A Jelenkor egy kötetben adta ki az első három Patrick Melrose-kisregényt: a Nincs baj a gyerekkorba vezet, a Baj van egy betépett New York-i utat villant fel, a Van reménynek pedig egy rehabot megjárt harmincas Patrick a hőse, aki épp azt próbálja meg kitalálni, hogy mihez kezdjen az életével. (A sorozatnak még két további kötete van: a Mother’s Milk annak idején felkerült a Man Booker rövidlistájára, a szériát pedig az At Last című kisregény zárja – ezek várhatóan ősszel jelennek meg magyarul.) A könyvekből Benedict Cumberbatch főszereplésével készült egy sorozat, amely újra reflektorfénybe állította a kisregényeket és az írót is. Utóbbiról nem olyan rég írtunk egy portrét; ebből kiderül, hogy tényleg sokéletnyi tapasztalat szorult eddigi 58 évébe, St Aubyn élete pedig leválaszthatatlan Patrick Melrose-éről: képtelenség nem az irodalmi alteregójaként tekinteni rá, ami az olvasás élményét eleve feszültté teszi.
Edward St Aubyn: Patrick Melrose 1.
Fordította: Csonka Ágnes, Jelenkor Kiadó, 2018, 457 oldal, 3999 HUF
A Nincs baj című írás egy látszólag gondtalan nappal indít, valahol Dél-Franciaországban, ám, hogy a ház urával nincs minden rendben, az már a legelső oldalakon kiderül. Ehhez pedig igazán nem kellenek nagy dolgok, St Aubyn nüanszokkal képes érzékeltetni, hogy az idősebb Melrose az a típusú ember, akit jobb elkerülni:
„Yvette-nek csak a fügefáig kell eljutnia, hogy be tudjon osonni a házba anélkül, hogy dr. Melrose tudomást szerezne az érkezéséről. Igaz, az volt a szokása, hogy fel sem pillantva odaszóljon neki, éppen akkor, amikor Yvette a fa takarásában hitte magát.”
De nem a házvezetőnő az egyetlen, aki igyekszik kitérni az útjából: a felesége, Eleanor már a másnapot is aznaposan kezdi, rosszulléteit pedig dugi brandyvel és néhány tablettával kezeli – de csak azért, hogy kocsiba vágja magát és biztosan el tudjon vezetni a barátnője házáig. Az hamar kiderül, hogy a házasságba Eleanor hozta a pénzt, David pedig az arroganciát. Kapcsolatuk, melynek tizenkét éve főként a behódolásról és a behódoltatásról szól, a másik megalázásának sokfelvonásos tragikomédiájává vált. Davidnek, ha mása nem is, a családon belül hatalma volt, azon kívül csak fellengzős beszólásai („Csakis a legjobbat vagy semmit.”).
Patrick nevű ötéves fiukkal igazán senki sem törődik, egyedül csatangol a kertben, és próbálja agyonütni valahogy az időt. St Aubyn könnyen beleeshetett volna abba a közhely-csapdába, hogy egy mártírt csinál a gyerekből, ő viszont kellő távolságtartással mozgatja a figurát: az ő Patrickje nem egy aranyos, elhanyagolt kisfiú, hanem egy ellenszenves kis kölyök, aki nyílt tekintettel egy felnőtt képébe hazudik és kedvtelésből gúnyt űz a játszótársából. De tökéletes mindegy, hogy szimpatikus vagy undok, mert az utálatos Patrick ugyanúgy figyelemre, szeretetre és elismerésre vágyik, mintha történetesen kedves lenne.
