Amikor hallgat három nemzedék

-Vass- | 2011. június 20. |

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei
Fordította: Pap Éva

Scolar Kiadó, 2011, 448 oldal, 3450 Ft

 

Sofi Oksanennel készült interjúnkat itt olvashatod el.

A hetvenes években indultak meg a finn-észt szállodaépítések, és akkor a finn-észt randevúk is. Az egymásra döbbenés ideje ez. A rácsodálkozásé, hogy a szomszédok mégsem marslakók, a határon túlról nemcsak hazug propagandaszólamok, hanem őszinte érzések is érkezhetnek. Nyelv- és tapasztalatcsere zajlott. Finnországban ünnep volt a Karácsony, odaát munkanap. A határ egyik felén divat a szoknyaviselés, túlfelől megvetendő hóbort. A finnek jó része előtt titkolni kellett a „ruszkiságot”, a kommunista családok persze lelkesen kérdezősködtek az üdvrivalgással épített szocializmusról. Ilyenkor a turistavízum boldog tulajdonosa kérdőn széttárta a kezét, és Finlandiás üveget kunyerált vendéglátóitól, amiből jobban esett otthon az utántöltött Sztolicsnaja. Avatott észtek szerint Finnországban a margarin is ízletesebb az otthoni vajnál. A hetvenes évek jelszava úgy foglalható össze, hogy ha van lakás, autó és kerül finn szerető, akkor jó dolog a Szovjetunióban élni. De azért mégiscsak jobb volna odakünn. Az ígéretek finn földjére bejutó észt nők viszont legszívesebben otthon hagynák múltjukat. Az észteket ruszkinak hívták ugyanis, a nőket pedig szajhának. Sóvárgás és elhallgatás Tallinban és Helsinkiben.

Sofi Oksanen 2003-ban írt, Sztálin tehenei című regényében három generáció hallgatását beszéli ki. Három nemzedék női sorsát, reménytelen csendjeit mutatja be. A nagymama a németek mellett harcoló, az orosz megszállás idején erdőben bujkáló férjét félti, a kihallgatásokat, kivégzéseket rettegi. Az anya rátalál a vágyott finn szeretőre, otthonától elszakad, aztán mellőzött, megunt és megcsalt diplomatafeleség válik belőle. Vissza pedig nem fordulhat már, mert múltját elfeledte, eldobta. A lány egyként szenved a titkolni való észt-finn félvérűségtől, ráadásnak börtönbe zárja örökké monitorozott teste is. Érezni és élvezni a testét, képtelen ugyanakkor. Csak úgy érzi jól magát, ha eszik, vagy ha hány.

A Sztálin tehenei legfőképpen a harmadik nemzedék örökségregénye. A harmadik nemzedéké, akit az Anna nevű lány testesít meg. Anyja méhében hagyja el Észtországot, ami sosem volt a hazája – pláne nem az otthona –, de ahova valami megmagyarázhatatlan okból mégis mindig visszavágyik. Annáé, akinek észt felmenőiről tanácsos hallgatni, akit apja próbababának használ, hogy méretet vegyen róla orosz szeretői számára. Aki látszólag az evés és a hányás mámorában találja meg szabadságát, valójában viszont bulimarexiája (a bulimia és az anorexia elegye) sokszorosára emeli a megfigyeltség öröklött érzését. A nagymamát az NKVD hallgatta ki, az anyát a KGB figyelte, a lány pedig orvosai – később pedig szerelmei – számára tesz beismerő vallomásokat.

„Beauty hurts, baby” – ahogy a könyv legelején elhangzik. Ennek alátámasztásául olvashatunk csípőméricskélésről, evési rohamokról, biztonságos és veszélyes ételekről, illetve a táplálék eltávolításának alternatív módozatairól. Anna, mintha testére szerelt steady-cammel, kívülről tartaná szemmel minden mozdulatát, testét, tetteit, motivációit. Múltját gondosan lenyelné, testét viszont közszemlére szánja. Urának, Nagyfőnökének nevezi a bulimiát, betegsége elhatalmasodik rajta, hatalmat gyakorol felette. „A női test centiméterei éppoly fontosak, mint az ország határai. Pontosan meghatározottak, és változásukról mindig hírt kell adni.”

