Fel tudjátok idézni, mi volt az a könyvetek, ami tíz éve jelent meg?
Varró Dániel: Nekem pont tíz éve született az első kisfiam, és akkor kezdtem mondókákat írni.
Berg Judit: Fogalmam sincs, de nagyságrendileg talán a harmadik Rumini lehetett.
Két Maszat jött ki abban az évben, és a Galléros Fecó naplója.
BJ: Tényleg, hiszen a kisfiam 2007-ben született, és az ő kedvéért kezdtem el a Maszatot írni!
Általában mennyire jellemző rátok, hogy könyvekben méritek az időt?
BJ: Én pont a múltkor döbbentem meg azon, hogy
több mint 15 éve találok ki Ruminiket.
Gyakorlatilag ez már olyan, mint egy házasság, és van is egy ilyesfajta viszonyom a könyveimmel. Már nagyon ismerjük egymást, néha nagyon idegesek vagyunk egymásra… De közben pedig nagyon mély a szeretet közöttünk.
VD: Nekem nincs olyan sok könyvem, mint Juditnak, de a Túl a Maszat-hegyen 2003-ban jelent meg. Azóta már megszoktam, de döbbenetes élmény volt, amikor először azzal lépett oda hozzám egy felnőtt nő, hogy kislánykorában mennyire szerette ezt a könyvet.
Ez azt is jelenti, hogy van egy olyan generáció, amelynek tagjai a ti könyveiteken nőttek fel. Milyen érzés ezzel szembesülni?
VD: Nekem nagyon durva, például, amikor kiderül, hogy valakit azért hívnak Jankának, mert a szülei nagyon szerették a Maszat-hegyet. Mi van, ha utálja szegény a nevét? Kicsit ijesztő, hogy valaki más életére ilyen nagy hatással volt ez a könyv. Ahogy az is, amikor valaki azt meséli, hogy az én versemmel szakított vele a barátnője. Furcsa ezekkel szembesülni.
Judit, azt mondtad, hogy 15 éve vannak velünk Ruminiék, ami azt jelenti, hogy aki kisgyerekként hallotta először a mesét, az már szintén fiatal felnőtt.
BJ: Én azt mondanám, hogy aki 12 évesként olvasta először a Ruminit, lehet, hogy már maga is szülő. Dani sztorijára visszacsatolva, én találkoztam olyan családdal, amelynek minden tagja – apuka, anyuka és a négy gyerek – csíkos matrózpólót viselt, és a kis karon ülőről mesélték, hogy Rumininek akarták anyakönyvezni, de – szerencsére – az Akadémia ehhez nem járult hozzá!
Fotó: Valuska Gábor
Az elmúlt tíz évben a gyerekirodalom presztízse nagyot változott, elismert műfaj lett. Ennek a közegnek az aktív szereplőjeként ti milyennek látjátok ezt a változást?
BJ: Szerintem van egy erős felfelé irányuló mozgás. Nagyon jó könyvek jelennek meg nagyon jó témákban. Van egy csomó jó szerző és szuper illusztrátor. És aztán vannak olyan könyvkiadók, akik abszolút magasra teszik a lécet és jó dolgokat jelentetnek meg. Szerintem határozottan emelkedik a presztízse és én gyerekkönyvíróként nagyon megbecsült embernek érzem magam.
VD: Én is csatlakozni tudok. Én mindig nagyon szerettem gyerekkönyveket olvasni, már felnőtt koromban is. A kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején mintha lett volna egy kis pangás a gyerekirodalomban, és akkortájt kezdtek el komoly írók a gyerekeknek írni, így megint elfogadott dologgá vált. De például a gyerekkönyv-kritika régen talán nem volt annyira jellemző, mint ma.
A műfaji kísérletezés mindkettőtök pályájára jellemző. Mi hajt ilyenkor titeket? A kíváncsiság vagy egyszerűen csak szeretitek feszegetni a határokat?
VD: A műfaji kísérletezés mindig is érdekelt, az úgynevezett felnőtt költészetemben is.
