked című novelláskötete látott napvilágot. Nem tervez már nagyregényt írni, jelenleg egy kisregényen dolgozik. A meggyengült Európáról, a forradalmakról, az olvasásról és a magyar dráma helyzetéről beszélgettünk vele.
Az elmúlt években két régi munkája, a Kerengő és az Álmodtam neked című kötete jelent meg újból. Hogyan értékeli a korábbi könyveit? Újra szokta olvasni őket?
Levonatban mindent elolvasok. A regényt egy 27 éves fiatalember írta, őt nem tudom előcsiholni magamból, nem tudok tehát belenyúlni a szövegbe, olyan, amilyen. A novelláskötet a végleges szövegét 2000-ben nyerte el, a mostani kiadáshoz az utolsó harmadban csak apró sorrendi változtatásokat eszközöltem a világosság kedvéért.
Kapcsolódó anyagok:
Orbán Viktor és a konyha-törvény
A kultúra ne menjen ki a divatból (interjú)
A 2012-ben megjelent, válogatott esszéit, cikkeit tartalmazó Magtár egyik, A tanuló diák című 2005-ös írásában a következő olvasható. „Ott ketyeg a ma még álmatagon tanulgató magyar diákban az időzített belátás, hogy az életesélyeitől megfosztották. Én tudom, amit ő még nem, hogy minden forradalmat a fölösleges értelmiségiek csinálnak.” Ez a forradalom manapság a diáktüntetésekben, a külföldre vándorlásban és az otthon élésben, a mamahotelben merül ki. Bízhatunk még egy komolyabb „robbanásban” a fiatalok, a feleslegessé vált értelmiségiek részéről?
Senkinek sem kívánok robbanást vagy forradalmat, ami elvileg a tűrhető életkörülmények kivívásáért indul, ám az életkörülmények további romlásával jár, és nem történik egyéb, mint egy szűk elit cseréje. Tízezrek, százezrek, milliók elpusztítása árán pár évtized múlva a társadalom odajut, ahová vérontás nélkül jutott volna. A nemzeti eszme állandó konfliktusokkal jár, a nemzeti függetlenségi háború és a polgárháború ciklikusan ismétlődik, és mindig megvannak a maga papjai. Aki az egyes ember életét tiszteli, mint én, annak a társadalmi robbanás akkor is borzadályos, ha látja, hogy a korszak sajnos ilyen. Kétszázhuszonöt éve folynak modern értelemben vett forradalmak – polgárháborúk – a világban, és még mindig romantikus képzelmek fűződnek hozzájuk az arab világban éppúgy, mint másutt. Kelet-Európában egyébként a forradalmakat kétszáz éve olyanok szokták kiprovokálni, akik a status quo fenntartásában érdekeltek. Komoly külső segítség nélkül minden mozgalom bukásra van ítélve. A világ pedig nem olyan, hogy bármelyik kis országot bármilyen célból bárki megsegítene. Sem a múltban nem tették, sem a jelenben nem teszik.
Nem egy interjúban hangoztatta, hogy terjed a világban a funkcionális analfabetizmus. A nagy művek átiratait ezért készítette el? Hogy maivá téve egy-egy mű nyelvezetét vonzó, befogadható legyen a szöveg a fiatalok számára? Tanárként is érzékelte a fiatalok részéről ezt a fajta analfabetizmust?
Idővel minden szöveg elavul, mert változik a nyelv, Shakespeare-é éppen úgy, mint Bornemisza Péteré. Érdemes modernizálni őket. Az átiratok azért is készülnek, hogy a mű egyáltalán hozzáférhetővé váljék, és ha az ember például egy Hamvas-regényt ír színpadra, biztos lehet benne, hogy többen látják, mint ahányan elolvassák.
Világszerte nehezebben olvasnak az emberek, mint pár évtizede. Rövid volt az az időszak, amíg a fejlett országokban tűrhetően megtanították írni-olvasni az embereket, a XIX. század második felétől a XX. század végéig. Ahol lehet, visszavonják az általános tankötelezettséget, többnyire a pénzhiányra hivatkozva. Nálunk nem hivatkoznak rá, csak elvonják a pénzt.
Nyomon követi az új drámákat? Születnek olyan, az ön vagy Nádas Péter, Háy János drámáihoz hasonló darabok, amik rávilágítanak egyes társadalmi problémákra? Fontos, hogy a dráma korképet adjon?
