A hétvégén egy elég nagy és alapos cikk jelent meg a Guardianen, ami arra kereste a választ, vajon jót tesz-e a gyerekirodalomnak, ha a celebírók megjelennek és behúzzák a nagy pénzeket. A cikkíró fel is sorolt pár olyan hírességet, akik valamilyen más területen – jellemzően a szórakoztató- és a filmiparban – szereztek először nevet, majd gyerekkönyvírásra adták a fejüket.
Jellemző, hogy a felsorolásban a legelső David Walliams neve volt, aki jelenleg az egyik legkeresettebb gyerekkönyvszerző Nagy-Britanniában, amúgy pedig komikusként, színészként és tévés műsorvezetőként ismert. Walliams még a celebírók közül is kiemelkedik, szerzőként egy igazi aranytojást tojó tyúk, hiszen 2008-as írói debütálása óta (ez volt a Köténycsel) több mint 40 millió könyvet adott el világszerte, és könyvei több mint 180 hétig vezették az eladási listákat (amit a Guardian szerint még J.K. Rowling sem tudott elérni).
Számokra lefordítva is elég impozáns a teljesítménye: kiadója, a HarperCollins tavalyi bevételének (133 millió font) 14,4 százalékát ugyanis Walliams egymaga, azaz a könyvei hozták. Ráadásul folyamatosak az adaptációk, a könyveiből készült már színdarab (a Gengszternagyit a koronavírus megjelenése előtt Budapesten is játszották), és néhányból tévéfilmet is forgattak. Könyvei eléggé megosztóak: van, aki imádja azt a gátlástalan felszabadultságot, ahogyan Walliams a felnőttek és a gyerekek világát ábrázolja, a már-már groteszk szereplőket és a nyers humort. Tény, hogy választásai nem mindig gyerekbarátak, erre jó példa az Awful Auntie című könyve – ezt Stanley Kubrick Ragyogás című filmje inspirálta, ami ugye egy Stephen King-klasszikus feldolgozása.
10 dolog, amit (talán) nem tudtál az évfordulós David Walliamsről - Könyves magazin
David Walliams jelenleg az egyik legsokoldalúbb brit alkotó: színészként eljátszotta Agatha Christie egyik nyomozóját, volt zsűritag egy tévés tehetségkutatóban, írt sitcomot, és nem mellesleg egy csomó gyerekkönyvet. A legelső, a Köténycsel éppen tíz éve jelent meg, majd sorban követte a többi, köztük az egyik legnépszerűbb, a Gengszter nagyi.
Vannak azonban, akiknek kimondottan szúrják a szemét a Walliams-könyvek: a nyáron például egy brit aktivista és ételkritikus fakadt ki és nevezte „csúfondáros, elitista, a kövéreket kigúnyoló, nyomasztó szamárságnak” a történeteit. Nem mintha ez különösebben megrengette volna Walliams népszerűségét. A HarperCollins vezérigazgatója, Charlie Redmayne például azt nyilatkozta, hogy a tavaszi karantén alatt a nagy nevek csak még nagyobbak lettek. Ebben nyilván közrejátszott az is, hogy a könyvesboltok bezárása után az értékesítés tetemes része a nyitva tartó szupermarketekben történt, és ezenkívül az Amazon algoritmusa is a bestsellereknek kedvez. Walliams ráadásul tett is róla, hogy a neve forogjon: a karantén alatt harminc napon keresztül olvasott fel A világ legrosszabb gyerekei című könyvéből.
Walliams mindenesetre a jelek szerint nem áll le, és továbbra is ontja magából a könyveket, a legtöbbje pedig már magyarul is megjelent. Idén karácsonyra jött ki a Mamut a múltból (eredetileg 2018-as megjelenés), amely egy tízéves kislány és egy tízezer éves mamut barátságát meséli el, akik kalandjaik során Londonból egészen az Északi-sarkig jutnak - mutatunk belőle egy részletet!
