20. Kemény István: A királynál, Magvető, 72 oldal, 2012.
"Édes hazám, szerettelek,/ úgy tettél te is, mint aki szeret:/ a tankönyveid és a költőid is/ azt mondták, hű fiad legyek.// Hű is voltam, fel is nőttem,/ cinikus ember se lett belőlem,/ csak depressziós, nehéz és elárult,/ bezárt cukorgyár a ködben.// Őzek fáznak a szántáson/ vagy egy kisváros, alig látom./ Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy/ mi a fontos a világon.// Hogyha néha belekezdtél,/ az se volt baj, hogy nem szerettél, / majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,/ de egyszer csak öreg lettél.// Gonosz lettél, vak és régi,/ egy elbutult idegen néni,/ aki gyűlöletbe burkolózva még/ ezer évig akar élni.// Nem kértél, hogy mosdassalak,/ annyit se morogtál, hogy hagyjalak,/ mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,/ elárulni se hagytad magad.// Az én teám közben elforr,/ nem vagyok az már, ki voltam egykor,/ az életem nagy happy end nélkül is/ véget érhet, mint egy verssor.// Azt játszod, hogy nem is hallasz,/ túl nagy énfölöttem a hatalmad./ Hozzád öregszem és belehalok, ha/ most téged el nem hagylak.// Amíg élek, úton leszek:/ használni akarom a szívemet./ A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,/ édes hazám, szerettelek.//" Ez a Búcsúlevél című vers, ami az utóbbi évek egyik legszebb verse, ami nagyon pontosan reflektál a mindennapjainkra. Nem is magyarázzuk tovább a kötet fontosságát. A fülszövegben ezt írták: "Kemény István minden könyve expedíció a szavakból teremtett világ dzsungelébe. Nem bozótvágó késsel: varázsigékkel dolgozik. Nem utat tör magának, hanem az elképzelt helyre varázsolja magát, és mindenki mást, aki vele tart. Versei lassan, sokadik olvasásra tárják fel rejtett értelmüket, mégis, már a nyitó sortól kezdve azonosítható dallamuk, lüktetésük van - előbb a fül érti meg, csak azután a szem. Az első olvasás könnyen átsiklik e rejtőzködő belső jelentés fölött, mert a felület megtévesztésig hasonlít a szokványos, hétköznapi mondatokból álló szövegekre. És teheti mindezt azért, mert ez a líra tökéletesen, határtalanul, visszavonhatatlanul szabad. Például ki gondolta volna, hogy pont a szelíd Kemény fogja a magyar közéleti költészetet megújítani Búcsúlevél című versével? Kiderült, van olyan erős, hogy ezt a terhet, ha tetszik, keresztet is elbírja. Nem hogy elbírja, de könnyedén, mégis méltósággal viszi tovább, mert valakinek ezt is meg kell tennie."
