Csukafejes Gaimanországba

-Szűcs Gyula- | 2010. december 18. |

A+
Sandman - Az álmok fejedelme: Álomország
Írta: Neil Gaiman
Rajzolta: Kelley Jones, Charles Vess, Malcolm Jones, Coleen Doran

Cartaphilus kiadó, 2010, 160 oldal, 3380 Ft. Fordította: Totth Benedek

 

Neil Gaiman egy zseni, a ponyvába oltott szépirodalom maga, ezt ugye Dzé kolléga meg én is nagyjából háromhavi rendszerességel leírjuk itt a Könyvesblogon. Az Álomország újabb bizonyíték rá, hogy nem csak úgy úri hóbortból beszélünk kizárólag szuperlatívuszokban a borzas, bőrdzsekis britről: a harmadik gyűjteményes Sandman-kötetben olvasható Szentivánéji álom (az egyetlen képregény, ami World Fantasy-díjat kapott novella kategóriában!) egyedi Shakespeare-újraértelmezése egyértelművé teszi: a képregény nem a könyvgyűlölő hülyegyerekek műfaja.

A Sandman-sorozat 19. részéről, a Szentivánéji álomról sokan írtak már az elmúlt 20 évben, és csupa jót, úgyhogy én most rövidre fognám az ömlengést. Valóban bámulatos, ahogy Gaiman összemossa ebben a történetben a Shakespeare-kori valóságot és a képzeletet: Oberon és Titánia halhatatlan törénetét ugyanis maga Oberon és Titánia, valamint egy seregnyi tündér, kobold, manó és egyéb szárnyas-szarvas fura szerzet nézi végig Wilmington mezején, miután a domboldalba rajzolt pogány óriás feltépte a valóság szövedékét, átjárót nyitva a két világ közé.

Gaiman nemcsak briliánsan hasznosította újra az eredeti komédia szövegét, újabb szinttel is gazdagította a színdarab a színdarabban-technikát. A patás-szarvas-lepkeszárnyas tündérek ugyanis végig kommentálják a Shakespeare-társulat előadását, és miután Borsóvirág is kidühöngi magát azon, hogy nem hasonlít rá a darabbeli énje, megtárgyalja inkább a barátaival, hogy a női ruhákban valójában férfi színészek vannak, akiknek a húsa a nyúléra emlékeztet.

Gaiman persze a komikus elemek mellé tragédiát is bőven sűrített a Szentivánéji álomba. Aki olvasta a Babaházat, biztosan emlékszik arra a jelenetre, amikor Shakespeare alkut köt az Álmok Hercegével, hogy a drámáin keresztül halhatatlan lehessen, de legalábbis híresebb, mint barátja és vetélytársa, Christopher Marlowe. Gaiman meselogikája szerint a két drámaíró vetélkedését Shakespeare nyerte meg, hiszen az Álomúrnak ajánlott Szentivánéji álom azóta is az angolszász diákszínjátszó körök kedvenc darabja. Ennek azonban súlyos ára volt - de hogy mi, azt semmiképp sem akarjuk elspoilerezni, hiszen a történet egyik legfontosabb, jóllehet, egyáltalán nem szájbarágott csattanója. Gaiman egyébként a Sandman-fősodor lezárásakor, a 75. részben mutatja be az örök hírnévért cserébe írt második Shakespeare-drámát, A vihart (a Szentivánéji álomhoz hasonlóan az utolsó történetet is a szárnyas-szarvas manók mestere, Charles Vess rajzolta, akit később a Vertigo egy Gaiman nélküli Gaiman-spinoffhoz, a Books of Faerie-hez is leigazolt tündérfelelősnek).

A kötet maradék három epizódja már nem kapcsolódik szorosan a Sandman fő sztorijához. Gaiman bevallottan az időnyerésért szállította ezeket a "képnovellákat" a Vertigónak: végre kiírhatta magából a fejében motoszkáló ötleteket, és közben rákészülhetett a korábbi részekből már megismert Lucifer, Barbie és a Végtelenek nagy visszatérésére. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többi történet gyengébb lenne a sorozat többi részénél, sőt!

Az Álarc például a sztreccsruhákon és igazságosztáson túli szuperhősképregények mintapéldánya, sorstragédia 24 oldalban. Gaiman egy elfelejtett ezüstkori DC-hőst, Element Girlt választott főszereplőnek: ez a nő volt a 60-as években Metamorpho párja, aki egy radioaktív meteor megérintése után a periódusos rendszer bármelyik elemévé át tudott alakulni. A világmegmentős évtizedeknek viszont vége lett, Gaimannél a kormány már kényszernyugdíjazta a szuperképességekkel rendelkező, derék asszonyt, aki ahelyett, hogy élvezné a nyakába szakadt szabadságot, csak ül otthon depressziósan.

Mondjuk igaza van, elvégre ki találkozgatna szívesen egy olyan nővel, akinek bármelyik pillanatban szétmálhat az arca a sugárfertőzés miatt? A magányos Element Girl már az öngyilkosságot fontolgatja, de még ez sem akar sikerülni neki, hiszen a pisztolygolyó lepattan róla, és ha ki is ugrik az emeleti ablakból, pár perc múlva simán összekanalazza magát. Gaiman torokszorítóan jól feszegeti a szuperhős zsáner határait, így lesz az Álarc az amerikai comics történetének egyik legjobb, de egyben legszomorúbb sztorija.