Nagyon izgat például a szépirodalom meg a ponyva találkozása, és az egyéb ilyen határterületek.
Mondjuk klasszikus episztola helyett email-verset vagy sms-verset írni. A Maszat-hegy is úgy született, hogy kíváncsi voltam, milyen lenne a gyerekeknek szóló meseregény műfaját házasítani a 19. századi verses regény műfajával, és írni egy verses meseregényt.
BJ: A Maszat-hegyen a teljes verstant meg lehet tanítani!
VD: De A szomjas trollt ihlető kaland-játék-kockázat könyvek is ilyenek voltak: nagyon szerettem ezeket a könyveket gyerekkoromban, és arra gondoltam, vicces lenne ötvözni őket egy nibelungizált alexandrinokban írt hőseposszal. Szerencsére a gyerekeket, úgy vettem észre, hogy nem zavarja az ilyesmi. Persze attól is függ, hogy mekkorák. Én mindig a saját gyerekeim aktuális korosztályát célzom meg, ezért kezdtem mondókákkal, és jutok el lassan a hosszabb mesekönyvekig. Az életkoruk nagyban visszahat arra, amit írok.
BJ: Nekem is, hiszen a szemem előtt van egy korosztály, amelynek az aktuális ügyeivel, érdeklődésével, problémáival, baráti körével, napi eseményeivel szembesülök. Ezt az ember óhatatlanul sokkal mélyebben éli át. Nagyon szeretem kipróbálni, hogy ugyanazokkal a szereplőkkel ugyanolyan hangulatot és izgalmi szintet megteremtve tudok-e egy teljesen más műfajban alkotni. Meg tudom-e csinálni naplóregényben vagy drámában? Nagyon vicces volt, hogy terveztem egy Rumini-novellafüzért, de a műfaj ledobta magáról a történetet, mert novellaterjedelemben a Rumini-kalandoknak pont a lényegét, a rá jellemző szövevényességet, összetettséget, az egymásba bonyolódó kalandsorozatot nem lehet hozni. A Rumini Tükörszigeten című történetet eredetileg a novellafüzér első részének szántam, de rájöttem, hogy nem fog menni. Akkor elhatároztam, hogy kisregényt írok belőle, hiszen számomra az is egy kísérleti műfaj, de aztán beláttam, hogy regény lesz, nincs mit tenni!
A szerzői brand kialakulásának sok összetevője van, de bennetek mikor tudatosult, hogy a nevetek az évek során branddé vált?
BJ: Én először akkor döbbentem meg, amikor azzal keresett meg egy húsgyár, hogy az általa készített virslikre kitenné valamelyik mesefigurámat. Akkor el is határoztam, hogy soha semmi effélébe nem fogok kezdeni. De az például egy mérföldkő volt. Onnantól kezdve rendszeresen kapom a megkereséseket mindenféle vállalkozóktól, akik felvetik, hogy a szereplőim a maszatos zsebkendőktől kezdve a ruminis emlékkönyvön át milyen járulékos termékeken jelenhetnének meg. Ezeket igyekszem lepergetni, de valóban kiderült, hogy brandként, üzleti stratégiát igénylő egységként kell ezt kezelni, és muszáj, hogy legyen adekvát válaszom arra, mit kezdek egy ilyen felkéréssel, hogy milyen szempontok alapján kötök egy társasjátékos vagy rajzfilmes szerződést, hogy belemegyek-e abba, hogy valamiből plüss készüljön… Egyszeri íróként olyan dolgokkal kellett szembesülnöm, amelyekre nagyon nem voltam felkészülve.
VD: Emlékszem, hogy a 2000-es évek elején megkeresett egy kiadó, hogy nincs-e kedvem írni nekik valamit, mire az akkori kiadóm azt mondta, szó sem lehet róla, hiszen ők építették fel a brandemet. Akkor derült ki számomra is, hogy nekem van brandem!
Judit említett már példát arra, amikor nemet mondott, de magatokban megfogalmaztátok már, hogy mi az, amit semmiképpen nem vállalnátok el?