Aztán akad egy fiú. Mellette nem vágyik már annyira az evésre. Tévézés közben nasi helyett telefonálnak, reggel pedig együtt olvassák el a híreket az ágyban. Ám hiába képes az evészavarokat átmenetileg orvosolni a kapcsolat, a mélyebb elhallgatást, az észt anyát még mélyebbre űzi. „Valaki, aki képtelen úgy enni, ahogyan a többiek esznek (…) Valaki, aki nem igazi finn, bár Finnországban él – tartja magáról Anna. Nincs szíve, szerelme, félelmei. Csak az ennivaló létezik számára. Az evési rítus kiváltható ugyan lerészegedéssel, vagy üres szexszel, de minden nap új áldozatot kíván. Színekért, érzésekért, ízekért jár vissza Észtországba. A kolhozkék, a szőrös lábú tehenészasszonyok, a könnyű észt kurvák és a kongó áruházak azonban lassan feledésbe merülnek. Az újracsomagolt Észtországnak csak az ízei maradnak meg. A nyomorromantikát hiába keresi már a főhős. Megoldás csak egy lehet: a szóba hozás, a kibeszélés. Kiereszteni a görcsöt a gyomorból, ki a hangot a tüdőből. De vajon képes-e még erre ez a nemzedék, vagy túl nagy volt a teher, és megroppant alatta? A Sztálin tehenei a múlt hányattatásaival magyarázza a jelen torzulását és őszintén beszél a legifjabbak felelősségéről, feladatairól. Izgalmas, ahogy összeérinti, párhuzamba állítja a letűntnek hittet a most zajlóval. Még izgalmasabb ugyanakkor, hogy nyitva hagyja a kérdést: mi lesz ezután?

Aki olvasta Oksanen Tisztogatás című könyvét (recenziónk itt található) – sorrendben az írónő harmadik regénye, magyarul azonban előbb jelent meg, mint a Sztálin tehenei – annak ismerősek lehetnek a rövid történet-testekbe rejtett test-történetek, az összegabalyított időrend és a szovjet éra alatti múlt képei. A harmatos észt falu, az árulkodó lábnyomok a hóban, a nyelvek és az akcentusok, a bizalmatlan, szemlesütött szégyen. Az ellenállás és a rettegés, a férfiakat bújtató észt asszonyok bátor helytállása. A Sztálin tehenei ezért formailag a Tisztogatás előzményének tekinthető. Más azonban a helyzet tematikailag és motívumkincse szempontjából is. A Tisztogatás ugyanis eredetileg drámaként íródott. A nők, nemzedékek, elhallgatás, kín ötlete tehát megvolt már a színdarab idejében. Aztán Oksanen a Sztálin teheneivel rátalált a regényformára. Majd pedig itt-ott apró módosítással egész konkrét részeket emelt át, és bontott ki, amikor a Tisztogatást regényként újraírta. A vallatásokat például, és a sorsokat. De felhangzik időnként a Tisztogatásban végig kísértő légyzümmögés is. A Sztálin tehenei érintőlegesen egy testvérpár sorsáról is szól, akik közül a fiú a német hadseregben szolgált, tagja volt az Észt Légiónak, és a szovjetek elől anyja házában húzta meg magát. Húga egy párthű kommunistához ment feleségül, aki kötelességének érezte feladni a bujkáló férfit. Apró módosítással ez a családtörténet hízik a Tisztogatás cselekményének fő szálává.

Fiatal és vékony még az Oksanen-korpusz, ám már most érdekes motívumvándorlásokat, sajátos, szövegek közti párbeszédet vehetünk észre benne. Amilyen jól sikerült az első találkozás a Tisztogatással, olyan nagy reményekkel vártuk a második randevút. És tulajdonképpen nincs semmi baj a másodiknak kezünkbe kapott könyvvel. Kicsit fésületlenebb, csikorgóbb, néha szertelenebb, de ettől még fontos randevú ez is. A harmadik találkozás lesz majd a döntő. Kancsal a párhuzam, de poplemezek esetén is ezt mondják. Akkor válik el, meg tud-e újulni Oskanen kapcsolata az olvasójával, vagy kiszámítható, ezért fásult, unott lesz a viszony.