Bill Watterson híres comic stripjei 1990 elejétől kezdtek megjelenni magyarul több képregényben és újságban, olyanokban mint a Tiszta dili, a Garfield és a Metropol. 2007-ben aztán a Vad Virágok Könyvműhely piacra dobta az akkorra Amerikában már bő egy évtizede befejeződött teljes sorozat első gyűjteményes kötetét – az utolsó, 12. könyvet nemrég az októberi képregénybörzén vehettük kézbe először. A Kázmér és Huba magyar kiadása ezzel (plusz két különszámmal) teljes – a rengeteg kiadatlan klasszikustól és sok befejezetlen szériától menthetetlenül csonka hazai képregénypiac egy talán kicsi, de annál fontosabb és nagyszerűbb szelete zárult le: 3160 stripről van szó. Annyira örülünk az örökmozgó, konok kisgyerek és plüsstigris barátja csínytevései és kalandjai magyar nyelven való teljessé válásának (az értő fordítást Nikowitz Nórának kell megköszönni), hogy ennek apropójából áttekintjük a sorozat történetét, és igyekszünk rávilágítani sikerének titkára.
Talán ha 10 éves lehettem, amikor először találkoztam a Kázmér és Hubával, már nem emlékszem, pontosan mely kiadványban, de nagy valószínűség szerint a Garfieldban. Nem találtam viccesnek, száraz volt, túl sokat dumáltak benne, és folyton bonyolult, ismeretlen szavakba ütköztem a szövegben. Nem értettem. Ettől függetlenül mindig elolvastam, mert hát nem volt az az Isten, hogy ne olvassak teljesen ki egy képregényújságot. Az olyan lett volna, mint otthagyni egy szelet csokitortát. Csak sokkal, sokkal később, már húszas éveimben tértem vissza a képregényhez (nem csak a Kázmér és Hubához, hanem általában is – tinédzserként felhagytam az olvasásukkal, mert úgy döntöttem, immár felnőtt férfiember vagyok, és nincs szükségem efféle bohóságokra), és akkor már világosabban láttam. Tartok tőle, hogy az említett magazinok szerkesztői a ’90-es évek elején nem értették meg a Kázmér és Huba intelligenciáját és érettségét, és pusztán a „képregény, tehát gyereknek való” tétel citálásával került Garfield társaságába.
Márpedig ezek a stripek roskadoznak az olyan szituációktól és poénoktól, amiket egy gyerek nem ért, mert egész egyszerűen még nem volt alkalma megélni azokat a dolgokat, amikre Watterson reflektál. Nagy szavakkal való dobálózásnak hathat, de nem az: a Kázmér és Huba az életről szól, méghozzá a lehető legőszintébb, legváltozatosabb, legkatartikusabb módon. (Ld. a fent beszúrt oldalt.) Van ember, aki nem szomorodik és mosolyodik el rajta egyszerre? Ha igen, hozzátok elém, hadd nézzem meg, mi nem stimmel vele.
Bill Watterson mindössze nyolc éves volt, amikor első képregényét rajzolta, és ezt az ambícióját később is folyamatosan dédelgette. Politikatudomány szakon diplomázott, és politikai képregényeket kezdett rajzolni, ez a munka azonban hamarosan becsődölt, mikor nem csak ő ébredt rá, hogy valójában nem érdekli a politika, hanem munkáltatója is. A ’80-es években négy évig egy bolt ablaktalan pincehelyiségében dolgozott autó- és élelmiszerreklámokat tervezve, és minden percét gyűlölte. Ott azonban már munkálkodott saját projektjének megvalósításán is.
Az újságok több stripötletét is visszautasították (köztük a kázméros Spiff kapitány elődjét, a Spaceman Spiffet, amit még a főiskolai újságba kezdett rajzolni), mielőtt megakadt a szemük az egyiken, amiben a főhős élénk képzeletű öccsének egy plüsstigris volt a legjobb barátja. Nekik és Wattersonnak is ez a páros tetszett a legjobban a képregényben, de a rajzoló félt, hogy ezek a karakterek csak mellékszereplőként, „normális” figurákhoz képesti kontrasztként tudnak jól működni. Ironikus módon az az ügynökség, ami Wattersont arra bátorította, hogy e két karakter köré építse a képregényt, és felejtse el az eredetileg tervezett főhőst, végül visszautasította a kész művet. De a rajzoló addigra megtalálta Kázmér és Huba hangját, egyéniségét, és az ötlet végül vevőre talált másoknál. 
Az első Kázmér és Huba képregénycsík 1985. november 18-án jelent meg (Watterson ekkor 27 éves volt), nagyjából 35 újságban, az utolsó pedig bő tíz évvel később, 1995. december 31-én, több ezerben, köztük a Washington Postban. De a strip népszerűsége már egy év után nyilvánvaló volt: nagyjából 250 újság közölte, az olvasói, kritikai és szakmai fogadtatás lehengerlően pozitívnak bizonyult, és amikor a sorozat véget ért, milliók vették szomorúan tudomásul. Az első csík egy „eredetsztori” volt, amiben Kázmér és Huba először találkoztak egymással (utóbbi fennakadt előbbi kertben állított tigriscsapdájában). A fiút (eredetiben: Calvin) Watterson egy XVI. századi teológusról, John Calvinról nevezte el, aki az eleve elrendeltségben hitt, az antropomorf tigris (eredetiben: Hobbes) névadója pedig egy XVII. századi filozófus, Thomas Hobbes lett, aki nem volt túl rózsás véleménnyel az emberi természetről.