BJ: Én például annak idején hoztam egy olyan döntést, hogy terméket népszerűsítő mesét felkérésre nem írok. Ajánlottak már hétszámjegyű összeget is, de akkor sem.
VD: Én aszerint döntök, hogy mit tartok testhez állónak, mi az, ami mögé oda tudok állni, amihez közöm van. Ami idegen tőlem, abban nem szívesen veszek részt, de nem gondolom, hogy lenne olyan, ami alattam lenne. Emlékszem, amikor az iskolában a versről tanultunk, és azt mondták, hogy nem minden vers, ami rímel, mert például a reklámvers nem vers. Ezt már iskoláskoromban is hülyeségnek tartottam, hiszen miért ne lenne vers, mikor még a nevében is benne van, hogy az. És a reklámversnek is vannak klasszikus, máig idézett gyöngyszemei, például József Attila vagy Karinthy tollából, amik a maguk nemében nagyszerűek, miközben egy óda vagy eposz attól, hogy elvileg magasztosabb műfaj, a maga nemében még ugyanúgy lehet nagyon rossz. Semmiféle gőg nincs bennem, sőt, kifejezetten érdekel, és szívesen kipróbálom magam ilyen, nem klasszikusan szépirodalmi műfajokban.
A pályád elején okozott is némi zavart, hogy látszólag könnyű kézzel nyúltál a műfajokhoz.
VD: Abszolút.
BJ: De az régen rossz, ha az emberre befolyással vannak az elvárások, vagy az, amit az emberek normálisnak tartanak.
Ezeket az elvárásokat teljesen figyelmen kívül hagyjátok?
VD: Én nem tudom figyelmen kívül hagyni, de nagyon törekszem rá. Talán már egyre jobban tudom kezelni ezeket a helyzeteket, de azért el tudok szomorodni miattuk.
A Hat jó játék kisbabáknak című versed miatti internetes támadás ebből a szempontból mérföldkőnek számít?
VD: Visszagondolva fontos volt. De főleg arra volt jó visszajelzés, hogy korábban azt gondoltam, lehet olyan költészetet írni, amiből senki sincs kizárva. A gyerekverseimről meg főleg azt gondoltam, hogy egyszerűek, aranyosak, és mindenkihez szólnak, aki volt valaha gyerek. Én azt vettem le abból a pörgésből, hogy még a legegyszerűbb verset is félreérti, aki akarja, és mindenképp lesz olyan, akinek nem fog tetszeni. De ez nem is baj, el kell fogadni. Ebben az esetben viszont az lehet a cél, hogy a saját mércéjét megüsse az ember, és olyasmi írjon az olvasói elvárásoktól függetlenül, ami a saját költői ízlésének leginkább megfelel, és ő azt gondolja róla, hogy jó. És ugyanez érvényes a kritikákra is.
Hogy álltok a külső visszajelzésekkel?
BJ: Én szeretem az építő jellegű kritikát, de az utálat, a vagdalkozás, vagy az olyan típusú kritika, amihez nem tudok kapcsolódni, lepereg rólam. Életem legelső kritikája, amelyet a Hisztimesékre kaptam, egy védőnőtől jött, aki nagyon szigorú hangon azt mondta, szerinte menjek el pszichológushoz és kezeltessem magam, mert nem vagyok normális, hogy ilyet írok. Végiggondoltam és arra jutottam, hogy ez hülyeség. Ezek a mesék működnek, iszonyatosan jók voltak a saját gyerekem hisztijeinek a kezelésében, és én ennél jobbat, ennél nagyobb szeretettel nem tudok írni. Jó is volt, hogy már az elején megkaptam, hogy elmebeteg vagyok, mert akkor azt gondoltam, hogy azt fogom csinálni, ami tőlem telhetően a legjobb.
Ha van rá érdeklődés, akkor azért csinálom, ha nem, akkor pedig azért, amiért világéletemben meséket találtam ki – mert egyszerűen olyan mérhetetlen boldogságot okoz, hogy nem tudok nélküle élni.
