Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok

Magvető Könyvkiadó, 2014, 612 oldal, 3192 HUF

Rakovszky Zsuzsa a Margón (Fotó: Valuska Gábor)

Monumentális napló- és családregénnyel jelentkezett az Ünnepi Könyvhéten Rakovszky Zsuzsa. A Szilánkok egy stabilnak hitt világrend felbomlását, az egyéni és közösségi illúziók szertefoszlását, a háborús hátország megpróbáltatásait mutatja be. Szereplői között van, aki apát, más szilárd mindennapi fogódzót, vagy éppen egy új társadalmi berendezkedést hajt-kutat rendületlenül. Rakovszky Zsuzsa Sopronban él, a könyvhét és a Margó Fesztivál miatt azonban néhány napot a fővárosban töltött, és szakított időt arra is, hogy interjút adjon a Könyvesblognak. A szülőváros vonzerejéről, az ismerős helyszínek fontosságáról, műfordításról és a vasárnapi versekről beszélgettünk vele.

„A kisváros sokkal ijesztőbb. Ott mindig szem előtt van az ember” – mondja új regényének egyik szereplője, miközben regénybeli kortársai arra panaszkodnak, hogy a kisvárosban soha nem történik semmi, nem úgy a pezsgő Budapesten… Regényíróként ön miért ragaszkodott mégis a kisvárosi helyszínhez?

Ez nem az én véleményem, hanem a szereplőé (nevet), én nagyon szeretek otthon lakni.

Fontos volt, hogy ismerős díszletek között mozogjanak a szereplők?

Ezek azok a díszletek, melyek között én felnőttem. Ezek a terek vésődtek belém, és önkéntelenül ezeket látom magam előtt, ha egy helyszínt elképzelek. Nem feltétlenül földrajzi pontossággal, mert lehet, hogy utcákat helyezgetek ide-oda, ha úgy kívánja a cselekmény, mindenesetre ezeket az ismerős helyszíneket látom mindig, akkor is, ha éppen másutt játszódik a történet.

Viszont azt tudjuk, hogy a Szilánkok története nem Sopronban játszódik, hanem a képzeletbeli Sókon. Miért nem maradt meg a valós Sopronnál, miért kellett egy fiktív várost felépítenie hozzá?

Mert a cselekmény is fiktív. Egy viszonylag könnyen azonosítható korszakban egy viszonylag könnyen azonosítható helyen nem ez történt vagy nem pontosan ez történt, vagy nem is léteztek ezek a figurák, csak kitaláltam egy részüket, más részük pedig többé-kevésbé megfelel valakinek. Ha azt írtam volna, hogy Sopronban játszódik, akkor köteles lettem volna a szereplőket és a cselekményt is többé-kevésbé a valós történésekhez igazítani. Ebben a történetben például szükségem volt egy jogi karra a kisvárosban, de Sopronban nem volt jogi kar. Vagy például Sopronban valóban volt egy bankcsőd, de nem az lett az öngyilkos bankigazgató családjának a sorsa, mint a könyvben.

Életének egy szakaszát Budapesten töltötte, mi vonzotta vissza mégis a szülővárosába?

Erre azért tudok nehezen válaszolni, mert nekem annyira evidens, hogy ha az ember teheti, akkor ott él, ahol született, a szülővárosában, a szülőházában. Mondhatnám azt is, hogy úgy különösebben nem kötött semmi Pesthez, viszont erősen vágyakoztam haza.

Miből nőtt ki a Szilánkok története?

Elég elvont kiindulópontja volt: a progresszív-konzervatív ellentét az, ami a korszaknak az újságírásában, memoárjaiban, regényeiben, mindenütt felbukkant. Úgy éreztem, hogy ez nincs egészen megírva, hogy pótlólag írni kell egy századeleji regényt. Sopronban is volt egyébként két egymással örök harcban álló újság, egy konzervatívabb meg egy progresszívebb, és ugyanaz az esemény nagyon különbözőképpen tudott megjelenni bennük. Ez volt az egyik mozgatórugó, hiszen mindig érdekelt, hogy különböző emberek hogyan látják a saját szemüvegükön keresztül a világot.

A regény történelmileg olyan korban játszódik, amikor az addig sziklaszilárdnak hitt eszmék, ideák, társadalmi berendezkedések radikálisan rövid idő alatt kérdőjeleződtek meg, majd omlottak össze, alakultak át. A Szilánkok mégsem lett történelmi regény, hiszen a hangsúlyok a lelki rezdüléseken, belső fejlődésen, alakuláson vannak…

Valóban kevés szó esik benne a háborúról, ami nagyon is meghatározó volt azokban a napokban. A hátország, a napi élet része azonban mindig is jobban érdekelt. Én még abban az időben jártam iskolába, amikor elvont dolgokat tanultunk a történelemről: osztályharc, alap- meg felépítmény, stb. Rettenetesen untam (nevet), mostanában kezdtem valamennyire bepótolni ezeket az ismereteket, de lehetőleg úgy, hogy minél több közvetlen anyagot olvasok hozzá, levéltári forrásokat, újságokat, emlékiratokat, naplókat.