19. Romain Gary: A virradat ígérete, Park, 328 oldal, 2012.
Émile Ajar, az Előttem az élet szerzőjének neve talán nem cseng ismeretlenül idehaza sem. Ő valójában az a litván, zsidó származású francia Romain Gary (eredetileg Romain Kacew), aki olyan tökéletesre fejlesztette inkognitóját (Ajart a médiaszerepléseknél unokaöccse, Paul Pavlowitch „alakította"), hogy a legtekintélyesebb francia irodalmi elismerés, a Goncourt-díj történetében egyedülálló módon kétszer is elnyerte a díjat: először 1956-ban Gary néven a Les racines du ciel (Az ég gyökerei) című regényéért, majd 1975-ben Émile Ajarként az Előttem az életért. Pár évvel a „lebukás" előtt egy nizzai diáklány szakdolgozatában próbálta bizonyítani a két szerző azonosságát, de tanárai nem tudtak mit kezdeni az állítással. Gary más álneveket is használt, politikai krimijét például Shatan Bogat néven publikálta. További érdekesség, hogy a „Gary" és az „Ajar" nevek jelentése oroszul „égj", illetve „tűz, parázs, lángolás". 1960-as A virradat ígerete címmel idén magyarul is megjelent regénye még egyet csavar Gary titokzatossághoz való vonzódásán: a saját bevallása szerint önéletrajzi regényben Gary meglehetősen szabadon értelmezi a valóság és fikció viszonyát: a tényekhez csak hézagosan ragaszkodik és önmagát is regényhősként kezeli. A kritika A virradat ígéretét Az előttem az élet "tükörregényeként" értelmezte, amelyben a szerző élete első negyven évéről számol be. "Immár tizenhárom éve nem volt társa, se férj, se szerető, hó-napról hónapra magányosan küszködött, hogy meglegyen, ami az életben nélkülözhetetlen, házbér, ruha, cipő, no meg a déli bifsztek;a bifsztek, amelyet mindennap egy kicsit ünnepélyesen tett elém a tányérra, mintegy érzékeltetve, hogy lám, újra legyőzte az ellent. Hazaértem az iskolából, leültem ebédelni. Anyám egy darabig csak álldogált az asztal mellett, és úgy nézett rám, mint a kölykeit szoptató nőstény kutya. Ő soha nem nyúlt a bifsztekhez, váltig állította, hogy csak a zöldségfélét szereti, egyébként is szigorúan tilos neki húst meg zsírosat enni.Egy nap felálltam az asztaltól, és kimentem a konyhába vizet inni. Anyám a hokedlin ült, ölében a serpenyővel, amelyben a mindennapos bélszínszeletemet sütötte. Kimártogatta az alján maradt zsiradékot, és tömte a szájába a kenyérdarabkákat. Egy konyharuha alá rejtette a serpenyőt, de nem elég gyorsan, hogy észre ne vegyem, és, akárha villám fényénél, megvilágosodott előttem, mi az igazi oka a vegetárius diétának.
Megdermedtem, mozdulni se tudtam, csak néztem a konyharuha alól kilátszó serpenyőt, és ahogy anyám ijedten, bűntudatosan mosolyog, aztán kitört belőlem a zokogás, és elrohantam."
18. Jack Kerouac: Úton - Az eredeti tekercs, Európa, 500 oldal, 2012.
2012-ben végre a magyar olvasók is elolvashatták a létező legteljesebb verzióját a beatirodalom kultikus regényének. A legenda szerint Jack Kerouac 1948 és 1950 között Amerikán keresztül-kasul tett utazásainak történetét 1951 áprilisában, három hét alatt, központozás nélkül vetette papírra, pontosabban gépelte őrült tempóban egy harminchat méter hosszú tekercsre. A munkához iszonyú mennyiségű kávéval és benzedrinnel tankolt fel, a szöveg tehát nem más, mint egy őrült, drogos lázálomban született , a „Szentlélek által diktált" fantasztikus alkotás. A mítoszt erősíti, hogy Kerouac szinte összes regénye a spontán írás technikájával készült; Samuel Beckett-től André Bretonig lehet sorolni a hasonló, automatikus állapotban író neves szerzőket, akik tényleg sokszor használtak mindenféle ajzószereket a tökéletes mű megalkotásához.
Minden homályos történetben van valami igazság, az Úton esetében a három hét és a papírtekercs is stimmel. Kerouac azonban nem egy ültében írta meg generációjának alapművét, hanem az évek alatt felgyülemlett jegyzeteit, novellakezdeményeit, írástöredékeit olvasztotta egésszé, a tagadhatatlan spontaneitás jegyében – viszont, ahogy később bevallotta, nem kábítószer, hanem csak a kávé által tüzelve. Eredeti formájában a regény esélyt sem kapott a kiadásra, 1957-es megjelenésig többször is átszerkesztették, kihagytak belőle részeket és a neveket is megváltoztatták. Így vagy úgy, az Úton az a regény, amit három héten keresztül, de éveken át írtak.
