Bereczkei Tamás a Pécsi Tudományegyetem professzora, az emberi viselkedés, ezen belül is az önzetlenség és együttműködés, a machiavellizmus, a nárcizmus, a párválasztás, a szülői gondoskodás és a szocializáció alapvető indítékaival foglalkozik. Elhangolódás című kötetében (itt beleolvashatsz) az evolúciós pszichológia nézőpontjából közelíti meg a jelenkori ember testi-lelki problémáit.
A könyv kiindulópontja, hogy
az emberiség a történetének több mint 90 százalékában kis létszámú, viszonylag zárt, vadászó, gyűjtögető közösségekben élt,
és a fennmaradó néhány ezer évben történt szinte minden olyan változás, ami a kultúránkat létrehozta. A biológiai evolúció pedig nem tudott és nem tud lépést tartani a kulturális evolúcióval, az évezredek során kialakult élettani folyamatok és pszichológiai képességek egy része pedig negatívan hat a ma emberére. Arról, hogy melyek ezek, ebben a cikkben írtunk részletesen.
Kutatóbiológusnak készült, majd filozófiát is tanult. Hogyan lett végül az evolúciós pszichológia az ön tudományterülete?
A kettő ötvözetéből jött. Valójában egyik diszciplína sem elégített ki, úgyhogy elkezdtem keresgélni, hogy mi az, ami nekem a leginkább megfelel. A pszichológiának azt az ágát művelem, ami darwini alapokon nyugszik és azt keresi, hogy az embernek milyen ősi ösztönei, képességei, hajlamai, sebezhetőségei vannak, amiket magával cipel a jelenkorban is.
Hogyan lehet röviden megfogalmazni az elhangolódás jelenségét?
Ez általános jelenség az egész élővilágban, és az ember esetében is többször előfordult, hogy új kihívásokkal, új környezeti hatásokkal találkozott, amire egyszerűen nincsen felkészülve genetikai alkatánál, pszichológiai képességeinél, adottságainál fogva. A genetikai evolúció nagyon lassú, a kulturális változások pedig rendkívül gyorsak, és a biológiai evolúció nem tudja lekövetni ezeket a változásokat. Az elmúlt tízezer év során az ember genetikai állománya és agyi struktúrája alig változott.
Ez problémát jelent, mert az ember egy alapvetően más környezethez alkalmazkodott, mint a mostani környezetünk a nyugati világban.
Mi az oka annak, hogy többet stresszelünk, mint az őseink, pedig nekünk nem kell vadállatok elől menekülnünk?
Azok a stresszorok, amik befolyásolnak minket és amelyek áthatják az életünket, szinte ismeretlenek voltak a vadászó-gyűjtögető társadalmakban. Egy ilyen ember nagyon sok stresszorral találkozott, de ezek alapvetően a természeti környezetből származtak. A vadállatok, a mérges kígyók, az idegen törzsek és a nagymértékű mortalitás, a csecsemőhalandóság, mind-mind nagy szorongást keltettek bennük.
Jelen voltak a társas környezetből érkező stresszorok is, de messze nem olyan mértékben, mint a mi kultúránkban. Ezek az emberek a mindennapjaikat a közeli rokonok, ismerősök, barátok körében töltötték, és ha jelentkeztek is problémák a csoporton belül, ezeket közvetlenül átbeszélték, megvitatták, és teszik ezt ma is az őseink életmódja szerint élő törzsekben.
A mi civilizációnkban viszont életünk tekintélyes részét ismeretlen helyzetekben, ismeretlen emberek körében töltjük. Olyan dolgok miatt stresszelünk, hogy nem érezzük jól magunkat a munkahelyünkön, esetleg elveszítjük a munkánkat, problémák vannak a párkapcsolatunkban, a családi életünkben, megvisel bennünket a sorban állás, a zsúfoltság, a bürokrácia és a magány, amivel az őseink soha nem találkoztak.
Miben mások a mi stresszre adott válaszaink?
Az ősi környezetben alapvetően a negatív természeti hatásokkal szembeni megküzdésre szelektálódtunk, tehát olyan pszichológiai és élettani képességeink alakultak ki, amelyek lehetővé teszik a „küzdj vagy menekülj!” reakciót. Ezek a stresszválaszok napjainkban nem elegendőek, és ezek az erőteljes negatív társadalmi hatások egy új típusú stresszreakciót alakítanak ki.