Talált olyan soproni forrást, emléket, ami különösen megragadt önben?

Igen, voltak olyan korabeli dokumentumok, amiken meglepődtem. 1918-19-ben mindent kisajátítottak, és mindenről leltárt vettek föl. Kisajátították például a temetkezési vállalatot, a színházaknak pedig egy központ osztotta ki a díszleteket, mert az szerintük praktikusabb volt. Ha tehát szükségük volt egy papírkoronára vagy egy papírvárkastélyra, akkor a győri központhoz kellett a kérvényt három példányban eljuttatni. Miközben ugyanezekben a napokban embereket tárgyalás nélkül végeztek ki.

A cím nem csak ennek a világnak a széthullására utalhat, hanem talán arra a változatos elbeszélői formára is, melyet a narrátorok váltakozása éppúgy jellemez, mint a narráció megjelenési formái, mely lehet naplórészlet vagy akár korabeli újságcikk is.

Az első személyű narrátorral kapcsolatban voltak emlékeim, mégpedig egy soproni lapban megjelent memoárból: az írója ugyan nem ebben a korszakban, hanem kicsit később, a húszas években volt gyerek, de a családi körülményei hasonlóak voltak. Ezt csúsztattam össze egy másik figurával, akiről szintén tudtam egyet-mást; valahogy az ő hangja önként adódott, és vitte magával a történéseket. A harmadik személyű narrátor kicsit komplikáltabb volt, mert nehéz volt egyensúlyt találni, hogy az ember korabeli nyelven írjon, de az mégse különbözzön nagyon a mostanitól. Azért is tettem az elejére azt a kis bevezetőt, hogy a mához kössem a történetet.

Hősei mindig valahogy kicsit kívülállóak, akik nem találják a helyüket se tágabb, de időnként még szűkebb környezetükben sem. Érzékeny, lobbanékony figurák, de ez nem tartotta vissza önt attól, hogy időnként nagyon is kellemetlen helyzetbe hozza őket. Volt kedvence közöttük?

A kedvencem olyan szempontból központi figura, hogy a többiek, én úgy tekintem, hozzá képest határozzák meg magukat. Ez a Balkay nevű nem nagy szerepet játszó, de valamiféle origót képező karakter.

A margós bemutatón is elhangzott, hogy több mint két évig írta ezt a regényt – ennyi idő alatt nem követel teret és időt magának a költő? Születnek ilyenkor versek?

Egy darabig azzal próbálkoztam, hogy hétköznap prózát, hétvégén verset írok, hogy ne érezzem mindig azt, amikor az egyikkel foglalkoznom, hogy inkább a másikra kellene koncentrálnom. Ez azonban annyira nem vált be, mert nagyon nem lehetett a versbe belemerülni, de verskezdemények, háromnegyed-versek születtek, melyeket most fejezek be.

Mi az a technika, amit a prózaíró Rakovszky Zsuzsa szívesen kölcsönöz a költő Rakovszky Zsuzsától?

(Nevet) Nyilván vannak olyan részképességek, melyek mind a két területen használhatók. Például elég vizuális típus vagyok, szerettem is rajzolni fiatal koromban. A leírás, megfigyelés valószínűleg mindkettőben használható. Ha inkább a líra és epika felosztást használjuk, akkor mondhatjuk azt, hogy versben is inkább epikus verseket írtam az utóbbi hosszú időben, tehát kevesebb lírai verset és több olyat, ami inkább szerepvers volt.

A vers és a próza mellett hol fér meg a műfordítás?

A műfordítás leginkább kenyérkereset, bár nyilván attól függ, hogy mit akar fordíttatni a kiadó. Én szívesen vállaltam olyat, amit akár félálomban is le tudtam fordítani, mert véges mennyiségű energiám van (nevet). Sokszor fordítottam nem szépirodalmat, vagy ifjúsági könyveket.

Valóban, az angol klasszikusoktól kezdve az Alkonyat-trilógiáig terjednek azok a könyvek, melyek…

Ennél rosszabbat is fordítottam, bevallom. Volt egy olyan időszak, amikor szerelmes füzeteket fordítottam. Kicsi volt a fiam, kellett a pénz, az idő meg kevés volt. (Nevet)

Ugyanúgy, ahogy a színésznek lehet szerepálma, a műfordítónak is adódhat olyan mű az életében, amelyre mindig is vágyott, hogy egyszer a kezei közé kaphassa?

Tulajdonképpen ez megadatott nekem. Sopronban volt egy pici könyvkiadónk, melyben mindent magunk csináltunk. Az említett könyv Elisabeth Gaskell Észak és Dél című regénye volt, amelynek a lefordítása amúgy iszonyatosan nehéz munka volt: egy tizenkilencedik századi szövegről van szó, amit érteni nem nehéz, visszaadni annál inkább.

Mindenesetre az már biztosnak tűnik, hogy a következő Rakovszky-kötet verseskötet lesz, igaz?

Igen, most valóban úgy tűnik, hogy azokból a bizonyos vasárnapi versekből összejön egy kötetnyi.