David Walliams: Mamut a múltból (részlet)
Elisa a rajongásig szerette az összes patkányt és galambot, amelyik csak betévedt a Nyüves Csarnokba. Ha volt ennivalója, megosztotta velük, a törött szárnyakat és lábakat pedig ellátta. Cserébe az állatkák odabújtak hozzá, így kevésbé érezte magát egyedül. Elisa mélyen kötődött ezekhez az állatokhoz, amiket Savanyúpofa csak féregnek nevezett. A kislány azonban csak azt látta, hogy az apró teremtmények éppolyan magányosak ezen a világon, mint ő.
Idővel azt is kifigyelte, hogy a patkányok az árvaházba egy lyukas vízvezetéken át szöknek be, amely a mennyezetről fut lefelé.
Az egyik dolog, amiben Elisa különbözött a társaitól, a lába volt. Nem közönséges lábakon járt, hanem majomlábakon. A hosszú, vaskos, kapaszkodni is képes lábujjaknak pedig az volt az előnyük, hogy roppant ügyesen tudott velük mászni. Így hát egyik éjszaka, mikor a többiek már mind aludtak, Elisa fölkapaszkodott a vezetéken, hogy megnézze, hol jutnak be a patkányok. Pont, ahogyan gondolta, egy pici, patkány méretű lyukra bukkant a fal tetején.
Ettől kezdve a kislány gyertyaoltás után minden este fölmászott a vezetéken a majomlábaival. Miután fölért, puszta kézzel kaparni kezdte a téglafalat. Minden áldott éjjel csak kapart és kapart, így hát a lyuk egyre tágabb és tágabb lett.
KRRR! SZKRRR! SZKRRR!
A lyuk végül elég széles volt már ahhoz, hogy Elisa keresztül tudja préselni rajta aprócska, vézna testét. Mégsem hagyhatta azonban anélkül ott a Nyüves Csarnokot, hogy el ne búcsúzzon mind a huszonöt társától.
– Ébredjetek! – keltegette őket halkan. Apró szemecskék villantak a sötétségben.
– Ma éjjel megszököm. Ki tart velem?
CSÖND.
– Azt kérdeztem, ki tart velem?
Innen-onnan halk pusmogás felelt: „Félek” és „Savanyúpofa meg fog ölni minket” meg „Elkapnak, és halálra vernek”.
Nancy volt a legkisebb a gyerekek közül. A kislány felnézett Elisára, mintha a nővére lenne.
– Hová mész? – kérdezte.
– Nem tudom. Bárhová, csak el innen.
– Ne felejts el minket!
– Soha!
– Megígéred?
– Megígérem – felelte Elisa. – Egy nap újra találkozunk. Biztos vagyok benne.
– Hiányozni fognak a történeteid – szólalt meg egy másik árva, Felix.
– Nekem is – vallotta be Percival.
– Ha legközelebb találkozunk, elmesélem nektek a legeslegnagyszerűbb történetet.
– Sok szerencsét, Elisa! – mondta Nancy.
– Mindig itt leszel velem – felelte Elisa, a szívére mutatva.
A kislány még egyszer, utoljára felmászott a vezetéken, ügyesen kapaszkodva majomlábaival. Átpréselte magát a falba vájt lyukon, és egyetlen kígyózó mozdulattal eltűnt a többiek szeme elől.
*
Elisa futott, futott és futott, amilyen gyorsan csak bírt. Vissza sem mert nézni. Végre szabad volt, de tudta, hogy mostantól egyedül kell gondoskodnia magáról London utcáin, noha még soha életében nem tette ki a lábát az árvaház kapuján.
A nagyváros ijesztő hely volt, különösen egy kislánynak.
Minden sarkon újabb VESZÉLY leselkedett rá.
Hamarosan megtanulta, hogyan lopjon ételt a piaci árusok standjáról. Talált egy régi bádoglavórt, abban aludt, és pokróc helyett kidobott újságpapírokkal takarózott. Képzeletben azt játszotta, hogy a fekhelye egy igazi királyi, oszlopos-baldachinos ágy.
Nem lévén sem otthona, sem családja, Elisa is egy lett a Viktória korabeli London utcáit elárasztó utcagyerekek közül.
