Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok
Magvető Könyvkiadó, 2014, 612 oldal, 3192 HUF
Három év után újabb nagyregénnyel jelentkezett Rakovszky Zsuzsa. Az író-költő-műfordító elvonultan él Sopronban, ritkán hallani felőle. Az elmúlt években olyan csodás regényeket köszönhettünk neki, mint A kígyó árnyéka vagy A hullócsillag éve. Több verseskötete jelent meg, sokat fordít is, elsősorban angol és amerikai szerzők műveit, de ő fordította magyarra a Twilight-trilógiát is. Legújabb regényében, a Szilánkokban családok, sorsok, komplett világrendek robbannak szét, akárcsak a proletárforradalmárok által szétlőtt lekvárosüvegek a polgári otthonok eldugott spájzaiban. Igaznak hazudott és fantomapák játszanak fontos szerepet olyan emberek életében, akik mindig valami mást kerestek, mint ami születésük és neveltetésük okán megadatott nekik, a politika- és sajtócsinálók pedig titokban már akkor is a szívük fölé tetováltatták, hogy a népnek igazából nem kell más, csak egy „jó, szaftos botrány”. A fiktív kisvárosi helyszínen Rakovszky Zsuzsa kitágítja a teret és az időt, érezhető játékossággal váltogatja a személyes és a személytelen, az intim és a zsurnalisztikus, a harsány és a visszafogott hangokat, közben mégis mintha némi távolságot tartana szereplőitől és olvasóitól egyaránt. A Szilánkok a hét könyve.
Sók csendes kisváros valahol vidéken, ahol a legnagyobb izgalmat hosszú-hosszú évekig a helyi bankvezér sikkasztása, majd öngyilkossága okozza. A bűneset viszonyítási ponttá válik, és nem csak azért, mert tisztes polgárcsaládok tucatjai kerülnek az anyagi összeomlás szélére, hanem mert a botrány alapjaiban határozza meg az özveggyé vált bankvezérné és lánya, Emma későbbi életét. És természetesen mindazokét, akik utóbb rokoni kapcsolatba kerülnek velük. Például a mértékadó Balkayét, aki a botrány elültével feleségül veszi az özvegyet, és nevére veszi a lányát. Utóbbi a házasság révén nem csak apát, hanem egy testvért is kap, a néhány évvel idősebb Erzsébet személyében.
A kibeszélés azonban még családon belül sem divat, így a kezdeti évek valós története csak utóbb rajzolódik ki Emma előtt, a fiatal lány élete pedig totálisan más irányt vesz ezzel. Önbecsülésünk egyik alapját nyilvánvalóan a környezet megítélése és visszajelzései adják, de ha az adott környezet tulajdonképpen már letett rólunk, erkölcsileg egész egyszerűen leírt minket, és persona-non-grataként saját társadalmi körein kívül helyezett, az alapjaiban determinálhatja, hogy kiélezett helyzetekben milyen döntéseket hozunk meg.
De mi van akkor, ha mindez az előfeltevés csak a fantáziánkban létezik, és a homlokunkra nyomott társadalmi bélyeget csak a kétségbeesett képzelet vizionálja? Emma esetében igazából nem számít. A lázadó, önállóságra törekvő polgárlány talán amúgy is letérne az előre kitaposott útról, de egy katasztrofálisan végződött kitérő a helyi festő műtermében mindenképpen radikális döntésre sarkallja. Jellemző ugyanakkor, hogy életének sorsszerű változásait vagy elhatározásait a külső politikai-társadalmi változások helyett sokszor a szégyen, a félelem vagy a vágy indukálja.
A századelő történelmi eseményei a Szilánkokban amúgy is csak távolról sejlenek fel, a cselekmény jó kétharmadáig csak egy-egy elejtett megjegyzésből derül ki, hogy már dühöng az első világháború, az ismerősöket sorra viszik a frontra, az infláció az egekben, az élelmiszer egyre kevesebb, és a mindennapokat csak találékonysággal lehet elviselhetőbbé tenni:
„Megvacsoráztunk, igyekeztem jó képet vágni Margit legújabb „háborús receptjéhez” (Kardoss Családi Lapjából ollózza ki ezeket az újabb és újabb borzalmakat, csalánlevest és hamis halat, de hát mit tehessen szegény? Úgy látszik, mégsem sikerült húst kapnia…) (…)”.