Miközben a gyerek a kertben bóklászik, vendégek érkeznek a házba, a szülők londoni ismerősei. A történet legszórakoztatóbb ellenpontjai azok a jelenetek, melyek a sznob Nicholas Pratt és fiatal barátnője, Bridget érkezését mutatják be. St Aubyn valószínűleg testközelből ismeri ezt a világot és ezeket a karaktereket (nem lennék meglepve, ha az angol arisztokrata körökben mindegyiküknek meglenne a valós megfelelője), látszólag könnyű kézzel és gyilkos szatírával festi fel alakjukat. Ráadásul ugyanazokat a jeleneteket valamennyi résztvevő szempontjából felvillantja, felfedve ezzel a betanult udvariaskodás álcája mögött rejtőző valós gondolatokat is. Ennek a világnak a gazdag és a nőit könnyedén váltogató Nicholas az egyik csúcspéldánya; tőle kapjuk az Eleanor és David kapcsolatát a legérzékletesebben bemutató történetet is:
„Tehát Eleanor, aki akkoriban nem volt folyton berúgva, csak nagyon félénk és ideges természet volt, épp megvette a lacoste-i házat, és arról panaszkodott Davidnek, hogy a sok füge, ami lepotyog a fáról, mind pocsékba megy, ott rohad el a teraszon. Másnap is szóba hozta, amikor hárman ültünk odakint. Láttam, hogy David tekintete egyszerre jeges lesz. (…) Hosszú léptekkel indult a fügefa felé, Eleanor meg én próbáltunk lépést tartani vele. Amikor odaértünk, láttuk, hogy a kövön mindenütt fügék hevernek. Volt köztük olyan, ami már rég lehullott és szétzúzódott; volt, amelyik széthasadt, darazsak dongták körül a nyílást, rágták a ragacsos piros-fehér gyümölcshúst. Hatalmas fa volt, és rengeteg füge volt a földön. És akkor David egészen elképesztő dolgot tett. Azt mondta Eleanornak, ereszkedjen négykézlábra, és egye fel az összes fügét a teraszról.”
Míg azonban Eleanor és David kapcsolatának felvillanása legfeljebb viszolygást okoz, az igazi nyomasztás akkor következik, amikor a gyerek Patrick megjelenik a színen. Ez az a pillanat, amikor egyszerűen lehetetlen háttérbe szorítani az előzetes tudást, hiszen St Aubyn életéből sejteni lehet, mi következik. Éppen ezért a máskor talán jelentéktelennek tűnő apai felszólítások is („Csukd be az ajtót magad mögött. (…) És gyere ide!”) különös jelentőséget kapnak. Patrick szexuális erőszak áldozatává válik, az erőszaktevő pedig a saját apja. St Aubyn a fiú fejébe kényszeríti olvasóit, aki nem érti, hogy mi és miért történik vele. Egy korlátozott és tehetetlen nézőpont lesz a miénk, és a pillanatból az egyedüli mentális menekvést azt jelenti, hogy a fiú megpróbál legalább fejben kilépni belőle:
„A függönyrúd, ha valahogy feljuthatna a függönyrúdra, onnét lenézhetne a jelenetre, ahogy az apja lenézett rá. Patrick egy pillanatra úgy érezte, odafent van és szenvtelenül figyeli, ahogy egy idegen férfi megbüntet egy kisfiút. Patrick minden erejével a függönyrúdra összpontosított, és ezúttal már hosszabb időre sikerült: odafent ült karba tett kézzel, a hátát a falnak támasztva.”
Melrose/St Aubyn csak úgy képes ábrázolni az iszonyatot, hogy kvázi egy harmadik személyként idézi fel azt (ami általában jellemző az abúzusok áldozataira). A magyarul eddig megjelent három kötetnek vitán felül ez a leggyomorszorítóbb és olvasóként is legfájdalmasabb jelenete. Minden, ami a későbbiekben jön – a kokainba és heroinba fulladt évek, a szabadulni vágyás saját magától és a múlttól, vagy a harmadik részben a magányos kisgyerekkel szembeni empátia stb. – visszavezethető ide. Az erőszaknak, akkor és ott, csak a falon végigsurranó gekkó lesz tanúja (igaz, St Aubyn elmondásából tudjuk, hogy a folyamatos abúzusról az anyja és a házvezetőnő is tudhatott, csak épp nem tettek ellene semmit). A kisfiú tekintete ebbe a gekkóba kapaszkodik, melynek megjelenése mintha a gyerekkor végét is jelentené egyben: egy határvonalat képez, amely azt jelzi, hogy mostantól már semmi sem lesz olyan, amint azelőtt. („(…) soha többé nem fogja megtalálni senki, mert nem fogják tudni, hol keressék, és nem tudhatják, hogy egy gekkó testében rejtőzött el”). Pedig a házban látszólag minden ugyanúgy folyik tovább: a vendégek semmiségekről fecsegnek, David ugyanúgy basáskodik a felesége felett, a gyerekkel pedig ugyanúgy nem törődik senki. Az élet megy tovább, a felszínen minden nyugodt, és azt, hogy valami végérvényesen megváltozott, csak két ember tudja: az egyiknek viszont nem érdeke felfedni azt, a másik pedig retteg és nem is igazán érti, mi történt vele.