És minél több útját-módját találtam meg az írásnak és egy történet felépítésének, az olyan végtelenül felszabadító és boldogító élmény volt, hogy jóval nagyobb függőséget okozott, mint a koffein. Az már csak járulékos boldogság, hogy rengeteg embernél működik, amit csinálok.
A korábbi nyilatkozataidból az jött le, hogy egy nagyon vagány, kalandvágyó kislány voltál, Danit viszont kicsit visszahúzódóbb fiúnak képzelem. Hogyan kell elképzelnünk titeket gyerekként, illetve az akkori énetekből mit sikerült átmentenetek a műveitekbe?
VD: Nagyon félős és visszahúzódó gyerek voltam, pont, ahogy feltételezed. Focimániás voltam, olyan tízéves koromig semmi más nem érdekelt, csak a foci. Nagyon szerettem játszani, mindig abban tudtam feloldódni. Introvertált voltam és vagyok, de focizni, gombfocizni, kártyázni imádtam, és
az írásaimban, azt hiszem, ez a játékszeretet vagy játékszenvedély megmaradt.
Játék a szavakkal, a nyelvvel, a versformákkal. Nagyon szeretek játszani.
BJ: Mi egy kisebb lakótelepen laktunk a Mátyáshegyen, a nyarakat pedig a Balatonon töltöttük a tesókkal, unokatesókkal, szomszéd gyerekekkel, jellemzően fiúkkal.
Világéletemben fantaszta voltam,
elképzeltem helyzeteket, és örökké olyanokat kellett játszani, hogy például a diófa volt az űrhajó, és az aznapi űrkaland előtt lemértük, hogy ki hány másodperc alatt mászik fel a kapitányi ágra. A leggyorsabb lett aznap a kapitány. Folyamatosan Robin Hood-os, nyilazós, verekedős történeteket találtam ki, és jobb híján házi gyártmányú nyilaink voltak, botokkal vívtunk, és amennyit csak lehetett, fiúkkal verekedtem. Éveken át kaszkadőr akartam lenni. Ez egy furcsa kettősség, mert közben meg nagyon sok mindentől féltem. Féltem a nálam sokkal erősebbektől, féltem attól, hogy bántani fognak, hogy megaláznak. Viszont az egyéni reakcióm erre az volt, hogy fel kell vállalnom, elébe kell mennem, meg kell tanulnom kezelni, mert a világon a legjobban félni utálok. A lakótelepen volt egy fiúbanda meg egy lánybanda, és a lányok egyszer ellopták a fiúk focilabdáját. Nem is tudtam, hová dugták, de mivel én voltam a lányok csapatkapitánya, a fiúk foglyul ejtettek, körülálltak és csalánnal ütöttek, hogy áruljam el. Nem sírhattam el magam, elfutni nem tudtam, segítséget sem hívhattam, mert az méltóságon aluli lett volna, így azt mondtam, hogy nekem kimondottan olyan a bőröm, hogy igényli a csalánt. Végeredményben az lett a stratégiám, hogy akármitől félek, azonnal szembe kell nézni vele, és ez nagyon jól működik. Szerintem ebből rengeteg van a Ruminiben.
Már gyerekként is írtál?
BJ: Igen! Volt egy csodálatosan hosszú verses mesém, az volt a címe, hogy Gyöngyhajú lány, anélkül, hogy ismertem volna a vonatkozó slágert. A zongoraórára jövet-menet mindig a Gyöngyhajú lány újabb versszakát költöttem. Olyan volt, mint az ősi eposzok – nem kellett leírni, úgy éreztem, hogy örök életre beleivódott a vérembe és az elmémbe, az esszenciámmá vált. Egyszer azonban két hétig beteg voltam, nem mentem zongoraórára, és elfelejtettem az egészet. Csak a címre emlékszem.
Dani, a fociláz mellé mikor szivárgott be az életedbe az írás?