Az 1000 macska álmában Gaiman sokadszorra vall színt macskaőrületéről (ezt korábban olyan novella-gyöngyszemekben is megtette, mint a Tükör és füst Ajándéka, amiben egy fekete macska éjjelente a Gaiman-ház verandáján vív meg az Ördöggel). A történet már-már kvantumfizikába hajlóan boncolgatja az álmok hatalmát és az álomvilág mibenlétét, ami már rengeteg író nyúltagyát birizgálta az elmúlt évszázadban, és olyan művek születtek belőle, mint a Dzsuang Dszi álma vagy az Eredet.

A főszereplők a címnek megfelelően macskák: kicsik, nagyok, sziámik és korcsok, akik ha álmukban cuppognak és futnak, akkor épp egy ősi macskabirodalomba vágyódnak vissza. Gaiman elképesztő könnyedséggel szövi bele meséjébe a már agyonkoptatott fantasy elemeket (Csontok sivataga, Kísértetek erdeje, kapuőrző sárkányok és griffek, stb.), Kelley Jones madárcsontvázas-angyalszobros rajzai és Daniel Vozzo minimalista, kék-barna-szürke-fekete színvilága pedig nagyon jól illnek a történet hangulatához.

Bár a fenti sztorik is mind zseniálisak, a kötetből nekem mégis a nyitótörténet a kedvencem. A Kalliopé főszereplője egy alkotói válságban szenvedő író, Rick Madoc, aki az első regénye után képtelen újabbat írni. Viszont mindennél jobban vágyakozik a sztárírósággal járó vaskos csekkekre, a sznob kokainszippantós partykra és a műveinek megfilmesítésére, a padlásszobájába zárja az egyik görög múzsát, Kalliopét. A fiatal szőke lány sorozatos megerőszakolásával Madoc befutott sztár lesz, de egyre inkább kivetkőzik emberi mivoltából. Kalliopé végső kétségbeesésében régi szerelme, Morpheus segítségét kéri, aki miután kiszabadul az okkultisták fogságból (lásd: Sandman #1), bosszút áll Madocon.

A bűn és bűnhődés klasszikus témáját a writers's block állapot görcsös megoldani akarásával vegyítő történetben Gaiman író-olvasó találkozókon, tévés beszélgetős műsorokon és szivarfüstös produceri irodákon keresztül mutatja be a híres írók életének fényes és kevésbé fényes oldalát (hasonló témákat boncolgatott egyébként egy másik zseniális Tükör és füst-novellájában, a hollywoodi filmstúdiók rideg, számító és lekezelő stílusát bemutató Az aranyhalas medence és más történetek-ben is).

A Kalliopé rajzai sajnos csak átlagosnak vagy épp gyengének tűnhetnek a Sandman-sorozat többi részéhez képest. Ráadásul a szöveges forgatókönyvet átolvasva utólag már úgy tűnik, Kelley Jones néha nemcsak egyszerűsített Gaiman vizuális elképzelésein, de önkényesen a saját panelrendezői stílusát erőltette a képregényre, amivel sokszor inkább rontott, mintsem javított az összhatáson. A szöveges forgatókönyv minden sorából árad viszont, hogy Gaiman egy írózseni, mert ő még a legunalmasabb képkockaleírásokból is képes horrornovellát kanyarítani, például amikor a 11. oldalra ilyeneket ír a rajzolónak:

"Hajnali fél hat van, a tévében valami oknyomozó riport megy a kanadai vasútbezárásról. Hajnali négykor valaki - vagy valami - háromszor egymás után felhívott, de nem szólt bele a kagylóba. Először azt hittem, hogy valaki az Államokból hív, csak rossz a vonal, de a harmadik alkalommal mintha zörgést és lihegést hallottam volna. Megmondom őszintén, majdnem összecsináltam magam ijedtemben. Na mindegy, ma estére be akartam fejezni a 12. oldalt, de örülök, ha a 11. végéig eljutok." A szöveg mellett kék tollal Kelley Jones válasza: "Nem én hívtalak. K"

A Kalliopé-forgatókönyből ráadásul olyan részleteket is megtudhat az olvasó, milyen referenciák alapján készül a képregények egy-egy városa, épülete, szobája vagy szereplője. Könyvhalmok között gépelő, rendetlen újság- és képregényíróként természetesen a főszereplő íróasztalát bemutató panelhez írt utasítás volt a kedvencem:

"8. oldal 3. panel
Most Madoc dolgozószobájában vagyunk, ugyanott, ahol az első oldalon Madoc egy széken ült a számítógépe előtt. Cigarettázik, és nagyon elégedettnek látszik. Ajkán mosoly. A lábát felteszi az asztalra. A füst felfelé száll a cigijéből. Mezítláb van, farmerben és trikóban."
Oldalt Gaiman piros tollal írt kiegészítése: "Csináltam néhány fotót a saját dolgozószobámról, hogy Kelley tudja, milyennek képzeltem a helyszínt. Kelley zavarbaejtő pontossággal rajzolta meg."

(1. kép: részlet a Kalliopéből, 2. kép: Gaiman olvasószobája)

A Kalliopé még a gyenge rajzaival is egy csukafejes Gaimanországba: egyrészt az író hangulatosan mutatja be, hogy a saját kis fantasy világa olvasztótégelyében vígan megférnek egymás mellett az angolszász mesehősök (mint a címszereplő Sandman) és a görög mitológia alakjai (mint Kalliopé és a többi múzsa), másrészt a forgatókönyvből gyönyörűen kirajzolódik, hogyan is készülnek a popkulturális utalásokból, olvasmányélményekből és önéletrajzi elemekből összedrótozott Gaiman-klasszikusok.

 

A Sandman #1-ről itt írtunk: Tündérmesébe oltott torture porn
A második kötetről pedig itt:
Álomrablók, darabolós gyilkosok

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.