A+
Sandman - Az álmok fejedelme: A babaház
Írta: Neil Gaiman
Rajzolta: Mike Dringenberg, Malcolm Jones, Chris Bachalo, Michael Zulli, Steve Parkhouse
Cartaphilus kiadó, 2010, 236 oldal, 4480 Ft.
Gaiman, a brit írózseni ezerféle módon folytathatta volna 90-ben a világ legjobb képregénysorozatát, az Álmok Fejedelmének dolgos mindennapjairól szóló Sandmant, amit akkoriban a saját főnöke is csak egy DC-hősökkel és fantasy-elemekkel nyakonöntött horrorsztorinak tartott. Az első kötet elvarratlan szálaiból végül Unity Kinkaid történetét szőtte tovább: az angol grófkisasszonyét, aki Morpheus eltűnése és fogságba kerülése pillanatában örök kábulatba zuhant, így nem is tudott arról, hogy álmában megerőszakolták, és kislánya született az ismeretlen deviánstól.
A kislány felnőtt. Sőt, neki is született egy lánya, a Babaházban összegyűjtött epizódok főhőse, Rose Walker. (Az megvan, hogy a három nő így együtt egy jelképes utalás a Macbeth vészbanyáira és a sorsfonalak görög őreire, a moirákra? Gaiman egyszerűen imádja kényeztetni az olvasót efféle utalásokkal.) Rose csak részben élheti a szivárványszínű hajfestéssel lázadó amerikai átlagtinik életét, mivel sürgős családegyesítéshez hívják: fel kell dolgoznia az álomból frissen felébredt, új nagyija vallomását, és meg kell találnia az elveszett kisöccsét. Ja, azt említettem már, hogy Rose mindemellett maga az Álomvilág pusztulását elhozó manaörvény?
De az Álmok Hercegének más aggódniavlója is van: a fogsága idején megszökött pár álom a birodalmából, és randalírozni kezdtek az emberek világában. Brút és Glob pont Rose kisöccsének a fejében telepedtek meg, hogy álmában szuperhősöset játszanak vele, elviselhetőbbé téve a fájdalmas tényt: a nevelőszülei osztrák rémek módjára a pincébe zárva tartják őt. A legdurvább álomszökevény rajtuk is túl tesz, a Korinthoszi nevű rémálom ugyanis profi sorozatgyilkossá képezte magát Morpheus eltűnése után. Ő az, aki a szeme helyén tátongó, foncsorozott Ray-ban mögé rejtett szájak mardosó éhségét csak fiatal férfiak kivágott szemgolyóival tudja csillapítani.
Durva, mi? Várj, van tovább is! A történetszálak természetesen összeérnek, Gaiman egy pofátlanul egyszerű, de hatásos dramaturgiai trükkel pont abban az útszéli motelban szállásolja el Rose Walkert, ahol a sorozatgyilkososok rendeztek maguknak konferenciabeszélgetésekkel és filmvetítéssel (A lepkegyűjtő, Az embervadász) súlyosbított geektalálkozót. Gaiman serial killer-palettája brutálisan sokszínű: van köztük olyan, aki csak kurvák feldarabolásával tud kielégülni, van aki Isten parancsára gyilkol le mindenkit, és akadnak ínyencek, akik a nemváltoztató műtétre váró transszexuálisok halálsikolyára gerjednek.
Az előző kötetben az álmok irányításától megittasult őrült tudós, Dr. Destiny válogatott kínzásokkal végezte ki áldozatait egy kávézóban. Gaiman most nem mutat premier plánban öncsonkítást, csak sejteti, hogy a következő oldalon annál valami sokkal durvább jönne. Ha úgy tetszik, a sokkolástól eltávolodva visszatért a horror ősibb kellékéhez, a suspense-hez: a mosolygó sorozatgyilkos nem varr a szemünk láttára divatos nyakkendőt emberbőrből, csak kedélyesen elbeszélget róla a kollégájával. Gaiman pedig az olvasó képzeletére bízza az elmélet gyakorlatba ültetését.
Gaiman zsenialitásának másik jó példája, hogy a kötet fantasy-manói, álomrabló szörnyei, köpenyes igazságosztói és brutális darabolós gyilkosai közé olyan könnyedséggel rakja be epizódszereplőnek William Shakespeare-t, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A kötet legjobb története, az Egyszer fenn, egyszer lenn mint valami elcseszett mosóporreklám, pont a legizgalmasabb pontján szakítja meg a háromszájú Korinthoszi ámokfutását. 1389-ben járunk, egy londoni kocsmában, ahol az istenkísértő Hob Gadling képen röhögi a Halált, és egy tanulságos fausti alkut köt a Mátyás király módjára álruhában emberek közt járó Álomúrral: 100 évente ugyanitt fognak találkozni.
Gaiman írói bravúrja nemcsak a visszatérő szövegekben és a bújtatott irodalmi utalásokban rejlik, hanem abban, hogy a későbbi Sandman-részek szereplőit már itt megmutatja egy-egy villanásra: az okkult londoni nyomozó, John Constantine távoli ősét, Lady Constantine-t is izgatja a "bolygó zsidó" és "az Ördög" százévenkénti találkája, a következő (amúgy Eisner-díjas) kötetben főszerephez jutó Shakespeare-ről pedig megtudjuk végre, honnan volt ideje, energiája és ihlete annyi jó drámát írni:
Talán csak egy helyen lehet belekötni a Sandman #2-be: a Watchmenhez hasonlóan ez is a 80-as évek oldszkúl rajztechnikájával készült, és tény, hogy léteznek ennél sokkal színesebben, karcosabban és karakteresebben megrajzolt képregények ugyanebből korszakból. A megfakult színvilág és a mostani olvasók keményebb elvárásai miatt a DC vezetősége pár éve úgy döntött, újraszínezett kiadásban is megjelenteti a Sandmant - a végeredmény (szerencsére) kiábrándítóan szörnyű lett.
Az első kötetről itt írtunk >>> Tündérmesébe oltott torture porn