VD: A legeslegelső művemet óvodás koromban írtam, az volt a címe, hogy A nagy tudomány és a fociról szólt. Persze fordítva voltak bizonyos betűk meg számok, de illusztráltam is! Főleg az Aranycsapatról szólt. Gyerekkorom kedvence a Nagy gombfocikönyv volt Tandoritól, azt nagyon sokszor olvastam, és apukámmal sokat gombfociztunk is. A nővérem írt verseket, már óvodás korától kezdve, mire én kitaláltam, hogy prózát fogok írni. Természetesen a gombfociról szóltak ezek a prózai szösszeneteim, és erősen érződött rajtuk a Nagy gombfocikönyv hatása. Verset akkor kezdtem el először írni, amikor szerelmes voltam, ez ötödikben volt. Aztán hatodikban tanultuk a Toldit, ami nagyon tetszett, és akkor elhatároztam, hogy én is írok egy ilyen elbeszélő költeményt. Az volt az első komolyabb művem, a Nyuszika.
A Tandori-könyvön kívül mi volt meghatározó olvasmányod ebből az időszakból?
VD: Sokáig a Winnetou volt a kedvencem, a Mándy Iván-féle Robin Hood, de nagyon szerettem a Lázár Ervin-meséket is, vagy a Micimackót. Nyolcéves voltam, a nővérem pedig tíz, amikor apukám felolvasta nekünk A Gyűrűk Urát. Emlékszem, kicsit féltem is Gollamtól meg a fekete lovasoktól, de közben meg nagyon tetszett. Nagy, meghatározó olvasmányélményem volt. Emlékszem, hogy sok gyerekverset is olvastak a szüleim. Nem tudom, hogy ezt helyes-e elmondani, de Weöres Sándor gyerekverseit nem annyira szerettem, távolabb álltak tőlem, mint mondjuk Nemes Nagy Ágnes versei. Főleg azokat kedveltem, amelyek a városról szóltak, a kukásokról, az aszfaltozókról meg a buszmegállóban ácsorgásról, azokhoz tudtam igazán kapcsolódni.
BJ: Nálam a Robin Hood volt az abszolút kedvenc. Gyerekként nagyon sok pöttyös, csíkos és Delfin-könyvet olvastam, majd hatodik-hetedik osztályos lehettem, amikor nagyon megszerettem Dumas-t. A Monte Cristo grófját nem is tudom hányszor olvastam végig. Apukám viszonylag hamar bevitt a Rejtő-könyvek dzsungelébe. Időnként a mai napig elfog a Rejtő-láz, és vannak helyzetek, amikor semmi más nem segít, csak Az előretolt helyőrség. Ha nem vagyok jól, a mai napig előveszem.
A saját gyerekeiteken mit láttok, mennyire érintik meg őket a régi olvasmányok? Mi az, amivel kedvet tudtok csinálni általában az olvasáshoz? Kell-e egyáltalán kedvet csinálni hozzá?
BJ: Kell. A négy gyerekem közül a nagylányomnak nem kell kedvet csinálni, ő mindent olvas, bölcsészkarra is jár. A középső lányomnál irgalmatlan küzdelmeket folytattam, hogy egyáltalán bármit olvasson, a legkisebb lányomnál pedig kedvet kell csinálni. Hatalmas lendületet adott neki például, amikor egyszer Marseille-ből elutaztunk If várába, mert miután hazajöttünk, rögtön elkezdte a Monte Cristót. De például az, hogy személyesen ismeri Szabó Borit, szintén nagy kedvet csinált ahhoz, hogy elolvassa a Nincsenapám, seanyámat. A fiam pedig hiába hetedikes, nehezen olvas egyedül, viszont elképesztő lelkesedéssel választja ki azokat a könyveket, amelyeket együtt olvasunk.
VD: Nekünk kisebbek a gyerekeink, de az együttolvasást ők is nagyon igénylik. „Nem tudok elaludni, ha nem olvasol mesét”, mondta a tízéves kisfiam nemrég. De arra őt is rá kell venni, hogy egyedül olvasson, és el kell rángatni a könyvtárba. Viszont ha már egyszer a kezébe vette a könyvet, akkor addig le se teszi, amíg ki nem olvasta.
