A gyermek Alexander Petrovicsot 1834-ben még egy ismeretlen művész – talán egyik rajztanára? – festette le, és szintén nem tudjuk nevét annak a festőnek, aki jó tíz évvel később a színész Petőfit örökítette meg. A negyvenes évek első feléből főként másod-unokatestvére, Orlai Petrics Soma munkái nyomán sejlik fel előttünk a fiatal költő alakja, ezeket a képeket azonban akkor szinte csak a családtagok láthatták. Nem úgy azokat a metszeteket, melyek néhány évvel később Barabás Miklós rajzai nyomán, kimondottan a nagyközönség számára készültek. Ugyanarról a rajzról több, részleteiben némiképp eltérő metszet is készülhetett, melyek vagy a Pesti Divatlap hasábjain jelentek meg nyomtatásban, vagy Petőfi verseskötetét díszítették.
A módosítgatás nem volt véletlen, Petőfi ugyanis kőkeményen beleszólt abba, hogyan is nézzen ki a képeken. Egy esetben például nem tetszett neki, hogy túl sűrű lett a szakálla az egyik metszeten, és levélben kérte a mestert, hogy „legyen szíves, alakítsa a szakállamat úgy, ahogyan én ezen a képen rajzoltam, minthogy újabban így növesztettem”. Céltudatosan használta a nyilvánosság akkortájt legdivatosabb eszközeit. Egy 19. századi imázsteremtő volt, aki ügyelt arra, hogy versei és prózája mellett az arcképei is minél szélesebb körben eljussanak az olvasókhoz.
Petőfi mindössze huszonhat évet élt, mégis csak ebbe a kötetbe 47 portré került be, ami feltételezi, hogy ennél jóval több áll a kutatók rendelkezésére. Ennyire népszerű lett volna a festők körében a költő, vagy valami teljesen más oka volt a portrédömpingnek?
Adrovitz Anna: Ennek inkább az az oka, hogy több körben, több területen festtette meg magát: vannak a közéleti portrék, melyek a nyilvánosság számára készültek, emellett pedig vannak olyan darabok, amelyek baráti kirándulás alkalmával vagy egy vidéki útján készíttetett magáról. Ezek egészen más műfajú, egészen más kvalitású képek. Ott vannak azután Orlai Petrics Soma képei, aki akkor még csak a család számára festette le a költőt.
Van-e markáns különbség a két típusú, tehát a közéletinek szánt és a családi képek között?
Adrovitz Anna: A különbség leginkább abban áll, hogy a közélet számára készülő képeknél Petőfi megrendelőként lépett fel, és tudatosan formálta azokat. Tehát elképzelése volt a saját portréjával kapcsolatban, és volt olyan eset is, hogy kiigazította a metszőt. Beleszólt a folyamatba. Az imázsteremtésben az elsők között volt.
Tehát teljesen tudatosan élt a nyilvánosság ezen eszközével?
Adrovitz Anna: Igen. A családi, baráti képeknél azonban ez nem történt meg. A borítón is látszik, hogy kevéssé képzett, amatőr művészeknek is modellt ült, és elfogadta részükről ezeket a nem annyira magas kvalitású képeket.
Az irodalmi, költői karrierje szempontjából mit jelentettek ezek a portrék?
Kalla Zsuzsa: Ez az, amit megpróbáltunk ebben a kötetben megmutatni. Petőfi a prózájában képes annak a személyességnek a megteremtésére (Úti levelek), ahol szinte szemben ül az olvasóval, és cseveg vele. Ez a fajta közvetlenség szinte természetesen kívánta meg azt, hogy a fizikai valóját is megismerhessék az olvasók. A kettő tehát összekapcsolódott, és ő nagyon tudatosan gondolta ezt el. Vannak olyan képelemzések, ahol nagyon fontos az, hogy a kép mellett, amikor megjelenik sajtóban, milyen szövegek jelennek meg. Ezeknek az összefüggéseknek a kibontása, azt hiszem, a kötet egyik érdeme.
Adrovitz Anna: És nyilvánvaló, hogy Petőfinek ez a fajta sajtófellépése összhangban van azzal a fajta vizuális imázsteremtéssel, melyet ő itt véghezvitt.
A kötet által felvetett egyik központi kérdés, hogy milyennek látták vagy milyennek kívánták látni a kortársak Petőfit. Önöknek mi a benyomása, milyen ember, akit ők láttak vagy láttatni kívántak?