A rajzoló kezdetben kissé bizonytalan volt, az újságok szerkesztőivel rendszeresen vitázott a korai stripek alkalmankénti hatástalanságáról, de ahogy a két címszereplő barátsága nőtt, úgy érett be az ő írói vénája is, és úgy váltak a rajzok is egyre határozottabbakká (eleinte a figurák vonásai is változtak, finomodtak, de a sorozat képi világa a 10 éves pályafutás során ettől eltekintve figyelemreméltóan konzisztens). Hamar felbukkantak az állandó mellékszereplők is: Kázmér szülei, a szomszéd lány, Rozi, a tanárnő, Margó néni, az iskolai tahó, Vili, és (utolsóként) a bébiszitter, Kriszta. Bár Watterson hébe-hóba próbálkozott még új figurák behozásával (mint Max, Kázmér bácsikája), azokat hamar elvetette, és ez a kezdeti gárda maradt meg állandónak. Viszont a stripek idővel az említett Spiff kapitány kalandjaival, és Kázmér egyéb fantazmagóriáival, képregényeken belüli képregényekkel bővültek. 
Az öntudatos, ravasz és öntörvényű Kázmér és a visszafogottabb, józanabb, de finoman cinikus Huba interakcióin keresztül Watterson nem csak a felnőtté válásról, a gyerekkorról, a családi kapcsolatokról, a szerelemről, bizonyos társadalmi, környezeti, kulturális és szociális problémákról és állapotokról, illetve az emberi természetről beszél, hanem olyan, akkoriban az adott médiumban nem jellemző témákról is, mint a halál vagy a gyereknevelés negatív aspektusai. És bár a humor mindig markánsan jelen van, Watterson nem bagatellizálja el a felvetett kérdésköröket – a Kázmér és Huba vicces, de a maga módján komoly és gyakran elgondolkodtató is. A humor pedig a profán szövegi és képi gegektől (az egyik visszatérő elem a hógolyóval és a vizes lufival való dobálózás) a többrétegű, intelligens és érett poénokig terjed, olykor gúnnyal vagy melankóliával, illetve szívmelengető emberi pillanatokkal színesítve.
Watterson számára a Kázmér és Huba ennél is többet jelentett. Eszközt, lehetőséget arra, hogy a képregény elismertségéért, megbecsüléséért harcoljon, hogy eltüntesse a mesterséges határt, ami a médiumot elválasztja az ún. „magasművészettől”, és hogy minél inkább érvényesítse saját alkotói szabadságát az újságos stripek korlátolt kereskedelmi lehetőségei ellenére. A rajzoló ezek miatt éveken át, folyamatos konfliktusban állt ügynökségekkel, újságokkal és szerkesztőkkel (minderről sokat mesél a Jubileumi válogatás előszavában is). Művészi integritását nagyszerűen példázza, hogy a kezdetektől mind a mai napig elhatárolódik mindenféle merchandise-tól. 
Néhány, a képregény eredeti megjelenési szakaszára tehető naptárat, pár egyéb reklámtárgyat és egy rendkívül ritka oktatási olvasókönyvet (Teaching with Calvin and Hobbes) leszámítva nem léteznek hivatalos Kázmér és Huba termékek (nem hivatalosak persze léteznek bőven, nem egyet Watterson és kiadói perre is vittek). A rajzoló úgy véli, hogy ha engedné elterjedni a karaktereivel díszített szokásos játékokat, pólókat, törölközőket, bögréket és hasonló termékeket, az aláásná a művészetét (a képregényben egyébként a fogyasztói társadalom és a kommercializáció visszásságai gyakran visszatérő témák). Saját bevallása szerint egyedül egy rajfilmsorozaton gondolkodott el egyszer, mivel az animációt technikailag a képregény egyfajta kiteljesedésének tartja. Végül azonban úgy döntött, a stripnek önállóan kell megállnia a lábán – és büszke arra, hogy mindent, ami Kázmér és Huba, ő alkotott, teljesen egyedül, az utolsó betűig és vonásig.
Watterson sosem bánta meg, hogy továbblépett, hogy befejezte a stripet (mert, ahogy fogalmazott, már elmondott vele mindent, amit el akart mondani), és hogy sosem licenszelte senkinek. A most 55 éves rajzoló csendesen, a nyilvánosságtól távol él feleségével (képek is alig lelhetők fel róla) – nem kezdett új projektbe, csak festeget; nagyritkán ír egy kritikát vagy előszót valamihez, de nem oszt autogramokat, és nem ad interjúkat (talán két kivételt tett 1995 óta, az egyiket éppen néhány hete).
A Kázmér és Huba 3160 csíkja egy egységes, bámulatos művészi teljesítmény, tele humorral, érzelemmel, filozófiával és emberséggel. Utolsó oldala egy gyönyörű, katartikus felhívás az olvasó felé, hogy fedezze fel azt, amiről mindig is szólt: az életet. 