Az iskolai olvasmányokat mennyire érzik a magukénak?
VD: Az elsős kisfiamnak például a Lengemesék volt most a kötelező olvasmányuk, nagyon szerette. A negyedikesnek a Kincskereső kisködmön, annak a Lackfi-féle változatát is elolvastuk, nagyokat nevetett rajta, de az eredeti is bejött neki.
BJ: Nekem nagyon fura volt, hogy a négyből három gyerekemnek kötelező olvasmány volt a Rumini harmadik osztályban. Emlékszem, hogy az éppen aktuálisan érintett gyerekemnek viccesen mindig azt mondtam, hogy bármiből lehet rossz jegyet hozni, de a Ruminiből vagy ötös olvasónaplót írsz, vagy ne is gyere haza többet!
VD: Nálunk is volt olyan, hogy az elsős olvasókönyvben volt egy versem, amit meg kellett megtanulniuk. Nagyon büszke volt rá a kisfiam.
Az elmúlt tíz év nagy változása a közösségi média térnyerése és súlya a mindennapi életünkben. Ezt mennyire meghatározó a gyerekek életében?
VD: Mindenképp meghatározó, és szerintem kikerülhetetlen. Én írni is szoktam ezekről, gyerekversekben is, hiszen az életünk része. Meg kell találni az egyensúlyt. Szerintem ebben is, mint a gyereknevelésben általában, a mintakövetés játszik szerepet leginkább. Ha azt látják a gyerekek, hogy becsben tartjuk a könyveket, tele a lakás könyvespolcokkal, sokat olvasunk, esetleg még ír is valaki könyvet a családban, akkor kicsi koruktól beléjük ivódik, hogy a könyv, az valami érdekes, fontos dolog, és ez remélhetőleg később is megmarad. De ha azt látják, hogy mi felnőttek folyamatosan a telefonunkat nyomkodjuk, akkor ők is nyomkodni akarnak.
BJ: Folyamatos harc folyik, hogy határt szabjunk a képernyő előtt töltött időnek, mert a gyerekek egyszerűen nem veszik észre az idő múlását, annyira beszippantja őket. Ráadásul ez a könnyebb ellenállás – ha van szabad tíz perce, egyszerűbb az instagramot pörgetni, mint felütni egy könyvet. Mi annak idején úgy voltunk ezzel, ha volt egy kis időnk, akkor olvastunk.
Ez a fajta természetes, szinte reflexszerű odafordulás a könyvekhez, ami az életünk része volt, már egyáltalán nincs meg,
szerintem még a jól olvasó gyerekeknél sem. Ha ki kell tölteni az időt, akkor először a telefonhoz nyúlnak.
Viszont az is igaz, hogy most rengeteg impulzus éri őket és sokkal több minden verseng a gyerekek figyelméért.
BJ: Éppen ezért idegesek akkor, ha egy fejezet túl hosszú. Az én fiam szívesen olvas, de nem szereti a túl hosszú leírást, és szereti, ha gyorsan váltakoznak az események. Van egy ritmus, ami óhatatlanul más, mint az ötven éve írt könyveknél. Én azt érzékelem, hogy fel kell venni egy bizonyos fordulatszámot ahhoz, hogy a gyerekek otthon érezzék magukat a történetben. De persze nem szabad feltétlenül alávetni magunkat ezeknek az olvasói elvárásoknak, itt is feszegetni kell a határokat, és igenis meg kell mutatni, hogy mi értelme van egy hosszabb leírásnak. Ez viszont csak akkor tehető meg, ha egyébként elégedettek azzal, hogy milyen ritmusban követik egymást a fordulatok és a kalandok. Cserébe akkor hajlandóak lesznek elolvasni olyan dolgokat is, amelyeket maguktól nem feltétlenül akarnának.
VD: Ez tök érdekes, mert lehet, hogy van különbség aközött, amikor egy gyerek magának olvas, vagy amikor mi olvasunk neki.