A 2007-ben Amerikában, Magyarországon pedig nemrégiben megjelent Úton – Az eredeti tekercs M. Nagy Miklós új fordítása, Déry György és Bartos Tibor munkái után már a harmadik magyar könyv. Az 1966-ban megjelent, ma már csak antikváriumokban fellelhető Déry-féle változat igyekszik hű maradni az eredeti (mármint az 1957-es) regény nyelvezetéhez, bár a zeneiség, a dzsessz lüktetése sokkal kevésbé érthető tetten a sorok között. Bartos 1983-ban megjelent változata egy egészen új világot teremtett, nyelvi leleményeivel, stílusával talán túlzottan is a saját maga képére formálta a regényt, ezzel legalább annyi bírálót, mint rajongót szerezve neki. M. Nagy Miklósnak némileg könnyebb dolga volt, hiszen gyakorlatilag minden forrás a rendelkezésére állt, hogy egy egészen hiteles fordítást készítsen. De M. Nagy változatát azért sem érdemes összevetni az elődökével, mert ő az ős-Útont, a tekercsváltozatot fordította.
17. Arnon Grunberg: Tirza, Gondolat Kiadó, 2012.
Arnon Grunberg első regényével 1994-ben elnyerte a legrangosabb elsőkönyveseknek járó holland irodalmi díjat, majd 2000-ben anélkül, hogy tudták volna, újra neki ítélték az elismerést, mert második regényét álnéven jelentette meg, azóta pedig a holland kortárs irodalom egyik legsikeresebb képviselője. A zsidó messiás című regénye majd minden országban nagy port kavart, mert a szerző célja a zsidókérdés körüli mítoszok lerombolása volt: nem félt feltenni kényes kérdéseket, megbotránkoztatni az olvasót és akár eljátsszani néhány tabuval. Regényeire a gúnyos, sajátos humorú hangvétel és ezzel párban a kemény társadalomkritika jellemző. Meglepő fordulataival arra mutat rá, az emberi lélekben sosem hitt szörnyek is tudnak uralkodni, nem tudhatjuk, egy trauma mit éleszthet fel a legkiegyensúlyozottabbnak tűnő emberben is. Idén magyarul is megjelent Tirza című könyvében pedig egy középkorú férfi megrendítő válságán keresztül azt mutatja be, milyen rombolást végez az, ha rosszul szeretünk valakit. A Tirza főhőse egy az ötves éveiben járó sikeres könyvkiadó, Jörgen Hofmeester akit elhagyott a felesége, amit ha mélyen magába néz, voltaképp nem is annyira bán, hiszen sosem szerette igazán az asszonyt. Kisebbik lányukat, Tirzát épp ellenkezőleg: a rajongási imádja, hamar kiderül, hogy egyszerűen tökéletes lénynek gondolja. A feleség elköltözésével Jörgennek végre alkalma nyílik egy kényelmes, nyugodt és kiszámítható életet kialakítani, amelynek fénypontjai a Tirzával eltöltött közös vacsorák. Ez a nagy harmonia Tirza tizenyolcadik születésnapi buliján bicsaklik meg, amire a feleség is visszatér, Hofmeester pedig azt veszi észre, hogy a buli elindultával szörnyű változások indulnak el az életében: az addig tökéletesnek hitt keret egycsapásra összetörik és megkezdődik Jörgen ámokfutása. Grunberg nagyszerű tempóban tartja elbeszélését: a regény végig feszes, érdekfeszítő és úgy adagolja az információkat, hogy az egészen megdöbbentő és iszonyatos csattanóra még az igazán figyelmes olvasók sem számítanak. A Tirza nem krimi és nem is thriller, mégis felkavaró, félelmetes és döbbenetes könyv, felfogható társadalmi parabolaként és egy személyes sors tragédiájának szép elbeszéléseként is