A stressz kortizolt hoz létre – ami bizonyos értelemben jó, mert mozgósítja a szervezet energiaháztartását – , ugyanakkor rombolja az immunrendszerünket, csökkenti a limfociták számát, és emiatt gyakran vezet megbetegedésekhez. A stresszindukált betegségek, mint a gyomorfekély vagy a szív- és érrendszeri betegségek gyakorlatilag ismeretlenek a vadászó- és gyűjtögető társadalmakban.
Milyen evolúciós magyarázatok léteznek a mentális egészség mai kihívásaira, például a depresszió gyakoriságának növekedésére?
A depresszió felhívta a környezet figyelmét arra, hogy valami baj van, hogy be kell beavatkozni.
Ennek egyik példája, hogy a posztpartum depresszió (a szülést követő depresszió) valószínűleg azért alakult ki, hogy az anyák többlettámogatást biztosítsanak a gyereknek, és igénybe vegyék a hozzájuk közel álló emberek segítségét.
A depresszió egy alkalmazkodási reakció is: ha úgy érezzük, hogy nem tudjuk elérni a célunkat, bármennyi energiát is fektetünk bele, akkor érdemes egy kicsit visszavonulni, hátrébb lépni, erőt gyűjteni, spórolni az energiával, hogy a jövőben több lehetőségünk legyen. Míg a posztpartum depresszió gyakran előfordul a vadászó-gyűjtögető társadalmakban, a többi depressziós forma már nem annyira.
A depresszió gyakoriságának egyik oka a modern társadalomban a magány. Egy Egyesült Államokban végzett kutatás során azt kérdezték az emberektől, hogy hány olyan barátjuk és közeli ismerősük van, akikre minden körülmények között számíthatnak. Míg 50 évvel ezelőtt ez a szám 2 és 3 között volt átlagosan, a 2010-es években a barátok száma ugyanabban a mintában 0 és 1 között mozgott. Az elmagányosodás korunk egyik legnagyobb átka.
A kötetben arról is ír, hogy az ADHD, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar csak a modern környezetben okoz gondot a gyerekeknek.
Az evolúciós pszichológia szemlélete szerint mindig is voltak olyan gyerekek, akik az átlagnál hiperaktívabbak. Ez nem jelent különösebb problémát azokban a közösségekben, ahol az életük nagy részét fizikai aktivitásban töltik az emberek: vadásznak, gyűjtögetnek, szerszámot készítenek, rituálékban vesznek részt stb. A modern környezetben ezek a hiperaktív gyerekek nagyon hamar a figyelem középpontjába kerülnek, mert mozgékonyak, nem figyelnek, nem köti le őket a tananyag.
A vadászó-gyűjtögető közösségekben a gyerekek kb. 4-től 14 éves korukig egymásnak adják át a legfontosabb ismereteket. Az idősebbek elmagyarázzák, hogyan kell egy eszközt használni, milyen kötelességeik, jogaik vannak. A felnőttek nagyon ritkán avatkoznak bele a gyerekek teendőibe, csak akkor, ha önveszélyes, vagy másokra veszélyes dolog történne.
A nevelés nagy része mozgásban telik, ehhez képest ma a gyerekek órák hosszat ülnek az iskolában.
Az evolúció egyáltalán nem készített fel bennünket arra – főleg a gyerekeket –, hogy ennyi ideig egy helyben maradjunk, figyeljünk, koncentráljunk.
A nyugati kultúrában ráadásul óriási versengés van a társadalmi erőforrásokért, a munkahelyért, jövedelemért, a státuszért, és számos munkakörben csak azok tudnak sikeresek lenni, akik 15-20 évet iskolapadban töltenek. Bizonyos iskolákban vannak kísérletek arra, hogy több szabadságot, kezdeményezőkészséget, több mozgáslehetőséget nyújtsanak a gyerekeknek. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy minden nap legyen tornaórájuk a gyerekeknek. Az egy más kérdés, hogy az iskolák egy része nem rendelkezik a megfelelő infrastruktúrával ehhez.
Az evolúció során létrejött élettani folyamatok és pszichológiai képességek egy része negatívan hat a ma emberére, van, ami semleges és van, ami pozitív. Ön a negatívakat emeli ki ebben a kötetben.
Igen, mert az elhangolódásról beszélek. De emellett van sok olyan evolúciós örökség, aminek az áldásos hatása ma is megnyilvánul, például az anya és gyereke közötti kötődési folyamatok és az ezzel kapcsolatos megismerési, érzelmi szabályozásával kapcsolatos működések. Ebben a könyvben inkább az elhangolódási folyamatokkal foglalkoztam, amelyek veszélyforrást jelentenek. De a könyv elején röviden megemlítem, hogy nem csak ilyen negatív hatások vannak.
A negatív hatások közül melyiket tartja a legveszélyesebbnek?
A mozgáshiányt. Főleg gyerekkorban, de felnőttkorban is. Abban a tévedésben élünk, hogy a mozgás, a fizikai aktivitás olyan, mint a desszert – elég, ha néha megfejeljük a tevékenységünket valamilyen mozgással. Felkészülünk egy félmaratonra, lefutjuk, és akkor minden rendben van.
A helyzet az, hogy az evolúció izmos atlétákká alakított bennünket.
Amikor Jared M. Diamond antropológus elment Új-Guineába, Pápua magashegyi törzseihez, az orvosi vizsgálatokból az derült ki, hogy ezeknek az embereknek az élettani mutatói – a tüdőkapacitás, a vérnyomás, koleszterinszint – a mi civilizációnkban élő élsportolók adataival egyeznek meg.
A mozgás természetesen nagyon sok energiát von el a szervezetből, de ahhoz, hogy testünk normálisan működjön, folyamatos fizikai aktivitásra van szükség. Ez teremti meg a megfelelő csontsűrűséget, a megfelelő vastagságú szívkamrákat, ez állítja be a vérnyomást stb. Tény, hogy a modern orvostudomány és az egészségügyi intézkedések hatására nagyon sok olyan betegséget vagy problémát lehet orvosolni, amely a mozgáshiányos életmódból származik, de ha egy marék gyógyszert kell beszednünk minden nap, az egy másféle életminőség.
Hogyan látja az evolúciós pszichológia jövőjét a következő évtizedekben? Milyen kutatási irányok kerülnek előtérbe?
Az eddigi irányok továbbra is működnek. Nagyon fontosnak tartom az úgynevezett élettörténeti vagy életvezetési stratégiákat, mert az evolúció erre is hatással van.
Nagyon sok vizsgálat azt mutatja például, hogy akik kedvezőtlen családi környezetben növekednek, gyors érési pályára állnak rá, a lányoknál a szexuális érés is sokkal gyorsabban történik meg.
A jövő kutatásaiban valószínűleg előtérben marad a szexualitás és a fizikai vonzerő témája, hogy melyek azok az arcon és a testen megjelenő jellegek, ami a másik nem szemében vonzóvá tehet bennünket – és ebben az evolúciós pszichológia teljesen újat hozott létre a korábbi vizsgálatokhoz képest.
Tovább zajlik a társas kapcsolatrendszer vizsgálata is. Az agyi működésünk bizonyos sajátosságai teremtik meg arra a lehetőséget – és egyébként a korlátokat is –, hogy más emberekkel kapcsolatba lépjünk. Az agyunk egy olyan társas életéhez alkalmazkodott, amiben viszonylag kis létszámú emberrel (egy törzzsel vagy a származási csoporttal) tartunk egyszerre kapcsolatot. A világhálón aktív fiatalok bevonásával készült kutatások is bizonyították, hogy 150-200 főnél több emberrel nehezen létesítünk személyes kapcsolatot.
Milyen témával foglalkozik most?
Már nem végzek kísérleteket, inkább könyveket írok, és most éppen az Evolúciós pszichológia tankönyv átdolgozását végzem. A következő évben arról szeretnék könyvet írni, hogy hol találkozik a filozófia és a szaktudomány, amikor az emberi természetről van szó. Hogyan támasztják alá, vagy éppen nem támasztják alá a tudományos eredmények azt, amit a filozófusok az ókortól kezdve állítanak?
Még az is előfordul egyébként, hogy az ókori vagy az újkori bölcselők számos olyan dolgot kimondtak az emberi természetről, amit még ma sem tudunk igazán jól szaktudományos keretek között értelmezni, noha a mindennapi tapasztalatokból tudjuk, hogy ez tényleg így van és működik.
Nyitókép: Typotex kiadó, Instagram