Engem épp az lepett meg, hogy milyen sok dolgot befogadnak és milyen sok dologra rá tudnak kattanni a gyerekeim.
Nagyon nyitottak például az abszurdra, Dániel András történeteire, de a lassabb tempójú, hosszú, elgondolkodtató meséket is nagyon szeretik, mint amilyen például A Gyűrűk ura. Olyan sokféle dologra nyitottak, hogy én pont nem érzem feltétlenül szükségesnek, hogy egy könyv nagyon pörgős legyen. De ha már önállóan olvasnak, lehet, hogy ez változni fog.
Ami talán szintén az elmúlt tíz év hozadéka, az a sorozatosodás, hiszen imádunk sorozatokat olvasni és nézni. Judit, emlékszem, volt idő, amikor azt mondtad, hogy befejezed a Rumini-sorozatot, de szemlátomást mégsem tudsz ellenállni neki te sem. Hogy álltok a sorozatokkal?
VD: Még semmiből nem írtam sorozatot. Most vagyok benne, mert
elkezdtem a Maszat-hegy folytatását írni.
Még sosem írtam folytatást, nagyon érdekel, hogy milyen és hogyan működik.
Milyen volt visszalépni ugyanabba az alkotói cipőbe?
VD: Nagyon érdekes és vicces. Hiszen amikor a Maszat-hegyet írtam, még nem voltak gyerekeim, és teljesen a magam szórakoztatására írtam. Emlékszem, a megjelenése előtt még azon vacillált a kiadó, hogy ez most felnőtt könyv vagy gyerekkönyv, és hogy legyenek-e benne illusztrációk. Azóta is csodálkozom, hogy olyan sokan szerették gyerekek és felnőttek is. Engem akkor a verses regény mint műfaj érdekelt, meg az Anyegin-strófa, meg hogy a csatajelenet hexameterekben íródjon, tehát a költői játékok, de közben meg szerettem a gyerekkönyveket és viccesnek gondoltam, hogy kvázi gyerekkönyvként írjam meg. Mindig is szerettem volna írni egy folytatást, és most éreztem, hogy eljött az ideje. Viszont én akkor kezdtem igazán gyerekkönyveket írni, amikor saját gyerekeim lettek. Azóta sokkal inkább nekik írok, az ő érdeklődésüknek, szókincsüknek megfelelően. Most ezt a kettőt próbálom ötvözni, egyrészt úgy írom, hogy engem szórakoztasson, szemtelenül beleírok mindent a narrátori fecsegésbe, ami foglalkoztat, de közben igyekszem arra is figyelni, hogy izgalmas legyen a cselekmény, és lekösse majd a gyerekolvasókat.
Bele fogod írni a gyerekeidet?
VD: Igen, sőt ötleteket is adnak. Az ötéves kisfiam például kitalált egy veszedelmes lényt, a böngyöjbákot, le is rajzolta, és nagyon sok érdekességet mesélt róla. Például, hogy van egy méregzsák a fenekén, amit ki tud pukkasztani, szereti a mákot, és mindig sapkát hord. És kiadta az ukázt, hogy feltétlenül szerepeljenek böngyöjbákok a Maszat-hegy 2-ben. Már bele is írtam őket, betétvers is lesz róluk.
BJ: Nekem sok sorozatom van.
Egyfelől iszonyatosan élvezem, hogy kitalálok és felépítek világokat, de legalább ugyanolyan klassz dolog ott maradni és kalandozni benne.
Általában annyira megszeretem azokat a szereplőket, akikkel dolgozom, és annyira jól érzem magam abban a világban, hogy utána fáj ott hagyni és borzasztóan hiányzik. Már akkor eszembe jutnak új ötletek, amikor zárnám le a történetet. Ez egy teljesen másfajta feloldódás meg játék, amelyben nem az az izgi, hogy milyen lesz az a világ, hanem hogy miként működik, bővül és terjeszkedik egy már jól kipróbált dolog. Olyan, mintha egy számítógépes játékban újabb és újabb pályára lépnék. Nagyon klassz.