16. Győrffy Ákos: Hazám, Magvető, 108 oldal, 2012.
Legújabb kötetében Győrffy Ákos – szervesen kapcsolódva a korábban megjelentekhez – burjánzó, morajló mozdulatlanságot jelenít meg. A sziklákat mohák lepik el, a kövekben hangok, illatok rejtőznek. Egy középkori misztikus adja meg a könyv alaphangját és az összes ezt követő töredék valami hermetikus, de át- meg átsejlő, sejthető tudásról szól. Olyasmi titokról, ami odaveszett, amit évezredek temettek el, és amit érezni ezért egyszerre idegen és ismerős, csodálatos és rettenetes, hátborzongató, mégis vágyott. A Haza merengései a Paradicsom utáni állapotot jelenítik meg, az eltört egység után sóvárognak. A kíváncsiságba persze nem kis félsz is vegyül, hiszen a meglelt titok nem titok már, a zár feltörése után a lakatlan kunyhó sem menedék többé. S hogy műfajilag hova sorolhatók ezek a szövegek? Lehetséges, hogy esszék, elvégre töprengéseket, lamentálásokat, áradó gondolatokat rögzítenek. Sokszor novellisztikába futnak, máskor a líra felé hajlanak, itt-ott meg úgy tűnik, a szerző önmagával készített riportkönyvét, vallomásait tartjuk a kezünkben. Győrffyt az erdő lelki lenyomata, az erdő lelkének térképe érdekli. Azok a szakrális pontok, ahol a táj behatol az énbe, azok a rituális pillanatok, amikor az én feloldódik a tájban. Az ember és a környezet közös metszete, közük egymáshoz. A Haza meditációit lehet mozaikos élettörténetnek is olvasni, amelyben az eltévedés közelebb visz az otthonhoz, az üresség pedig ritkán tapasztalt eufóriát okoz. A feladat és a kényszer: ebben a folyvást változóban meglelni a változatlant.
15. Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen, Palatinus Kiadó, 162 oldal, 2012.
Szvoren Edina Pertu című, 2010-es kötete hangos sikert ért el a kortárs szépirodalom rajogói között, és bár lehet nem talált széles tömegekre (nem is volt célja), a legjobb elsőkötetes szerzőnek járó Bródy-díjat és a szinte kivétel nélkül magasztaló kritikákat joggal érdemelte meg. Szvoren tudatosan gondolkodik elbeszélésben és nem regényben, a Pertu után az idén év végén megjelent Nincs, és ne is legyen című kötet szintén novellákat tartalmaz, és mondhatjuk, Szvoren Edina a műfaj egyik mestere lett. Történetei többszörösen hatnak az olvasóra, egyrészt gördülékeny mondataival, amelyekből valamilyen egészen megejtő és egyben ijesztő harmónia süt, eléri, hogy szinte faljuk az elbeszéléseket, a felszín alatt pedig olyan sötét és mély erők kezdenek el dolgozni mind a szövegekben, mind az olvasóban, hogy szinte fizikailag fáradunk el két-három novella elolvasása után. Szvoren egyszerre zsigeri és nagyon kifinomult, írástechnikailag képzett szerző, és ahogy a Pertu is megterhelő olvasmány, a Nincs, és ne is legyen novellái is külön-külön, a feldolgozásra, megemésztésre időt hagyva olvasandók. De nem fáradtság ez, hanem olyan ritka alkalom, mintha egy tál szarvasgomba lenne előttünk: csak keveset bírunk enni egyszerre belőle, de az különleges, hihetetlenül intenzív élmény. "Délutánonként a rabingassei mosodába jártak. Útközben fennhangon olvasták a cégéreket: Hundeschule, Jaenicke Hörgeräte. A szállásért cserébe Anton bácsi azt kérte anyától, hogy mosson, főzzön, takarítson, és gépelje le a kéziratait. Anton bácsi a hatvanas években még Magyarországon élt, Antalnak hívták és a kéziratai miatt ezer wattos égővel világítottak a szemébe. Szerelemgyerek nem értette, mi abban az elviselhetetlen. A fürdőszobai lámpával két órán át bírt farkasszemet nézni, az olvasólámpával pedig, aminek a fényénél anya a bajszát csipkedte, még tovább. A kéziratot és az erdélyi térképeket elkobozták a magyar hatóságok, de Anton bácsi Németországban újraírta a szöveget, újrarajzolta a térképeket. Titok volt, hol őrzi a cseresznyeszínű Lingel-szekrény kulcsát. Szerelemgyerek hullámcsatjai elgörbültek és kicsorbultak." (A Hundeschule című novellából)
14. Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili, Scolar Kiadó, 268 oldal, 2012.
