A Hellboy-történetek közül a mindössze kétoldalas Pancakes az egyik titkos kis kedvencem, amiben a még kisfiúkorú főhős először kóstol palacsintát a pokol démonainak legnagyobb kétségbeesésére (ez abban a negyedik kötetben található, ami már pont nem jelent meg itthon). Mikor először olvastam, percekig nevettem rajta, pedig csak egy kis bájos poén az egész – de ezen az egyszeri, kétoldalas kis poénon is látszik, mennyire kifinomult és mesteri történetmesélő Mike Mignola. Ezt azóta is sokszor demonstrálta, legutóbb épp a hónap elején megjelent Hellboy: The Midnight Circus című eredeti graphic novelben. Mindössze azért jutott eszembe róla a Pancakes, mert ez is a címszereplő gyerekkorában játszódik, még 1948-ban, csupán négy évvel a Földre érkezése után – de azért ez jóval több kedves komédiánál: az is lehetett volna a címe, hogy Hellboy megkísértése. 
Az 50 oldalas sztoriban a főhőst frusztrálja meg nem értettsége és mostohagyerek-státusza a B.P.R.D.-nél (egyesek gyerekként kezelik – tűrhetetlen, ahogy azt minden gyerek gondolja – másoknak még mindig nehezükre esik megbízni egy a pokolból, nácik által, lángok közt megidézett démonban), ezért egy este elszökik nevelőapjától, Bruttenholm professzortól, és egy közeli cirkuszba téved. Ott persze semmi sem az, aminek látszik. Az éjszakából előbukkanó gyereklátványosságban sötét erők munkálkodnak, amik a kis Hellboy végzetét akarják beteljesíteni: a világ elpusztítását.
Mignola egy egyszerű sztorit mesél el, amiben nagyon szépen szövi össze a cirkuszokkal kapcsolatos horrorisztikus fantazmagóriákat saját Hellboy univerzumának hőseivel, démonaival, és különösen ügyesen ágyazza a cselekménybe a Pinocchio-metaforát, ami a szerető környezetben nevelkedő, mégis örök kívülálló főhős elevenébe hatol. De a lényeg nem is ez, hanem a gyermeki ártatlanság, a világ titkaira való rácsodálkozás és a természetfeletti horror fantasztikusan hatásos, szívenütő kombinációja. A képregény e különböző aspektusai közt Mignola olyan elegánsan, határozottan egyensúlyozik, mint például Ray Bradbury a Gonosz lélek közeleg-ben és Neil Gaiman az Óceán az út végén-ben. 
És mégis, mindezek ellenére a The Midnight Circus elsősorban a képi világa miatt marad igazán emlékezetes: Duncan Fegredo már a Darkness Calls óta a kedvenc Hellboy-rajzolóm (mondanám, hogy természetesen Mignola után, de nem, maradjunk annyiban, hogy holtversenyben vele), Dave Stewart maga a színezők Alan Moore-ja, ez a graphic novel pedig mindkettejük pályafutásának egyik legkiemelkedőbb teljesítménye. Fegredo a cselekmény helyszíneinek és szálainak megfelelően váltogatja a rajzstílusát, főleg a cirkuszbeli jelenetek „másvilági” mivoltát emeli ki, és természetesen Stewart színezése is ennek megfelelően változik. A kép, amin Hellboy megpillantja a cirkuszt, csodálatos, két külön világ vizualitásban realizált találkozása: az előtérben a főhős egy sziklahalmon mászik Mignola-stílusban, a háttérben pedig a cirkusz terül el, sokkal lágyabb vonásokkal, de realisztikusabban, ugyanakkor egészen álomszerű színárnyalatokkal (ezek a képek már-már festményeknek hatnak). 
A The Midnight Circus a mai amerikai képregényes szcéna néhány legnagyobb tehetségének mesterkurzusa, gyönyörű, mesés, horrorisztikus, ártatlan, vészjósló, katartikus éjszakai kaland és belső utazás, amiben egy sötét, súlyos sorszerűségekkel teli jövő előtt álló kisfiú először találkozik a Gonosszal. Már most lehet találgatni, hogy hány díjat gyűjt majd be jövőre.
