„Elég végigmenni egy utcán az elejétől a végéig, és nagyon sok fura dologgal találkozom. Ezekből bármi lehet” – mesélte Dániel András, amikor néhány éve interjúztunk vele (riportunkat ITT olvashatjátok, az íróasztalára pedig ITT vethettek egy pillantást), és legújabb könyve, a Mindenki mászkál pontos és pompás lenyomatát adja ennek az utcai nézelődésnek. A legfőbb pozíció itt a kívülállóé, tehát azé a gyalogosé vagy nézelődőé, aki lecövekel az utca egy tetszőleges pontján és folyamatosan szemmel kíséri az előtte jövő-menő, siető, battyogó, poroszkáló, bosszankodó, viccelődő járókelőket.
Akik a való életben is legalább olyan sokfélék, mint Dániel András figurái (idézet a fülszövegből: „Nem tudom, te hogy vagy vele, de az én fejemben időnként elég nagy a jövés-menés”), közülük pedig jó pár felidézheti olyan kötetek alakjait, mint a Nincs itt semmi látnivaló! vagy a Jaj, ne már! – sőt, nekem még egy robotnyúl is gyanúsan ismerősnek tűnt, de ő valószínűleg csak távoli rokona lehet az Imikémnek. Egyedi, semmihez és egymáshoz sem hasonlító meselények népesítik be Dániel András univerzumát, akik a szemünk és a nagyvárosi sziluettek előtt tovasuhannak. Buborékjaikban elkapott mondatfoszlányok villannak fel, amiket néha talán nem is értünk (hiszen idegennyelvül vannak), de nem is kell, kellemesen beleolvadnak az utca kakofóniájába. A nézés kulcsmomentum, mondhatni elengedhetetlen, amelyhez inverz művelet tartozik:
a narrátornak be kell hozzá hunynia a szemét.
Hogy nézés közben ténylegesen látunk-e majd valamit, az csak az utolsó oldalakon derül ki, ahol az olvasó segítsége kell ahhoz, hogy az oldalak között ide-oda lapozgatva megtaláljuk a sárga kukacot, a sokszemű pókot vagy az elhajlott szárú szemüveget.
A Mindenki mászkál ebben az értelemben klasszikus böngészőként is működik, ahol a lap alján futó egy-egy mondatos narráció épp csak némi támpontot ad, a szemet viszont egyértelműen nem a szöveg, hanem a kép vonzza. Pontosabban Dániel András figurái, amelyeknek (akiknek?)
egyszerre otthonos vonása az abszurd és a szürreál.
„Mindenki szép” – mondja a macskafejű battyogó, akinek egy kulcs áll ki a hátából, de ezen aztán a kötet lapjain tényleg nem hökken meg senki. A kutyagolók nem is annyira másokkal vannak elfoglalva, mint a céllal, ahová igyekeznek, még ha ennek pontos mibenléte előttünk rejtve marad. Így aztán hömpölygő folyamként sodródnak a járókelők végestelen-végig az oldalakon – ezt az érzést erősíti, hogy egy-egy látszólag félbevágott kar, láb vagy épp szövegbuborék a következő lapon folytatódik. Rengeteg a részlet, apró geg, amit megjegyezni elsőre képtelenség, így érdemes vissza-visszalapozni, egészen addig, amíg ezek a maguk furaságukban hétköznapi lények már nemcsak Dániel András, hanem a mi fejünkben is otthonosan mászkálnak.