"Két és fél évig dolgoztam a könyvön, de az elején nem sejtettem, hogy végül ez lesz belőle. Az alapsztori adott volt: ismertem valakit, akivel mindez megtörtént, persze az írás során sokat változtattam az alaptörténeten. Mikor ez a személy tíz évvel ezelőtt megtalált, annyira megrázott, amit megosztott velem, hogy egyből tudtam: én ezt meg akarom írni. Eredetileg egy három szálon futó regényt terveztem, de aztán a Lili-történet annyira erős volt, hogy úgy döntöttem, trilógiába rendezem az addigi vázlatokat, és majd a másik két szálnak is külön-külön regényt szentelek. Három női történet fogja így majd kiadni a trilógiát, amelynek a munkacíme egyelőre Triumph. A Kicsi Lili alapszituációja meglehetősen kemény: voltaképpen egy pedofiltörténetről van szó, még ha ez elsősorban lelki, és csak kis szempontból testi értelemben mesél a bántalmazásról. Egy fiatal lány története ez, akit behálóz és szinte tönkretesz a középiskolás osztályfőnöke" - mondta Karafiáth Orsolya a Könyves magazin 5. számában.
Karafiáth Orsolya második regényével, a Kicsi Lilivel bebizonyította, hogy nemcsak a kortárs vers, hanem a prózairodalomban is fontos helyet foglal el. A Kicsi Lili különös, kettős könyv: egyszerre letehetetlen és rendkívül nyomasztó. Karafiáth Orsolya valós történetet használt fel a regény alapjául: egy fiatal lányt kamaszkorában elcsábít a magyartanárnője és évekig egy olyan titkos, beteg viszonyba kényszeríti, amelyben bár testi kapcsolatra nem kerül sor, a bántalmazás mégis jelen van. Majd a lány felnőve egy újabb, már valós leszbikus, elnyomó, bántalmazó kapcsolatban találja magát. Azonban a leszbikus téma ellenére a Kicsi Lili mégsem leszbikus regény. Ez a történet ugyanúgy megeshetne egy férfi és egy nő, vagy akár két férfi között is. Ez a regény az elnyomó kapcsolatok természetét rajzolja meg nagyon erős és határozott színekkel. Karafiáth nagy tapasztalattal és különösen jó arányérzékkel építi fel a történetet, a regény E/1. elbeszélésmódjának köszönhetően a főhős, Lia szemével látunk mindent, mint egy filmben pontosan a tervezett pontokon érezzük a szenvedélyt, a haragot, a bántalmazást, a megfelelő helyeken szorul el a szívünk. A könyvhöz Merényi Dávid készített előzetest úgy, hogy minden létező karakter bőrébe Karafiáth Orsi bújik.
13. Linn Ullmann: Szemem fénye, Scolar Kiadó, 300 oldal, 2012.
"Íróként az egyik célom éppen az, hogy kiírjam magamat a kategóriákból. Formailag a regény ugyanis lehetővé teszi, hogy ebben az értelemben leszámoljunk a műfajokkal, hogy keverjük őket, hogy meghaladjuk a műfaji ideákat. Az írás maga számomra azt jelenti, hogy játszani tudjak ezekkel a koncepciókkal, perspektívákkal. És nem csupán a műfajokkal, hanem mondjuk a szexualitással. A könyvben például a nagymama, Jenny, sok értelemben férfias vonásokkal bír, de a karakter mégis nőként jelenik meg. Így a nemi szerepekkel, a szexualitással való játék is fontos számomra. A könyvről egyébként soha nem mondanám, hogy krimi. Mert nem az, de használ olyan elemeket, amelyek a krimire jellemzőek. Az erőszak sok regényemben szerepet kap." - árulta el Linn Ullmann az interjúnkban. Bár már a 13. oldalon felbukkan egy holttest, Linn Ullmann ötödik könyve korántsem skandináv krimi. A gyász csak egy nagyító, amelyen keresztül bepillanthatunk egy család nyomasztó és nagyon valóságos történetébe. Alkotói válságban szenvedő írók csalják meg feleségüket, zavarodott kamaszlányok vágják le tanáraik évtizedeken át növesztett, szőke lófarkát, ex-alkoholista nagymamák fordulnak újra a pohár felé, és holdvilágszépségű dadusok tűnnek el a ködös mailundi éjszakában. Észak-fok, súlyos titkok és idegenség, tökéletes arányban.