Kalla Zsuzsa: Talán éppen az a kötet tanulsága, hogy sokféle. Petőfi lírájának az egyik legszembetűnőbb sajátossága éppen ez a rendkívül sokféle hang. Ez tükröződik az ábrázolásokban is, és így nagyon érdekes párhuzam vonható a kettő között. Tehát amikor a biedermeier érzékenység költőjeként lép fel, akkor egy egészen másfajta, az ég felé tekintő, felfelé fésült hajú, ábrándos fiatalembert látunk, amikor pedig költői hangváltás történik, tehát amikor tulajdonképpen a tudatosságnak, a költői programok megírásának az időszaka jön el, akkor egy teljesen más, egy sokkal, talán évekkel idősebb figura látszik a képeken.
Ennek ugyanakkor némiképp ellentmond, hogy a köztudatban sokkal homogénebb Petőfi-kép él: egy bajszos, távolba meredő fiatal férfi képe.
Kalla Zsuzsa: És nem csak vizuálisan. Azt gondolom, hogy éppen ez a probléma. Természetesen a nagy versek nagyon-nagyon fontosak: a kiállításon ezeket nem a falra írtuk fel, hanem fülhallgatóval meghallgathatók. Ugyanakkor sokkal jobban fókuszáltunk azokra az eddig talán kevésbé ismert művekre, amelyek talán éppen az ismeretlenségük, az újszerűségük miatt jobban megszólíthatják a mai olvasót.
Amellett, hogy a képek egy része valóban egy idealizált férfiú típusát jeleníti meg, mennyire tekinthetők hitelesnek ezek az ábrázolások?
Adrovitz Anna: A korszak portréművészetével függ össze az ábrázolás hitelessége, ha lehet ezt a szót használni. Egyrészt jelen van a modell természet utáni megragadása, ezt azonban nagyon erősen színezi, akár felül is írhatja az a fajta eszményítés, melyet akár Barabás Miklósnál, akár Orlai Petrics Sománál is látunk. Érdekes, hogy mind a ketten másféleképpen alkalmazták ezt: Barabás egy eszményhez, egy ideához közelíti az ő alakját, ahhoz képest, hogy mi a célja. Látjuk a tudatos alkotót, látjuk a melankolikus, távolba révedő tekintetű, érzékeny költőt, és ott van a legutolsó, a ’48-as Barabás-kép, amely a mi általunk Dávid-figurának nevezett, de gyakorlatilag a nemzetőr Petőfit ábrázolja. Tehát az eszményítéssel függ össze ez a sokfélesége, még azon belül, hogy maguk az ábrázolások is nagyon sokfélék. A Petőfi-képek egyébként azért is élhetnek bennünk homogénen, mert alapvetően három alkotó műve az, amire ma is építünk: a Barabás-képek, az Orlai Petrics Soma által teremtett típus, a harmadik pedig a dagerrotípia. A halála után keletkezett ábrázolások mind ebben a három típusban foglaltatnak, tehát ezekhez nyúltak vissza az alkotók. Ezért egyfajta homogén érzést keltenek bennünk ezek az alkotások, hiszen az amatőr művészek képeit egyáltalán nem ismerik azok, akik esetleg nem szakmabeliek.
A dagerrotípia mennyire illeszkedik a portrék sorába, és milyen új szempontot hozott be a Petőfi-portrék tanulmányozásának folyamatába?
Adrovitz Anna: Amikor a dagerrotípia felbukkant a huszadik században – ez 1948-ban történt –, a szabadságharc századik évfordulóján ismét megnőtt az érdeklődés Petőfi iránt. Rózsa György ekkor találta meg a dagerrotípiát. Ekkor azonban még nem sikerült megnézni, hogy mit is ábrázol a kép, azt csak 1957-ben sikerült restaurálni. Ekkor azonban még erősebben érezhető volt az a folyamat, melynek során Petőfinek a fizikai megjelenését kutatták, ez érdekelte leginkább a szakirodalmat, a kutatókat. Valószínűleg ennek árnyékában, valamint a kultusz árnyékában nem születtek művészeti szempontú elemzések eddig. Valójában azonban mégis áttörést jelentett, mert valahol mégis a valósághoz legközelebb álló Petőfi-képet mutatja.
Kalla Zsuzsa: Vagy azt gondolták róla. Azért is mondom, hogy nagyon érdekes ma a dagerrotípiáról beszélni, hiszen a fotónak a státusza megváltozott, azzal, hogy van digitális fényképezés, azzal, hogy van photoshop. Egészen mást gondolunk ma arról, hogy egy fotó hitelessége milyen. Abban az időszakban éles ellentétet láttak a kutatók, a nagyközönség a művészeti ábrázolás és a fotó között. A dagerrotípiáról ma már tudjuk, hogy egy színészi kísérletsorozatnak a része, ahol barátja, Egressy Gábor kérte meg Petőfit, hogy valamiféle pózba vágja be magát. De nem tudjuk, hogy mi ez a póz. Petőfi tehát valamit tulajdonképpen mutatni akar, valamilyen színészi-mimikai kísérletbe megy bele, de nem tudjuk, hogy mi az. Tehát tekinthető-e ez bármilyen értelemben hitelesnek?