Elisa egyáltalán nem úgy festett, mint egy hős. Csakhogy, amint azt hamarosan megláthatod, a hősök mindenféle formában és méretben, bárhol felbukkanhatnak közöttünk.
*
Megvan az előnye annak is, ha az utcán élsz. A csillagos ég alatt alszol. Mindig friss gyümölcsöt és zöldséget ehetsz, amint elloptad. És ami a legjobb az egészben, elsőként értesülhetsz mindenről. A hírek gyorsan terjedtek Londonban, ez pedig valódi SZENZÁCIÓNAK számított.
Mivel Elisa sohasem járt iskolába, sem írni, sem olvasni nem tudott. Az újságárus azonban teli torokból harsogta a járókelőknek a főcímeket.
„Az évszázad lelete! Jégszörnyet találtak az Északi-sarkon!”
„Történelmi felfedezés! Jégszörny került elő a jégtakaró alól!”
„Szörny bukkant elő a jégből!”
„Jégszörny: a tudósok szerint tízezer éves!”
Ez tényleg igaz lenne?
Egy igazi szörnyeteg?
Ráadásul tízezer éves?
Elisa már elég nagy volt ahhoz, hogy tudja, szörnyek nem léteznek, de elég fiatal ahhoz, hogy mégis higgyen bennük.
A lány épp elcsent egy almát az egyik standról, hogy megreggelizzen. Elégedetten majszolva átverekedte magát a munkába igyekvő cilinderes férfiak közt, míg oda nem ért az újságosbódéhoz.
– Tűnés innen, te kis tolvaj! – kiáltott rá az újságárus, miközben alaposan tarkón csapta a The Times egy összecsavart példányával.
BAMM!
Ha utcagyerek vagy, mindennap kupán vág egy felnőtt. Mert a hitványnál is hitványabb vagy. De legalább kellemes változatosságot jelentett a Nyüves Csarnokban sűrűn alkalmazott seprűs veréshez képest.
– Csak meg szeretném nézni! – könyörgött Elisa.
– Ezeket az újságokat nem lehet csak úgy nézegetni. Meg kell őket venni. Tűnés innen, mielőtt kapsz egy rúgást oda, ahová a nap sosem süt!
Mivel Elisa egyáltalán nem kedvelte, ha fenéken billentik, rámosolygott a férfira, és arrébb kocogott. Befordult egy sikátorba, aztán kotorászni kezdett a szutykos nadrágjában, és előhúzta a The Times egyik példányát. A lány már profi tolvaj volt.
Az első oldalon hatalmas, vastagon szedett betűk feketéllettek. Elisa tudta jól, mire valók a betűk, de az írás csak értelmezhetetlen krikszkraksznak tűnt neki. Alatta a kép viszont annál beszédesebb volt. Egy különös teremtményt ábrázolt – úgy nézett ki, mint egy elefánt.
Elisa egyszer titokban bekukucskált egy cirkuszi sátorba, hogy ingyen megnézze az előadást, és épp egy elefánt adott elő mutatványokat. Csakhogy ezt az elefántot vastag szőrbunda borította, és hosszú, hajlott agyara volt. Egy óriási jégtömb volt a börtöne, és büszke ábrázatú sarkvidéki kutatók állták körbe. Mégis, a teremtmény bizarr kinézete ellenére, Elisa képtelen volt úgy gondolni szegényre, mint egy szörnyetegre. A szörnyektől fél az ember. Ezt az állatot viszont legszívesebben megölelte volna.
Jóval kisebb volt a cirkuszban látott elefántnál. Talán még bébi lehetett. És hiába volt már több ezer éve halott, még így is elveszettnek és magányosnak tűnt.
– Egy árva – suttogta maga elé Elisa. –
Épp, mint én.
*
Utcagyerek lévén Elisa mindig kintről nézett befelé. És mindennap egy egészen új Londont látott kavarogni maga körül. Lovas kocsik húztak el mellette az utcán, egyenruhás gyerekek masíroztak iskolába, úriemberek és úrhölgyek léptek át a feje fölött, amikor kijöttek a Királyi Operaházból.