12. JK Rowling: Átmeneti üresedés, Gabo Kiadó, 576 oldal, 2012.
A gyerekirodalom ma élő legsikeresebb szerzője miután befejezte a Harry Potter-sorozatot, nem nyargalt át egy másik mesehősre, hanem új kihívást keresett magának: felnőtteknek írt regényt. Rowling gyermekeit egyedül nevelő, súlyos anyagi gondokkal küzdő anyaként írta meg az első Harry Potter-könyvet, úgy hogy közben rengeteg mindent kockáztatott: nem lehetett tudni ugyanis, hogy egy addig könyvvel sosem jelentkező, ismeretlenül írogató anyukát hogyan fogadnak majd a kiadók. Hát nem jól, több elutasításban volt része, mielőtt az egyik nagy angol kiadó meglátta benne a lehetőséget, és ezzel megfogta az isten lábát. Mondhatjuk tehát, hogy Rowling szereti a kihívásokat, de azt el kell ismerni, nem kockáztatott annyit a műfajváltással: világhíre akkor is garantálná a sikert, még ha az Átmeneti üresedés egy rossz könyv lenne. De nem lett az. Rowling regénye már csak a benne felvonultatott témák (kamaszok és szüleik viszonya, a gyerekek egymás elleni agressziója, az iskolai és internetes zaklatások, a házasságok és a kapcsolatok megromlásának okai, a szexualitás, az olyan társadalmi kérdések, mint a drogosok és a szegények helyzetének kezelése) miatt is könnyen válhatna didaktikussá, ezt erősíti, hogy Rowling egy kisváros életén, és annak egyik lakójának halálán keresztül foglalkozik ezekkel a problémákkal, így a példázatos jelleg kétségkívül jelen van a regényben, de mégsem zavaróan. Rowling stílusa, történetszövése profi és invenciózus, karakterteremtő ereje továbbra is nagyszerű és pontos, így az írónőnek újra és nem utolsósorban új műfajban sikerült bebizonyítania, hogy jó, olvasásra érdemes szerző.
11. Barnás Ferenc: Másik halál, Kalligram, 2012, 304 oldal
A Könyvhétre jelent meg Barnás Ferenc negyedik regénye, a Másik halál, a Kalligram kiadó gondozásában. Egy negyven éves pesti férfi, aki egy művészeti szakközépiskolákban és az ELTE-n tanított, nyáron pedig utcazenészként vándorolt, feladja tanári állását, és az írásnak szenteli magát. Az írásra buzdító barátja öngyilkossága után viszont egzisztenciálisan és mentálisan is összeomlik, végül egy terézvárosi galériában lesz teremőr, amely mint egy zárt intézet működik számára. A regény eseménysora sok ponton egyezik Barnás Ferenc saját életrajzával, így a Másik halál bizonyos értelemben önéletrajzi regény, Ottlik Budájával és Az iskola a határonnal rokon. Ottlikot idézi a narrátor nem lineáris időrendű visszaemlékezése is, de Ottlik személye meg is elevenedik a Grófnő történeteiben Cipiről. Barnás a széthullás, összeomlás és az őrület nyelvét formázza meg a Másik halálban, miközben Budapest jelenéről és múltjáról is kivételesen hiteles képet fest. "Végeredményben az folytatódott, ami Bad Heimban félbeszakadt, csak most a beszélgetések alatt a saját karosszékemben ültem, vagy éppen az ágyon, vagy a hokedlin, de ha akartam, guggoltam vagy járkáltam, vagy éppen kinéztem a szobám ablakán, ahonnét ugyanúgy lehet látni Szamos bácsiék földszinti lakását, mint a Szent Teréz-templom tornyát, vagy mint a Budapesti Talmud Egylet épületének ldalszárnyát, amelyet a lubavicsi haszidok használnak; igaz, ez utóbbihoz ki kellnyitnom az ablakot és jó mélyen ki kell hajolnom, ahogy ezt ebben az időben gyakran meg is tettem, mivel látni akartam innen felülről is a falakat, tizenöt méter az mégiscsak tizenöt méter; természetesen lentről is megnéztem ezeket a falakat, mert