Olvasom a kortársaimat, érdekel, mi van a fejükben. A magyar dráma szociológiai érdeklődése folyamatos és erős. Más kérdés, hogy a színigazgatók megint nem mernek élesebb darabokat műsorra tűzni. Egyébként nem kötelező korképet adni. Shakespeare, akinek egyik szereplője, Hamlet azt mondja a darabbéli színészeknek, hogy tartsanak tükröt a koruknak, egyetlen korabeli témával foglalkozó darabot sem írt, esze ágában sem volt ujjat húzni a cenzúrával, mégis elég jó darabokat farigcsált.
Kelet-Közép-Európa jó ideje speciális helyzetben van Európában, mind történelme, mind az állampolgáraira jellemző sajátságos, túlélési effektus miatt. Ebben a régióban Magyarország még speciálisabb, sokan azt mondják: nehéz eset. A mostani Magyarország helyzetét hogyan látja az Európai Unió tagállamai között? Ilyennek képzelte el a rendszerváltás utáni magyar társadalmat?
Körülbelül azt vártam, ami bekövetkezett. A kelet-európai térséget egységként szoktam kezelni, és miután egész Európa leértékelődött gazdaságilag és politikailag, a mi térségünk még inkább. Kelet-Európáról lehet csak beszélni, Közép-Európa megszűnt, ha létezett egyáltalán. Mi vagyunk a fejlett kapitalizmus európai perifériája, annak minden bájával és bújával. Az persze igaz, hogy minél keletebbre megyünk, annál kínosabb az élet, és annál olcsóbb. Ukrajna és a Dunántúl között van különbség – persze Kelet-Magyarország és a Dunántúl jobb részei között is van. A kelet-európai berendezkedésre nem tudok mást mondani: súlyos rendszerhiba.
És egy ilyen rendszerhibában az író nem érezheti magát túl elszigeteltnek Nyugat-Európától? Hiszen a közegnek is más a problémája, amiben él.
A jó hírem az, hogy Nyugat-Európában ugyanolyan hülyék élnek, mint bárhol és bármikor másutt. Ők is csak emberek. A hülyeségtől itthon egyáltalán nem vagyok elszigetelve, éppen ettől látom, mi folyik Nyugaton – meg tőlünk keletebbre. Nem mások a problémák Nyugaton, csak civilizáltabban vannak eltakarva, és egyelőre szélesebb rétegeknek élhetőbb az életük, de gyorsan romlik a helyzet ott is. A rendszerhiba megvan, akadnak, akik ott is látják, és ugyanolyan tehetetlenek, mint kétszáz éve mindenki mindenütt.
Az olvasói válság után felmerülhet az írói válság. Manapság még nehezebb alkotói támogatást szerezni, mint korábban. Ebben a felállásban az író mit tehet, ha kihúzták alóla a támogatások talaját? Mit ír az ember, ha…
Az ember azt írja, ha magyar, ami az eszébe jut. Nem én diktálom magamnak, hogy mi jusson az eszembe, és más sem diktált nekem soha. Nem a megélhetésért írtam. Luxusdilettánsként működtem mindvégig, más foglalatossággal keresvén a kenyeremet. Sok-sok tucat ágazati miniszteremet és pártközponti illetékesemet elfogyasztottam már, kevésnek emlékszem a nevére, még kevesebbnek az arcára, és túl sok ilyen egyén nekem már nincs hátra. Semelyik rendszerben sem tartoztam a támogatottak körébe, ez így volt rendben. Nem lehet csodálni, hogy annak húzzák, aki a pénzt adja. Én tudatosan elkerültem, hogy adjanak, és nem kellett húznom. Vannak persze költséges műfajok, amelyeket kis ország piaca nem tart el – ilyen a film, a színház –, és állami támogatás nélkül elsorvadnak. Értem, hogy a rendezők és a direktorok alkalmazkodnak. Szerintem mindig meg lehet húzni a határt, hol kezdődik a förtelem – sokan viszont nem veszik észre. A sorvadás és a felépítés szintén ciklikusan változik. Érdemes sokáig élni, hogy az ember ne csak a rosszból részesüljön.
Szerző: Ayhan Gökhan