Elisa fejében pedig örökké ott visszhangoztak a kérdések:
Hová siet ennyire mindenki?
Vajon milyen ízük lehet azoknak az ínycsiklandó, guszta sütiknek a pékség kirakatában?
És mi lehet odabent azokban a káprázatos épületekben?
Egy nap aztán elhatározta, hogy kilép a saját világából, és belép egy másikba.
Elisa mind közül a legfönségesebb épület, a Természettudományi Múzeum előtt állt.
Csakhogy amint megpróbált besétálni, azonnal belefutott a szegecses bakancsot viselő, kegyetlen biztonsági őrbe, Mr. Ütverbe.
– Nem fogok bajba kerülni egy mocskos koldus miatt! – kiabálta az őr, ahogy lehajította a kislányt a lépcsőn.
Elisa azonban nem adta fel egykönnyen, inkább beosont az épületbe egy csapat cilinderes úriember háta mögött.
A kislányt azonnal lenyűgözte A CSODÁK UNIVERZUMA.
A múzeum igazi kincsesbánya volt: teli életnagyságú bálnamodellekkel… kitömött állatokkal… dinoszaurusz-csontvázakkal… meteoritokkal… drágakövekkel… poros, öreg könyvekkel, amelyek teli voltak távoli tájakon élő állatokat ábrázoló, gyönyörű képekkel… őskori faragványokkal… és a padlótól a mennyezetig érő festményekkel, amelyek rég kihalt állatokat ábrázoltak.
Elisa hamarosan minden áldott nap beszökött a múzeumba. Bár olvasni nem tudott, de kihallgatta az idegenvezetőket, és hamarosan afféle szakértővé képezte ki magát. Így, amikor meglátott az egyik újság címlapján egy fotót a „JÉGSZÖRNYRŐL”, azonnal tudta, hogy valójában egy gyapjas mamutot ábrázol. Elisa időközben azt is megtanulta, hogy ezek a teremtmények a JÉGKORSZAKBAN éltek, ugyanabban a korban, amikor kardfogú tigrisek, barlangi medvék, óriáslajhárok és hódok népesítették be a Földet, valamint az embernél is nagyobb Teratornishoz hasonló madarak sötétítették el az eget.
Mivel a kislány borzasztóan kíváncsi volt, mi történik a JÉGSZÖRNNYEL, minden reggel elcsent egy újabb újságot, hogy megnézze a róla szóló híreket. Hetek teltek el, mígnem egy nap felfedezte a betűk ismerős csoportját az egyik címlapon.
Ugyanazok a betűk voltak, mint amiket a kedvenc épületének homlokzatán látott nap mint nap, ráadásul a sorrend is megegyezett.
„A Jégszörny a Természettudományi Múzeumba érkezik!”
Elisa tudta, hogy találkoznia kell vele.
*
Nem sokkal azután, hogy felfedezték a JÉGSZÖRNYET, a legkegyetlenebb telek egyike köszöntött Londonra. A jeges szél hóvihart hozott magával. Kis idő múlva az egész várost vastag hótakaró fedte. A Temze befagyott.
Ha ilyen hidegre fordult az idő, az Elisához hasonló utcagyerekek halálra fagytak a kapualjakban. Elaludtak, és aztán sohasem ébredtek fel. Csak reggel találtak rájuk, mire a dér belepte az arcukat.
Szegény Elisa összekuporodott a bádoglavórban egy halom újságpapír alatt. Próbálta melegen tartani magát.
Lenézett a kezére. Mindkettő reszketett a hidegtől, az ujjai kezdtek elkékülni. Már-már hiányzott neki a Nyüves Csarnok. Majdnem. De mégsem.
