Szabó Borbála ifjúsági regényének matekzseni hőse nem bír megküzdeni a János vitéz elolvasásával, majd rejtélyes módon átlépi a valóság és a fikció határát, és váratlanul Petőfi Sándor klasszikusában találja magát.
„Mert ahhoz ugyebár, hogy az ember kijusson valahonnan, nem ártana tudni, hogy jutott be oda. Ehhez pedig fel kellene idéznie azt a pillanatot, amikor az agresszív irodalmi mű magába szippantotta.” Nem, Szabó Borbála legújabb ifjúsági regénye nem agresszív. A regény narrátorától hangzik el a címben megidézett minősítés Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményéről. Tulajdonképpen nagyon egyszerűnek tűnik az alapötlet, de ami kinő belőle, az nagyon sok rétegben megközelíthető, elgondolkodtató, és a legkomolyabb irodalomelméleti szempontokból is értelmezhető.
Egy ötödikes matekzseni gyermek, aki nem bír megküzdeni a János vitéz elolvasásával rejtélyes módon átlépi a valóság és a fikció határát, azaz belekerül Petőfi Sándor művébe. Innentől (7. fejezet: Bertire tüzesen süt le) két síkon zajlik a cselekmény: 2019 Magyarországa és egy folyamatosan alakuló romantikus meseregény szálán. A két sík természetesen összekapcsolódik, hiszen miután dr. Benke Márton PhD, ifjú irodalmár felfedezi, hogy milyen változások vannak történőben a Petőfi-műben, a „való" életből eltűnt Berti útját egy ország úgy kíséri nyomon, hogy fokozódó izgalommal olvassa az egyre elbővülőbb történetet. Az alapötlet tehát nagyon szellemes, a könyv végtelenül humoros, játékos és (ön)reflexív. Most azonban mégsem ezekről az erényeiről szeretnék írni, hanem valóban azokról az elméleti aspektusokról, amiket a könyv felvet.
Az, hogy annyi olvasat létezik, ahány olvasó, gondolom senki számára nem meglepő állítás. De az már talán kevésbé kézenfekvő, hogy ez az elméleti feltevés egy ifjúsági regény dramaturgiájának mozgatórugójává válik. Hiszen itt úgy alakul a cselekmény, hogy egy potenciális olvasó belekerül a műbe, és radikális változásokat generál benne.
Megtörténhet tehát a csoda: a passzív befogadó aktív cselekvő, alkotó lesz,
még ha bizonyos szempontból akaratán kívül is kerül ebbe a helyzetbe.
A másik vonulat: a meseországi próbatételek az új változatban kimaradnak (mert Jancsi elveszi feleségül a francia királylányt), és ennek furcsa tükörképeként egy ismeretlen járvány, egy lelki fertőzés kezd el terjedni az országban: a közöny. Ahogy a fikcióból kikerül az igazi szélsőséges, fantasztikus kaland, úgy a valóságos létben is elmaradnak a lelki próbatételek, küzdelmek: az emberek elvesztik "harci kedvüket", és a karácsonyt sem veszik észre. Éjszaka viszont rémálmok gyötrik őket, amelyekből reggelre csak a hidegrázás, verejtékező ébredés marad, de konkrét képek, történetek nem. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon le- és elfojtódik az élet, eltűnik belőle mindenféle szenvedély, ahogy János vitéz, és az immár a francia királyságban kancellárjává váló Vipmáj vitéz (Berti, az egykori kis matekzseni) hasat növeszt, elbálnásodik, beleszürkül a házaséletbe, illetve a pénzfelhalmozásba. A lehető legrosszabb felnőtt-mintákat valósítják meg, és mintha ez az unalom, szürkeség, élettelenség tükröződne vissza a 21. századi magyar valóságban. Tanulság: mesék, kalandok, testi és főleg lelki próbatételek nélkül nincs élet és vice versa. Ne féljünk a mesétől, de még kevésbé az élettől!
A fikció síkján azonban kapunk feloldást.
A könyv utolsó, egyben leghosszabb fejezetében az addig a Petőfi-művön kívül maradt három matekzseni gyermek, Berti osztálytársai (Maja, Leó és Domonkos) a megfejtett kód segítségével szintén belépnek a klasszikus műbe, és teljesítik a próbatételeket. Ezzel nemcsak a mesén belül állítják vissza a "rendet", hanem helyrebillen a kortárs valóság is: Magyarország lakói fölül elmúlik az átok, visszatérnek az érzelmek, indulatok, szenvedélyek. De az persze kérdés marad, hogy ez a kaland hosszú távon mennyire befolyásolja az emberi kapcsolatokat, hoz-e esélyt egy emberibb beszédmód megtalálására, illetve új minták kialakítására.
Egy következő, kézenfekvő elméleti szempont az az intertextuális viszony, amit a két vagy még inkább három szövegvilág kialakít. Hiszen alapvetően ott van a prózában megszólaló kortárs kamaszkönyv, a romantikus-klasszikus Petőfi-mű, és az a hibrid, amely az eredeti Petőfi szöveg és az új szereplő bekerülésével továbbírt új felező tizenkettes strófákkal bővülő János vitéz. Ez különböző értékrendek, valóság - koordináták és nyelvhasználatok, nyelvi stílusok együttélését hozza. Ezáltal a tanításban is számos lehetőség adódik arra, hogy a diákok felismerjék élet és irodalom szükségszerű kapcsolódásait és alapvető széttartását. Valamint arra is, hogy a ma már nehezen befogadható 19. századi mű részben népies, részben költői nyelvhasználata a 21. század nyelvi stílusával keveredve könnyebben érthetővé, akár még élvezhetővé is váljon. („De Jancsink csak tovább csóválgatta fejét, /Nem segített rajta mostan okos beszéd. /Berti bosszankodott, de hagyta annyiban, /Látta, a juhásznak milyen bús kedve van. /Kézbe vevé ismét a fekete dobozt, /Mit úgy hívott: „ájfón”, s véle játszadozott. /Hol vidám, hol dühös vala ábrázatja, /Ahogy szivének gyöngyházát nyomogatta.”)
De térjünk vissza egy közelebbi valóságba: a 21. századi Magyarországra, ahol az emberek a 666-os csatornából tájékozódnak a világról, heves indulatokkal kommentálják a közéleti eseményeket és közben játszótéri homokozóba illő színvonalon csatároznak egymással a parlamenti pártok, mint például a Honfoglalóknak Vére és a BESZT. Csakhogy jobban érthető legyen, álljon itt egy részlet a könyvből: „A parlamenti ülés borzasztóbb volt, mint amire számított. Elsőnek Ond Kond, a Honfoglalóknak Vére nevű párt elnöke tartott beszédet. Ez volt az egyik legdühösebb kis párt, Ond Kond mindenen tombolt, most is rögtön ordibálni kezdett, hogy valakik itt el akarják venni tőlünk szeretett János vitézünket, a magyarság Bibliáját. De ők majd visszafoglalják a művet, ahogy a hont is elfoglalták annak idején! Ezután a Béke, Elfogadás, Szeretet Társasága nevű párt (a BESZT) jelentkezett szólásra. Ők egyértelműen a Honfoglalókat tartották felelősnek a történtekért, mert amúgy is miattuk silányul el a kultúra.”
Nagy kedvem lenne még hosszabban idézni a könyvből, de attól tartok, már így is túlléptem egy átlagos ismertetés terjedelmét. Akkor inkább berekesztem magam, és folytassák az olvasást a János vitéz-kóddal!