Ő egyébként hogyan viszonyult a dagerrotípiához?
Adrovitz Anna: Petőfi nem szerette, ha fényképezték. Azt mondta: „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel”. Vagy nézze meg a portrét. Nagyon éles ellentét – pontosan a portréművészetre jellemző idealizálás miatt – mutatkozik a dagerrotípia és a róla készült képmások között. Ezért is lehetett elégedetlen ezzel a képpel, hiszen retusálatlanul, pontosan megmutatta az arcának a hibáit vagy a vélt hibáit. Annyira elégedetlen volt vele, hogy valószínűleg ő tette el annyira, hogy majd csak Petőfi Zoltán hagyatékából kerül elő 1874-ben. Egészen addig ez a dagerrotípia nem bukkan fel.
Ezzel megint visszakanyarodunk az imázs kérdéséhez. Kimondhatjuk, hogy Petőfi teljesen tevékenyen próbálta táplálni a személye körül kialakult kultuszt, akár mint költő, vagy akár mint közéleti ember?
Kalla Zsuzsa: Igen, azt lehet mondani, hogy nagyon sok mindenben elhintette azokat a magokat, melyek azután kicsíráztak. A Petőfi-kultusz nem jöhetett volna létre anélkül, hogy Petőfi a költészetében, a szövegeiben ne írt volna magáról olyan sorokat, melyek később kultikusan hangzanak. Tehát Ott essem el én, a harc mezején, vagy Anyám, az álmok nem hazudnak, ezek nagyon-nagyon erőteljes sorok. És később, a halála után lehetetlen volt nem a jóslatot, nem a váteszi hangot hallani belőlük. Ezeket a sorokat talán nem is lehetett másként olvasni, különösen közvetlenül a szabadságharc bukása után. Azt lehet mondani, hogy Petőfi figurájában valahol az egész magyar nemzet siratta a fiatalon elveszett fiait.
.jpg)
A könyv ajánlása egy miniatűrre hívja fel a figyelmet, amely a szöveg szerint a közelmúltban bukkant fel, és az eddig ismert portrékkal ellentétben egy szőke, kék szemű Petőfit ábrázol. Honnan lehet tudni, hogy ez is róla készült, és honnan bukkant fel hirtelen ez az ábrázolás?
Adrovitz Anna: A Kiscelli Múzeum grafikai gyűjteményében van ez a kép, egy kutató bukkant rá, és mivel az angol romantikusokat ábrázolták ilyen formán, ahogyan ezt a szőke, kék szemű, köpenyes fiatalembert, feltételezte, hogy esetleg költőről lehet szó, és esetleg Petőfi is szóba jöhet. Azt, hogy biztosan ő az, nem lehet tudni, pontosan azért tettük az ajánlás-részbe a képet. Ugyanakkor elképzelhető, hogy valaki, aki személyesen talán nem, csupán a verseiből ismerte Petőfit, a költői nagyságát azonban elismerte, és fontos volt a számára, esetleg egy ilyen képet készíttetett róla, kiindulva mondjuk az angol romantikus festők ábrázolásaiból.
Van annak valós esélye, hogy újabb Petőfi-ábrázolások kerüljenek elő, tekintettel például arra is, hogy a kötet több lappangó képről is említést tesz?
Adrovitz Anna: Az nagyon jó lenne, ha a lappangók közül felbukkanna valamelyik, de hogy ezeken kívül létezhet-e… Szerintem nem kizárt, hogy valahol olyan kiskapuk keletkeztek, melyeket sem a gyűjtők, sem a szakemberek nem vettek észre. Eddig annyira a kultusz bűvöletében történt a kutatás ezekről a képekről, hogy el tudom képzelni, hogy esetleg találunk olyat, amely őt ábrázolja.
Kalla Zsuzsa: A kiállítás-rendezésnek hihetetlenül érdekes tanulsága volt számunkra, muzeológusok számára, hogy nagyon sok új tárgy bukkant föl, így mindenféle relikvia, például Petőfi tanárának a nádpálcája. Tehát egészen egzotikus darabok is. Szinte velejárója a kutatásnak, hogy „megmozdul” az anyag, és olyan műtárgyak, olyan képek, olyan használati tárgyak kerülnek a látókörünkbe, melyekről azelőtt nem tudtunk.