A szereplők ekkor, még ha tisztában vannak is azzal, hogy a háború radikális változást hoz az életükbe, arra valószínűleg nem számítanak, hogy hamarosan atomjaira hullik a hamis biztonság illúzióját nyújtó, általuk egyedüliként ismert aranyporos polgári világ. A kijózanodást talán nem is a háború, hanem a tanácsköztársaság kikiáltása hozza el számukra: a veszteségek ellenére ugyanis a front az elérhetetlen távolba veszett, az új rend új emberei azonban saját polgári otthonaikból rángatják ki a város és a megye első embereit. Az addig lenézett publicistákból nagyhatalmú bizottsági tagok, az egykori megszégyenített egyetemistából pedig befolyásos elvtárs lesz, akinek az irodája előtt hosszan kígyózik a szívességet és kegyelmet kérők sora.
Kapcsolódó anyagok:
Saját városából kreált egy újat a Szilánkokhoz
A társadalmi feszültségekre vak, álmatag, mégis rátarti Sók életében azonban mindez csak egy szikrányi, igaz, annál agresszívabb intermezzo. Háborúk jöhetnek, forradalmak mehetnek, a korzón és a szalonokban tovább zajlik az élet, a hétköznapok csendességét és unalmát pedig csak a kezdeti bankcsődhöz hasonló volumenű bűneset tudja darabokra törni. Látszólag legalábbis. A Szilánkok szereplői ugyanis nem is sejtik, hogy a régi szép napok a világháború és a tanácsköztársaság összeomlása után sem térnek vissza; aminek akkor és ott szemtanúi, az csak illúzió, és a viszonylag épen maradt kulisszák mögött már roskadozik az addig megrendíthetetlennek hitt nagypolgári miskulancia.
„Világom szilánkokra hullott – lehet, hogy valamikor sikerül még úgy-ahogy összeraknom, de már csak olyan lesz, mint a megragasztott kávéscsésze: látszatra minden ép, de kávét már nem tanácsos tölteni belé.”
A töredezettség érzetét erősíti a narráció változatossága: egyes szám első és harmadik személyű elbeszélő váltogatja egymást, az egyes események néha egy naplóbejegyzés, máskor egy-egy újságcikk formájában bomlanak ki. A két helyi (konzervatív és progresszív) lap vetélkedése, ugyanazon esemény gyökeresen ellentétes színezetű tálalása jól jelképezi azt a finom (világnézetbeli, irodalmi, politikai, érzelmi) kettősséget, amely alapvetően jellemző a regényre. Figurái rendszerint fogódzó nélkül sodródnak, és a politika, vagy egyik-másik ember csak ideig-óráig segít nekik lehorgonyozni. Viszonyítási pontjuk sok esetben az a mérsékelt, visszafogott, a kisvárosi polgárság kulcsfigurájaként ábrázolt Balkay, aki szinte végig a háttérbe húzódik: így van ez a nevelt lány Emma, az állandó apafigurát kereső, frusztrációkkal terhelt publicista, Rauch Géza („Maus kolléga”), vagy a botrányújságírástól a véres népbiztosságig jutó Barsi László esetében is. Balkay passzív, szinte láthatatlan karakter (egyetlen kivétel talán a regényeleji temetőjelenet), akárcsak zárdába vonuló lánya, Erzsébet, aki még arra is képtelen, hogy segítsen a végül házasságra lépő, gyereket szülő, és egyértelműen komoly depresszióval küzdő Emmának.
Rokonszenvünket mind közül mégis talán egyedül ő, a kétségekkel és viszonzatlan szerelemmel teli nevelt lány tudja kivívni, hiszen ő az egyetlen, aki az előre determinált útról többször is hajlandó lelépni, még akkor is, ha már az elején egyértelmű, hogy a vállalkozásnak nagy eséllyel csak bukás lehet a vége.