hazafelé vagy éppen munkába menet nemcsak a Sasz Chevra, azaz az Egylet homlokzatát néztem meg rendszeresen, nemcsak a belső udvaron található zsinagógát, hanem a zsinagógára merőleges kis belső épületet is, mert tulajdonképpen leginkább ez érdekelt, ez az oldalszárny, amelynek a termeiben valamikor nem lubavicsi haszidok tanultak és imádkoztak, hanem a Sasz Chevra rabbijai meg tagjai illetve növendékei, akik a városban valamikor igen nagy becsben álltak, mert ők voltak azok, akik a halottakkal foglalkoztak, mely foglalkozás alá sok minden tartozott, nemcsak a különféle szabályok és rítusok betartatása, hanem sok minden más is, amiről persze Michaellel sohasem beszéltünk, mert mi abban a heti két-három órában, ami a rendelkezésünkre állt, más dolgokat érintettünk, sok olyat is, amit a levelezésünk során már véglegesen lezártnak hittünk, de amit valami miatt ezek szerint nem lehetett lezárni, merthogy újra és újra előjöttek, így a klinika is. Idegkimerülés, mondták neki Johannesburgban, de ez nem lehetett, hozta elő újra és újra a vonal túlsó végén, ez nem lehetett, mert éppen hogy nem volt kimerülve, egyáltalán nem volt kimerülve, mert neki különben is acélból vannak az idegei, mindig is acélból voltak az idegei, amit mi sem bizonyít jobban annál a ténynél, hogy abban a tizenkét órában szinte végig a férfi szemébe nézett, mivelhogy neki erősek az idegei, rendkívül erősek, és ez már így is marad mindörökre; de legyen, legyen kimerülés – akkor viszont ezt a kimerülést már régen ki kellett volna merítenie, le kellett volna merítenie azzal az akarattal és türelemmel, amivel ezt az egészet az elmúlt években kezelte, de nem, mert minden maradt, minden ugyanaz maradt, ami persze nem ugyanaz, korántsem ugyanaz, mert először is Németországban teltek ezek az elmúlt évek, abban az országban, ahol egyébként sem lehet élni, mert Sylt szigetén kívül abban az országban nem lehet élni, nem mintha alvás nélkül bárhol is lehetne élni, úgyhogy, mondta az egyik ilyen alkalomnál a vonal túlsó végén, ha esetleg eddig nem mondta volna, ha eddig valahogy nem került volna szóba, most mondaná, hogy Németországban is volt olyanja, ami alatt azt érti, hogy bent volt egy német akármiben, miközben megint hozzátenné, hogy neki semmi baja, igazán semmi baja, egyetlen dolgot leszámítva, azt leszámítva, hogy ebben a német akármiben sem tudták az alvását intézni, úgyhogy továbbra sem tud aludni, több mint húsz éve nem tud aludni, mert azt a két-három órát, amit a gyógyszerek hatására valami negyed-öntudatlanságfélében eltölt, azt nem nevezné alvásnak, semmiképpen sem nevezné alvásnak, mert akkor egy bizonyos fajta részegséget inkább hasonlítana alváshoz, ami viszont nemhogy nem nagyon szokott sikerülni, de egyáltalán nem szokott sikerülni, legalábbis az utóbbi tíz évben nem sikerült, amit esetleg azzal lehet magyarázni, hogy csak jár, csak jár, csak jár, állandóan jár benne valami, nem tudja mi, de szakadatlanul és feltartóztathatatlanul jár benne valami, amiről azt sem tudja eldönteni, hogy mi, mert nem tudja, hiszen ez nem az elméje, semmiképpen sem az elméje, és nem is az énje, viszont nem tudja mi, csak megy, megy, és megy, egyre csak megy, és miközben ez egyre megy, aközben jár körülötte az egész, az egész jár, jár és jár, egyre csak jár, körbe, körbe, mert azt tudja, hogy körbe megy" (A részlet olvasását itt lehet folytatni)
KLIKK A KÉPRE, HA ÉRDEKELNEK A LISTA KORÁBBI HELYEZETTEI:
