A megváltozott médiafogyasztási szokásoknak, a nosztalgiára való hajlamnak, és a mindenkori politika kultúrára gyakorolt hatásának köszönhetően mostanában rengeteg szó esik arról, mennyire fontos/félreérthető/vallásgyalázó/férfigyűlölő könyv A Szolgálólány meséje, de arról, hogy Margaret Atwood harminc éve megjelent, sokadik virágkorát élő klasszikusa mennyire jó regény, már alig valami. Ennek egyik oka, hogy egyre több az In Today’s IRL Handmaid’s Tale főcím, vagyis a nyíltan nőellenes intézkedésekről tudósító hír, a másik pedig ebből követezően az, hogy Atwood könyve megszűnt regényként működni. A nők elleni elnyomás szimbóluma lett, társadalmi-politikai kiáltvány, feminista kötelező olvasmány, és a sorozatadaptációnak köszönhetően, ami már bőven Donald Trump elnökségének idején került a képernyőre, hivatkozási alap. Ez pedig nem biztos, hogy jól van így.
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
Fordította: Mohácsi Enikő, Jelenkor Kiadó, 2017, 480 oldal, 3999 Ft
Míg a közvélemény és a döntéshozók Atwood könyvét sarkított valóságnak, de minimum lehetséges jövőképnek tekintik, ő a valóságot formálta regénnyé, és állítása szerint semmi olyanról nem írt, ami valahol a világon már ne történt volna meg. Amikor elkezdett dolgozni a könyvön, még egy másik, celebből politikussá avanzsált populista kormányozta Amerikát az Isten-Haza-Család kétségbevonhatatlan és erősen lebutított ideológiai szentháromságával - Ronald Reagan. 'Just a Backlash': Margaret Atwood, Feminism, and The Handmaid's Tale című tanulmányában Shirley Neuman hosszan vázolja a politikai hátteret, ami a Szolgálólányt életre hívta: a Reagan-kormány költségvetési megszorításainak egyharmada olyan programokból származott, amelyek leginkább a nőket érintette, jelentősen csökkent a gyerektartás összege, a családon belüli erőszak ügyével foglalkozó hivatal bezárt, a szexuális és családon belüli erőszakhoz kapcsolható gyilkosságok aránya ezzel egy időben drasztikusan emelkedett, Phyllis Schlafly pedig, aki a Maslow-piramis elsődleges drive-jai közé a tiszta udvar-rendes ház-jóllakott férj kombinációt is beemelte, megkezdte térhódítását.
Bármennyire nyomasztó példákból építkezik azonban a regény, a kicsit gonosz, kicsit cinikus atwoodi humort sem nélkülözi: Schlafly-nak például Lauren Bacall-lal szúrt oda, aki a konzervatív aktivista szerint a karrierje elé helyezte a férje tiszta alsógatyáit, a könyvben viszont maga dönthetett arról, hogy feslett akar-e lenni, vagy sem. Volt választása, nem úgy, mint a regény címszereplőjének, Fredének, akinek régi, teljesen normális életét flashbackekből, az újat pedig (látszólag) a saját belső monológját hallgatva ismerjük meg.
Diktatúra caelestis
Bár a Szolgálólány volt az első könyv, ami megnyerte az Arthur C. Clarke-díjat (ízlelgessük ezt egy pillanatig), nem sci-fiként, hanem inkább spekulatív fikcióként szokás definiálni. Atwood könyve a jövőben játszódik, a Bibliát politikai és ideológiai célokra használó Gileád Köztársaságban, ami látszólag Kanadával határos, ám a valóságban „nem ismer határokat”: ahogy Lydia néni, a Szolgálólányokat kitermelő átnevelőtábor egyik mozgatórugója fogalmazott, „Gileád benned van”. Hétköznapi szexizmusunkat add meg nekünk ma, és segíts, hogy megszabadulhassunk mindenkitől, aki nem tagozódik be önként a szép új világba. Abba a világba, amely igen sajátos eszközökkel küzd a túlélésért, amit a terméketlenséget generáló vírusok, a levegőbe és a vízbe kerülő vegyi anyagok, és az egyre erősebb sugárzás hátráltat, vagyis Atwood egyik kedvenc kortárs témája, az utolsó óra-probléma. A Szolgálólányban nemcsak a homályban hagyott Telepek és a sterilizáló vírustörzsek hívják elő a VadÁdám-trilógiát, de az új rendszer által betiltott Pornóplázák, a Gördülő Gyönyör és a Kéjre Hajts-reklámkocsik is, melyek az életművön belül akár a Pikkelyek és Farkak szexklub korai elődeinek is tekinthetők.
Abban, hogy a könyv feminista olvasata a legerősebb, a plot ismeretében nincs semmi meglepő. A regény világában a nőket megfosztották a jogaiktól, az élettársi kapcsolatban vagy a második házasságukban élőket letartóztatták, gyerekeiket utódra vágyó házaspárok fogadták örökbe, belőlük pedig Szolgálólányokat csináltak. Látszólag egy antifeminista disztópiával van dolgunk, pedig Gileád valójában egy teljesen átlagos diktatúra, amelyben a nők kasztrendszerbe sorolása számít extrának. A kasztrendszer legalján a Szolgálólányok állnak, akik minden esetben mások tulajdonai, ezt jelöli a nevük, ami az őket birtokló Parancsnok nevéből és egy birtokosjelből tevődik össze. Ha maradunk a kasztpárhuzam mellett, akkor valamiféle furcsa, kifordított érinthetetlenek, akiket csak a gazdájuk (és annak felesége) érinthet meg (igaz, a gazda is épp csak annyira, amennyire a gyermeknemzéshez feltétlenül szükséges), és akiknek annak ellenére a legcsonkábbak a jogaik, hogy ők látják el a legfontosabb feladatot. Ha a VadÁdám-párhuzam mellett maradunk, akkor a gileádi kormány tagjai tulajdonképpen guvatkák, akiket kizárólag a fajfenntartás vezérel, és a céljuk elérése érdekében kisajátítják, sőt, köztulajdonná teszik a Szolgálólányok méhét. A feminista olvasat azonban megfeledkezik egy nagyon fontos dologról, mégpedig a diktatúrák természetéről.
Nők a nők ellen
A bolygón minden egyes elnyomó rezsimnek az az alappillére, hogy ki uralja a nőket és a gyermekeket
– írja Atwood a regény megjelenésének harmincadik évfordulójára (és a sorozat bemutatására) időzített cikkében (ami egyben az ekönyv-változat előszava), és tudják ezt a köztársaság megálmodói is. Ahogy azt is tudják, hogy a diktatúrát nem azért hozzák létre, hogy valakiknek rossz legyen, hanem azért, hogy valakinek jó. És azt is, hogy a rendszert nem az ötletgazdák, hanem a kisemberek működtetik és tartják életben, ezért bizonyos nőknek visszaadják a hatalmat. Bár a Parancsnokok a hierarchia csúcsán helyezkednek el, az otthonukban valójában szinte semmilyen befolyással nem rendelkeznek, a háztartás ügyeit, amibe az aktuális Szolgálólánnyal kapcsolatos ügyek is beletartoznak, a Parancsnokfeleségek intézik, a Stockholm-szindrómára is hajlamos (lsd. Fredé és a Parancsnok bizonyos jelenetei), és többnyire láthatatlan Szolgálólányokat pedig a Nénik hozzák létre jól irányzott agymosással. Az új rendszer kitalálói kisemmiznek egy csoportot, majd a kisemmizett csoport egy részét az elnyomók oldalára állítják, akik ezáltal maguk is elnyomóvá válnak. A bántalmazottból így lesz bántalmazó, a nők jogainak megcsorbításához más nők asszisztálnak – vagyis a Szolgálólány központi kérdése nem kizárólag a nők elnyomása, hanem a sisterhood, a női szolidaritás majdnem teljes hiánya. Éppen ezért van némi probléma azzal, hogy minden, a nők sérelmére elkövetett igazságtalanság hallatán a Szolgálólányt emlegetik, még akkor is, ha a gileádi diktatúrát nyíltan erre építették fel. Gileádban alig valaki szolidáris a Szolgálólányokkal (a lehetséges ellenállásba alig ad bepillantást a könyv), még a főhős, Fredé anyja sem az, aki nagyjából az egyetlen feminista a könyvben, sőt, egyenesen a feminizmus vadhajtása, paródiája - megtestesít mindent, ami miatt a fogalommal tisztában nem lévők bárkit lefemináciznak.
'Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek!' - A szolgálólány meséje 30 éve érvényben
Donald Trump elnökké választása hatással van az irodalomfogyasztási szokásokra is: a klasszikus disztópiák újra a sikerlistákat ostromolják. Az alternatív tények megjelenésével párhuzamosan George Orwell 1984-e az első lett az Amazon eladási listáján, amit hamarosan követett A szolgálólány meséje, Margaret Atwood regénye. A politika mellett ehhez némi köze volt azért az amerikaifutball-bajnokság döntőjének, a Super Bowl-nak is.
A Szolgálólány meséje ilyen értelemben nem feminista kötelező olvasmány, hanem egy könyv, amely arra tanít, hogy ne fordítsuk el a fejünket. Egy olyan korban, amikor nők szégyenítenek meg nőket a nem megfelelő öltözékük miatt, vagy helyezik a párthűséget a saját testük felett gyakorolható kontroll elé, a szolidaritásra sokkal nagyobb szükség van, mint egy regény példaként való lóbálására. Atwood ráadásul nem az egyetlen, aki foglalkozott a témával, gondoljunk csak Maya Angeloura, Toni Morrisonra, vagy a Goodreads végtelenül bizarr Popular Oppression Of Women Books szekciójára. (Hogy mi történt volna a könyvvel a jelenben, ha Hillary Clinton az elnök, azt csak találgatni lehet.)
Rejtőzködő töredékek
Érzékeny, neadjisten tabutémákat boncolgató könyveket kritizálni mindig kockázatos vállalkozás, mert félő, hogy az egyszeri kritikust azonnal a könyv által tárgyalt téma ellenségének minősítik, ha rámutat a gyenge pontokra. Esetleg kötözködéssel vádolják, amiért megpróbál mindenáron fogást találni egy közvélemény által ajnározott (értsd. érinthetetlen) művön. A Szolgálólány meséje ugyanis jó könyv, de nem tökéletes. Atwood nagyon aprólékosan építi fel Gileád és Fredé privát világát - a legfojtogatóbbra a Parancsnok házában, Fredé szobájában játszódó fejezetek sikerültek. A légszomjat a fejezetek rövidsége sem enyhíti, Atwoodból előjön a költő, prózája sűrű, klausztrofób. Ám a világépítés mellett alig koncentrált a karakterépítésre - Fredé esetében ezt könnyen kimagyarázhatjuk annyival, hogy egy teljesen átlagos nőt akart ábrázolni veled is megtörténhet alapon, ám a többi Szolgálólányról, a ház Mártáiról vagy a nénik hátteréről alig tudunk meg valami. Ez szolgálhatná akár azt a célt is, hogy átérezzük Fredé magányát, ám az, hogy Fredé férjéről, vagy a legjobb barátnőjéről sem tudunk meg túl sokat (a leszbikusság nem jellemvonás), inkább a hiányérzetet fokozza. A regény egyik legalaposabban kimunkált figurája mégis egy nő, Serena Joy, a Parancsnok felesége, pedig az ő karaktere sincs tökéletesre csiszolva. Atwood zsenijét igazolja, hogy a történet legnagyobb részében vele épp annyira együtt tud érezni az olvasó, mint a Szolgálólányokkal. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy egy picit jobban, hiszen ha valakire nincs szüksége egy fennmaradásáért küzdő világnak, az épp az öregedő, terméketlen kellékfeleség.
A másik probléma a regénnyel a vége. Nem a Történeti feljegyzések című függelékkel van a baj, amely történeti kontextusba helyezi a gileádi diktatúrát, betekintést nyújt a mindenkori konferenciák béna szóviccekkel kikövezett poklába, és (részben) megválaszolja az Atwood által nyitva hagyott véget, amely inkább provokációnak tűnik, mint az olvasóra bízott döntésnek. Dönteni ugyan a provokáció esetében is kell, de a kérdés nem az, hogy létezik-e ellenállás, hanem hogy az olvasó, aki hajlamos volt elhinni, hogy ebben a világban mindenről a férfiak tehetnek, újra meg tud-e bízni bennük. Atwood talán a konferencia-jelenetben ábrázolja leghatásosabban az alig észrevehető, hétköznapi szexizmust, azt a fajtát, ami méltatlankodik ugyan, hogy tenyészállatot csináltak bizonyos nőkből, de nevet azon, hogy „előjátéknak megteszi egy kis golfozás is”.
Sajnálom, hogy olyan sok a fájdalom a történetben. Sajnálom, hogy töredékes, akár egy kereszttűzbe került, erőszakkal szerteszaggatott áldozat. De semmit nem tehetek azért, hogy mindezt megváltoztassam. (413.o)
– mondja Fredé, ám Atwood regénye a Szolgálólány szabadkozása ellenére sem hat töredékesnek, vagy csak épp annyira, amennyire ez a belső monológ természetéből fakad. Az utolsó néhány fejezet viszont a regény egészéhez viszonyítva összecsapottnak, túl hirtelen lezárásnak (vagy le nem zárásnak) tűnik, bár ez talán inkább látens dicséret, mint probléma, hiszen az olvasói kíváncsiságról árulkodik.
Hogy Atwood egyébként erősen nőközpontú és feminista olvasatú (kéretik nem összekeverni a kettőt) életművéből (gondoljunk csak a The Edible Woman-re, a Fellélegzésre vagy bármelyik, a Szolgálólány előtti regényére) épp a diktatúrát bemutató darab kavarta a legnagyobb indulatokat, nem az írót minősíti, hanem minden esetben az olvasót. Ugyanis „mindig az adott körülményeket nevezzük szokásosnak. Még ezeket a mostaniakat is.”
