Lázár Ervin Kossuth-díjas magyar író, elbeszélő, meseíró sokban gazdagította a magyar irodalom világát. Íme néhány kedvenc idézetünk tollából
„- Én igazán szeretlek.
- Mi az hogy igazán?! (...) Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.”
„Okosabban kellene bánni az embereknek a természettel. Úgy, hogy minden élőlény meglelje benne a maga nyugodalmas élőhelyét.”
„Lehetséges, hogy az az energia, ami szeretetünkben, jobbra való törekvésünkben, hasznos munkánkban testesül meg, az nem vész el - mint ahogy az energia sem vész el, hanem valami magasabbrendűvé alakul, egy olyan világgá, amit Isten célul tűzött ki maga elé. Nagyon sok szeretet, nagyon sok jó cselekedet, nagyon sok hasznos munka át fogja alakítani a világot, a mainál magasabbrendűvé. Ez a megváltás. És aki tesz a megváltásért, az részesül is benne. Aki meg nem, az visszahull az anyagba. Por lesz. Fény helyett.”
Nyolcvanöt évvel ezelőtt született Lázár Ervin, aki komolyan vette a meseírást, történeteit sokszor a gyerekei inspirálták, a nyelvvel pedig játszott és varázsolt egyszerre. A nagy meseíró alakját egykori interjúi révén és az Arcanum segítségével idézzük fel.
Tovább olvasok„Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy minden nap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon.”
„Mindenki maga állítja elő érdemeit, és csúfságait is persze. Hogy mi az érdem és mi a csúfság? Nem túl bonyolult, minden józan értelmű ember meg tudja ítélni, ha egy kis fáradságot szentel neki. Önmagát pedig mindenki kénytelen megítélni, ha akarja, ha nem. S mindenki igazi bírája: önmaga. Elfogultak, önimádók, tévelygők, aranyborjú-imádók? Akkor is van egy másodperc, egy sajgó sejtés, egy csöppnyi keserű íz, ami kikezdi a mondvacsinált örömöket, a látszatsikert, a látszatéletet. Ez a büntetés. Súlyosabb mindennél.”
“Egyszer csak arra ébredünk, hogy a teljesség, amire vágyakoztunk, amit minden erőnkkel meg akartunk valósítani, nagyrészt hiányokból áll.”
„Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm.
Így szavalt:
Dömdödöm, dömdödöm,
dömdö-dömdö-dömdödöm
– Nem ér! – rikoltozott Bruckner Szigfrid. – Akkor én meg azt mondom, hogy:
Prampapam, prampapam,
prampa-prampa-prampapam
– Nono – mondta Mikkamakka –, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse.
– Miért, mit jelent?
– Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.
– Engem is? – kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.
– Persze, téged név szerint is megemlített – mondta Mikkamakka.
– Éljen Dömdödöm – kiáltott Bruckner Szigfrid –, adjuk neki az első díjat!
– Adjuk! – kiabálták a többiek.”
„Megkérdezték hát a virágot.
– Akarsz Vacskamatinál maradni?
A virágnak szép virághangja volt.
– Igen – mondta.
– De hiszen nem öntözött!
– Tudom – mondta a virág.
– De hiszen nem kapálgatott!
– Tudom – mondta a virág.
– De hiszen rád se nézett!
– Tudom – mondta a virág.
– Aztán meg agyonöntözött.
– Tudom – mondta a virág.
– Agyonkapált.
– Tudom – mondta a virág.
– Sápadt lettél.
– Tudom – mondta a virág.
– Csenevész lettél.
– Tudom – mondta a virág.
– Akkor még miért maradnál nála!? – mordult rá Bruckner Szigfrid.
– Azért, mert szeretem – mondta a virág.
– Miért szereted? – háborgott Aromo.
– Csak – mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
– Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.
A virág meg azt mondta:
– Hiszi a piszi.
És olyan boldog volt, amilyen még soha.”
„– Hisz még abban, hogy a szeretet megszelídítheti az embereket?
– Csakis ebben hiszek. De itt is szeretném elmondani a saját véleményemet a szeretetről. Most az emberek a szeretet hiányára panaszkodnak – és igazuk is van. De én hozzátenném, hogy nem a felénk irányuló szeretet hiányzik leginkább, hanem a belőlünk kiinduló, a másik embert megszólító szeretetnek vagyunk híján.”
„A nap nem tesz különbséget. Süt boldogra-boldogtalanra.”
