Mindenki hazudik – és ezt most nem dr. House állítja, hanem személyesen Karinthy Frigyes, azaz Frici, egy szivarozó, kövér macska. Ő és barátja, Dezső (maga is macska) egy Borbála nevű kamaszlány szobájában élnek, egészen addig csupán doromboló-mosakodó-szundikáló állatokként, mígnem megindulnak a falak Bori szobájában, és a lány körül vészesen fogyni kezd a levegő. Az egyre szűkülő térben a kiutat a macskapáros kínálja fel, akiknek a társaságában megszűnik tér és idő: vissza lehet ugrani az iskolapadba, vagy előre a felnőttkorba, de még száz évvel korábbra is, a New York kávéház sokkalta tágasabb terébe.
Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám
Tilos az Á Könyvek, 2016, 288 oldal, 2690 HUF
Szabó Borbála regénye messze több mint kamaszkönyv: vérbeli szatíra és felrázó erejű tragikomédia a hazugságokból felépített családok álságos működéséről (azaz működésképtelenségéről). Hősünk az életkorából adódóan kiszolgáltatott börtönlétbe kényszerül egy alkoholista anya és új élettársa „fogságában”, egy gyáva és hazug apával, és egy hasonlóan gyáva és hazug fiútestvérrel a háttérben. A békítő szerepében tetszelgő nagymama pedig az őszintétlen gesztusok ősforrása lehetne.
A Nincsenapám, seanyám egy fiataloknak felkínált irodalmi-filozófiai kalandtúra, amely azonban nyomokban sem tartalmaz okító-nevelő szándékot. Borbálával együtt – úgy az íróval, mint azonos nevű hősével – szemberöhöghetjük ezt a hazug világot, a csúsztatásokat, a gerinctelenségeket, de még a halált is, pontosan úgy, ahogy Frici és Dide tették egykoron, és ahogy tette azt a maga vérmérséklete, stílusa szerint Berzsenyi, Arany, József Attila vagy Ottlik. Borinak túlélni segítenek a régiek, akikről kiderül, hogy nem dögunalom, agyhalott, siránkozó, egomán „kötelezők”, hanem ugyanazokkal a félelmekkel és kínokkal néztek valaha szembe, mint egy 21. századi kamaszlány. Aki a regény egy pontján apja szeretőjének a lakásában belepillant egy napsugarakat formázó bambuszkeretű tükörbe, és ezt gondolja:
„Egyszer én is olyan fényes leszek, mint a nap. És ti hiába könyörögtök, hogy rátok is süssek, én azt fogom mondani nektek, a lófasz fog sütni rátok!”
Innen jut el a lány a megértésig, és hogy úgy tudja hordani életét, mint saját zokniját, amely „kicsit koszos, kicsit büdös, de illik rám. Az enyém”.
Szabó Borbála, akit sokan drámaíróként, dramaturgként ismernek, ezúttal regényben kamatoztatja szenzációs humorát (megkockáztatjuk: Szabó a leghumorosabb kortárs írók egyike, nyelvi-stilisztikai sziporkáira való hajlamát szemlátomást a legjobb mesterektől örökölte). Néha formailag is átbillen a szöveg színpadi műbe, de e szürreális kavalkádban, amelyet klasszikus vendégszövegek (-szavak, -mondatok) sokasága tarkít, egy idő után már semmin nem lepődünk meg. Kissé szertefutó, a szigorú konstrukciót mellőző kisregény ez, amelynek azonban szívesen megbocsátjuk ziláltságát, mert kamasz lelkünk, felnőtt értelmünk minden rezdülésére rezonál.
Szerző: Laik Eszter