A Baj van című kisregény viszont már nem is próbál úgy tenni, mintha jól mennének a dolgok: Patrick már a húszas éveiben jár, és azért érkezik New Yorkba, hogy magához vegye az apja hamvait. Szent elhatározása, hogy felhagy a heroinnal, de az új életre vonatkozó fogadalma nagyjából a szállodáig tart, ahol egy dílertől rögtön bevásárol mindenfélét. Patrick minden-fogyasztó, nem rettenti vissza semmi, ami vonatkozik az anyagra és a helyzetre is. Simán betép akkor is, amikor apja ismerőseivel egy elegáns klubban van találkozója; igaz, ezt megelőzően végig kell hallgatnia, amikor ezek a tiszteletre méltó ősz férfiak mind ódákat zengenek az apjáról, aki szerintük „igazi angol úriember” volt, meg kivételes személyiség, és Patrick nyilván tudja, hogy az apja „nagyon büszke” volt rá. Patrick Melrose nem tud leállni, de közben ő maga is tanácstalan, mert nem tudja, hogyan szabadulhatna abból a körből, amelyet az apja húzott köré:
„Miféle eszközt használjon arra, hogy megszabadítsa önmagát? Lenézést? Agressziót? Gyűlöletet? Mindet beszennyezte az apja hatása, maga a dolog, amitől meg kell szabadulnia.”
A hétköznapokban a drogok mellett a legfeketébb humor az, ami segít túllendülni a nehézségeken („– Elmentél megnézni apádat? – tette fel neki a kérdést minden kertelés nélkül. – Igen – vágta rá Patrick. – Szerintem a legjobb formáját hozta a koporsóban, a szokásosnál sokkal kellemesebben viselkedett.”). Ugyanez a gúnyos távolságtartás jellemzi a harmadik részt, melyben Patrick már harmincéves: túlvan egy elvonón, a pénze fogytán és jogot tanul, hogy ügyvéd legyen. A történteket persze az évek múlása sem mosta ki belőle, rémálmok gyötrik, az elméje folyamatosan erőszakos képeket pörget, a hallucináció szélén egyensúlyoz, de egyelőre még nem zuhan a mélybe. Most mindenesetre egy vidéki partira tart, melyet az első kisregényben megismert Bridget rendez a férje születésnapján. Az első sztoriból megismert sznobok tehát újra itt vannak, élükön Nicholas Pratt-tal, társas kapcsolataik viszont kicsit megváltoztak. St Aubyn még mindig szórakoztatóan ábrázolja ezt a világot, viszont a szatírája a harmadik részre mintha kicsit elfáradt volna: a karakterek inkább csak benépesítik a jelenetet, de nem érezni, hogy felszínes életükön túl az író már bármit el akarna mondani azzal, hogy szerepelteti őket. A legfontosabb jelenet nem is a partin történik, hanem egy étteremben, ahol Patrick megpróbálja elmondani a legjobb barátjának, mit tett vele az apja gyerekkorában.
„Senkinek se volna szabad ilyet tennie a másikkal”
– hangzik el a Melrose-történetek egyik kulcsmondata, St Aubyn viszont itt is nagyon vigyáz, hogy az érzékeny és fájdalmas jelenet ne legyen pátoszos – erről egy pincér gondoskodik, aki mindig épp a legalkalmatlanabb pillanatokban jelenik meg a színen.
Az apja megerőszakolta, a heroin majdnem megölte - Patrick Melrose világhírűvé tette
Amikor Edward St. Aubyn valamikor 1991-ben sétálni indult az anyjával, majd felé fordult és közölte vele, hogy gyerekkorában az apja rendszeresen megerőszakolta, az asszony mindössze ennyit válaszolt: „Engem is". Ebből a rövid jelenetből is élesen kirajzolódik az a mérhetetlen fájdalommal, traumával és elfojtással bíró családi háromszög, melynek történetét St.
St Aubyn a Patrick Melrose-ban a lehető legmélyebbre ment: többszörös, soha nem gyógyuló sebeket tépett fel, de közben kinyújtott karral igyekszik távol tartani magától a múlt rémét, ami az esetek többségében sikerül is neki. Személyes traumáját szépirodalomba fojtotta, de, hogy ez mennyi fájdalommal és kishalállal járt, azt csak úgy ő tudhatja. Műveiről nem lehet lefejteni mindazt, amit interjúkból, újságcikkekből, innen-onnan az életéről tudunk. A feszültséget gyakran viszont épp ez az írásművekben jelen nem lévő, a hatását viszont mindvégig érzékeltető tudás kelti. A fájdalmat pedig néha csak úgy lehet túlélni, ha az ember páncélt növeszt: St Aubyn páncélját szarkazmusból kovácsolták, melynek repedésein át azért néha-néha felsejlik az a kisgyerek, aki lélekben egy függönyrúdon ülve figyelte, ahogy darabokra hullik az élete.