Elisa zárás előtt egy apácacsoport mögött besurrant a Természettudományi Múzeumba, így a biztonsági őr nem vette észre. Odabent aztán végigsietett a hosszú folyosókon, elhaladt a dinoszaurusz-csontvázak mellett – amelyek úgy függtek a mennyezetre erősített drótokon, akár az óriás kísértetek –, míg végül talált egy nyitott szekrényt. Bemászott, és magára csukta az ajtót. A szekrényben tisztítószereket tartottak, és túl kicsi volt ahhoz, hogy fekve elférjen benne, így hát állva aludt, fejét a mopok közé hajtva. A lány kicsit még hasonlított is egy mopra, amilyen csontsovány volt, feje tetején a borzas hajkoronával.
Biztos volt abban, hogy itt senki nem találja meg. Csakhogy tévedett.
Másnap korán reggel, még hajnalhasadás előtt, arra ébredt, hogy egy takarítónő kinyitja a szekrény ajtaját. A nő nagyot ásított, és megragadta az első „mopot”, ami a keze ügyébe akadt. Vagyis Elisát.
– Ááá! – visított fel a hölgy.
– Ááá! – sikoltott a lány.
Elisát a torkánál fogva ragadták meg.
– Te nem is mop vagy! – fakadt ki a nő.
– Nem. Én lány vagyok.
– És mit keresel itt, a takarítószeres szekrényemben?
– Aludtam. Nem akartam halálra fagyni odakint.
– Hát persze hogy nem akartál.
Elisa nagyot nyelt.
– Elárul engem, kisasszony?
A takarítónő olyat tett, amire a lány a legkevésbé számított.
Elmosolyodott.
A felnőttek többnyire kegyetlenül bántak az Elisához hasonló utcagyerekekkel. De ez a nő nem. Ő más volt.
– Nem! És te sem árulsz el engem, ugye? – kérdezte.
– Elárulni? – csodálkozott a kislány. Nem is értette.
– Elveszthetem az állásomat.
– Nem, nem, dehogy! Soha! Nem vagyok én besúgó!
– Hála istennek! Én sem. Hogy hívnak?
– Elisa a nevem.
– Lülü vagyok. És állítólag lüke. Te gyerek vagy még?
A lány összezavarodott. Azt hitte, ez nyilvánvaló.
– Igen.
– Csak azért kérdem, mert magasabb vagy a páromnál.
– Ő ennyire alacsony?
– Tökmag alacsonyabb nálad. De nem ez az igazi neve. Csak a katonatársai hívják így.
– Hány éves?
– Hetvenhárom.
– Összement?
– Dehogy! A jóisten teremtette ilyennek.
Lülü előhúzott a zsebéből egy szamárfüles fényképet.
– Ő itt Tökmag.
Elisa megnézte a képet. Jó régen készülhetett. Egy fiatal, egyenruhás katonát ábrázolt, aki puskát tartott a kezében. Kettejük közül ő volt az alacsonyabb. Mármint a férfi.
– Tényleg alacsony – jegyezte meg.
– A valóságban magasabb, mint a fotón.
– Mindjárt gondoltam – felelte Elisa.
– Az én hősöm! – suttogta Lülü, azzal megcsókolta a képet, és visszatette a zsebébe. – Lefogadom, hogy éhes vagy.
A lány bólintott.
– Farkaséhes!
Elisa gyomrát állandóan mardosta az éhség. Lülü a másik zsebébe nyúlt.
– Tessék, az ebédem! Zsíros kenyér.
Elisa mosolyogva elvette az ennivalót. Kettétörte a kenyeret, és a felét visszaadta a nőnek. Mindketten meghatódtak a másik kedvességén.
A kislány mohón befalta a saját részét. Bár csak zsíros kenyér volt, neki mégis úgy tűnt, mintha az istenek eledelét enné.
– Hol van az anyukád és az apukád, kicsim?
– Nem tom’. Nem ismertem őket.
– Szóval árva vagy?
– Gondolom…
– Szegénykém.
– Semmi értelme, hogy sajnáljam magam. Ez van, ezt kell elfogadni.
Ebben a pillanatban súlyos lépteket hallottak a folyosóról.
DAMM! DOMM! DAMM! DOMM! DAMM! DOMM!
A nő a szájára szorította a mutatóujját, jelezve, hogy „egy szót se!”, és villámgyorsan bezárta a szekrény ajtaját.