Az amerikai képregények idén jelentősen jobb évet zártak, mint tavaly, amikor képtelen voltam 10 igazán emlékezetes címet összegyűjteni az év végi toplistába. Ez nem kis részt köszönhető az Image-nek, ami lényegében eltörölte az abszolút minőségi sorozatok nagyüzemben való kiadásának paradoxonját: havonta simán megjelenik két-három olvasásra érdemes új szériájuk, miközben a megszokott színvonalon folytatódnak a régiek (The Walking Dead, Saga). Az újak közül a legjobbaknak pont a Manifest Destiny és a Black Science tűnik, amik pusztán azért hiányoznak a lenti listáról, mert még csak egy-két számuk jelent meg, márpedig olyan sorozatot nem akartam szerepeltetni, aminek legalább az első sztorija nem ment le. Ami a két nagy kiadót illeti, egyértelműen a Marvel viszi a prímet, remek írók által (esetenként egészen merész módon) gondozott, nagyszerű sorozatokkal, míg a botrányoktól, inkompetenciától, ostobaságoktól tépázott DC, Scott Snyder és Batman ide vagy oda, egyre mélyebbre süllyed. De legalább az alkiadója, az utóbbi években tetszhalott Vertigo kezd végre éledezni (a Trillium és The Wake csak hajszál híján maradtak le a listáról). És persze ott a Dark Horse, ami nem csak a Hellboyjal és az ahhoz kapcsolódó B.P.R.D.-vel tűnik ki a tömegből, hanem pl. az év elején startolt új Star Warsszal, és Mignola Baltimore-jával, bár utóbbiaknak sajnos szintén nem jutott már hely. (Sorozatok, minik, graphic novelek vegyesen szerepelnek, abc-sorrendben.)
B.P.R.D. – Hell on Earth
Ez a sorozat már hosszú évekkel ezelőtt kinőtte magát abból, hogy egyszerűen csak a Hellboy spin-offjaként tekintsünk rá. Régóta egyenletesen magas színvonalú, és a saját jogán az, sőt, indulása óta nem egyszer rávert már anyaszériájára is. Három éve fut Hell on Earth alcímen, tekintve, hogy a B.P.R.D. egyre kevésbé tudja útját állítani a borzalmak rohamának: a Földet óriási, ősi, lovecrafti szörnyistenek járják, sokmilliós városok fekszenek romokban, elhagyatottan, mindenhonnan rémségek özönlenek a világra. A szereplők mostanra posztapokaliptikus körülmények közt próbálják minimalizálni a károkat. Már akik maradtak: Hellboy halott (ld. Hellboy in Hell), Abe otthagyta az ügynökséget (ld. saját, új sorozatát: Abe Sapien), de legalább Liz visszatért. A Hell on Earth drámai, monumentális és félelmetes. 
Deadpool
Gerry Duggan és Brian Posehn sorozata tavaly őszi indulása óta folyamatosan a legviccesebb amerikai képregény. A negyedik falat lebontó, szájmenős, kinyírhatatlan, fél(?)bolond zsoldos kalandjai fergetegesen őrültek, elszálltak és szimpatikusan híján vannak mindenféle politikai korrektségnek és tisztességnek. A listán elsősorban mégis azért a sztoriért kap helyet, amiben az írók tragédiát csempésztek a karakterbe úgy, hogy közben megtartották azt a vígjáték műfajában. Ezt elérni? Nem kis dolog. 
Fatale
Ed Brubaker és Sean Phillips képregénye egy 12 részes sorozatnak indult tavaly év elején, de végül mindannyiunk szerencséjére ongoing lett belőle. A Fatale, ami egy Josephine nevű halhatatlan, a férfiakat a puszta jelenlétével – akaratán kívül is – természetellenes gyorsasággal és intenzitással megbabonázó femme fatale évtizedeken átívelő története, a hardcore noir és a horror csodálatos összeházasítása. Képi világa fantasztikus, cselekménye erőteljes, fordulatos, atmoszférája késsel vágható. Ha egy TOP3-as listát csináltam volna? Abban is benne lenne. 
Hellboy: Midnight Circus
A kis Hellboy 1948-ban megszökik otthonról, és egy furcsa, rémisztő éjszakai cirkuszba tévedve kell ellenállnia a démoni kísértésnek, hogy beteljesítse elvileg előre elrendelt sorsát. Mike Mignola, Duncan Fegredo és Dave Stewart graphic novelje az talán legszebb látványvilágát nyújtja. Bővebben itt. 
Infinity
A puszta természetükből adódóan ritka, hogy a Marvel vagy a DC valamelyik nagy marketing-gimmickét, vagyis crossover eseményét az év legjobbjai közé sorolhassuk. De Jonathan Hickman Infinityje meglepően jól teljesített: a sztori szerint a Bosszú Angyalai az ősi, az egész univerzumot veszélyeztető Builder faj ellen kénytelen vonulni, messze a naprendszertől, és távollétükben Thanos és hordái lerohanják a Földet. Hickman példás ügyességgel szövi össze saját korábbi sorozatainak (New Avengeres, Avengers) szálait egy szédületes tempót diktáló, monumentális űroperává. Látványos, izgalmas, masszív és profin megírt, szépen megrajzolt sztori – az ilyenekért jó felnőtt fejjel is szuperhősképregényeket olvasni. 
March – Book One
A híres emberi jogi aktivista, John Lewis állítólag az amerikai Kongresszus első tagja, aki képregényt írt. A March az ő önéletrajzi könyve, amiben természetesen a feketék jogaiért vívott harcára fókuszál, gyerekkorától kezdve, amikor felismerte ennek a harcnak a szükségességét. A háromrészesnek tervezett graphic novel cselekménye a jelen és a múlt között ugrálva fest megrázóan hiteles képet Amerika hétköznapi rasszizmusáról, kiválóan megkomponált, gyönyörű fekete-fehér képi világgal, felesleges pátosz és giccs nélkül. Érett, komoly, szép, sőt, fontos mű. 
Monster on the Hill
Az amerikai képregénykiadásnak évek óta ronda hiányossága, hogy szinte egyáltalán nincsenek igazán színvonalas gyerekeknek szóló kiadványaik. Rob Harrell graphic novelje egy olyan 19. századi Angliában játszódik, amiben minden falunak megvan az azt riogató, közeli dombon élő szörnye. Minél gyakrabban és minél nagyobb pusztítást végez köztük a rémség, a helyiek annál büszkébbek rá. Stoker-On-Avon falucskájának szörnye azonban szégyenszemre depressziós, és már évek óta nem hajtott végre semmilyen támadást, úgyhogy egy tudós és egy kisfiú felkerekednek, hogy beleneveljék a dögbe a vérszomjasságot. Vicces, ötletes, kedves gyerekkönyv, több ilyenre lenne szükség. 
The Superior Spider-Man
A tavalyi listán is szerepelt ez a sorozat, amit akkor még The Amazing Spider-Mannek hívtak. Az utolsó számában Doctor Octopus kicserélte a tudatát Peter Parkerével, így utóbbi azóta elvileg halott (mivel a doki akkorra rákban szenvedett), előbbi pedig Pókember testében hősködik/randalírozik New Yorkban. Nyilván Petert visszahozzák majd előbb-utóbb, de addig is Dan Slott szenzációs ötletparádéval viszi előre Doctor Octopus sztoriját – amit ki lehet hozni a rendhagyó, merész szituációból, azt Slott kihozza: egymást érik a meglepetések, a fordulatok, a 10 sorozatra elég kreatív megoldások, és ezt manapság nem sok szuperhősképregényről lehet elmondani. 
The Unwritten: Tommy Taylor and the Ship that Sank Twice
Mike Carey és Peter Gross graphic novelje Tommy Taylor eredettörténetét meséli el, oda-vissza ugrálva (és persze az elvárt tematikai és stilisztikai párhuzamokat vonva) az első Tommy Taylor-regény részletezése és az írója, egyben az igazi Tommy (Tom) Taylor apja, Wilson sztorija között. Bámulatos, ahogy Carey a fikció és a valóság összefonódásáról szóló felnőtt-fantasyjén belül a szándékosan Harry Potterről mintázott Tommy Taylor sztorit is nagyszerűen írja meg. (Mindenki képzelje ide a graphic novel mellé magát a The Unwritten sorozatot is, ami idén többek közt egy remek Fables crossoverrel tűnt ki.)
The Walking Dead
Lassan már unalmas, hogy folyton írok Robert Kirkman zombis posztapokalipsziséről, de írnom KELL. Ha valami egyszerűen kurvajó 10 (!) éven át, ott nincs mit tenni. Szóval, igen, itthon még csak a 7. kötetnél tart a sorozat, odaát pedig már a 20. jelenik majd meg tavasszal, és a színvonal csak nem akar csökkenni. Sőt, az októberben startolt All Out War című sztori az eddigi leggrandiózusabbnak tűnik. 
És egy kis kitekintés Magyarországra. A képregények helyzete itthon semmi nem javult az utóbbi pár évhez képest, sőt. A piac zsugorodni látszik, egyre kevesebb az új kiadvány – de azért vannak, amikre érdemes odafigyelni, bár azok (többnyire) ugyanazok, amikre tavaly is érdemes volt. Úgyhogy csak röviden:
Külföldi képregények magyarul:
- Kázmér és Huba: Erről is volt már szó párszor. Ráadásul ez az első hosszú képregénysorozat, aminek immár teljes a magyar kiadása. (Ennek az evidens árnyoldala az, hogy több kötet nem lesz.)
- The Walking Dead: Ld. fönt. A Woodbury-szál a végéhez közeledik, a 8. kötet még nagyobbat fog szólni (lelkiekben tessék rá készülni, mert kemény lesz).
- Usagi Yojimbo: Nyúltestőr kalandjai azon kevés minőségi képregények közé tartoznak itthon, amiket minden fenntartás nélkül a gyerek kezébe adhatnak a szülők (ráadásul ők is élvezhetik). A 12. kötet (A kard) egészen lebilincselő eposz volt.
Magyar képregények:
Igazán jó szívvel csak az EpicLine-t tudom kiemelni (amiről szintén írtunk), de a harmadik számmal sajnos itt is érezni némi (remélhetőleg csak átmeneti) színvonalcsökkenést. Mindenesetre az, hogy van egy gyerekeknek szóló, folytatásos havi képregényantológia az újságosoknál, már alapjában remek dolog. 
