Dániel András gyerekként örökké rajzolt - és felnőttként sem hagyott fel ezzel a jó szokásával. Neki köszönhetjük a kuflikat, Kicsibácsit és Kicsinénit (meg az Imikémet), de mesélt már nyúlformájú kutyáról, ágy alatti kalandokról, legutóbb pedig három pecásról. Korábbi riportunkban hétköznapi furcsaságokról, a kuflik nyugis világáról és a lipótmezei óvodáról beszélgettünk, közben szóba került író nagypapája és Béla bá is. Most pedig megmutatjuk az íróasztalát, amely tele van izgalmas, szokatlan és kreatív tárgyakkal.
Fotó: Valuska Gábor
Óra (balra fent). Az órát (bőröndöt?) Igor Lazin barátom készítette, az ő bőrönd (óra?) tárgykollázs sorozatának egy darabja. Az óra vicces kinézetű számai mindenféle fém vicik-vacakokból készültek. Van itt régi lakat, rugó, zsanér, szivargyújtó, meg néhány olyan valami is, amiről fogalmam sincs, hogy mi lehet. Mintha efféle, semmire sem jó alkatrészekből volna összeszerkesztve az idő. Aminek nyomasztó fogságából szerencsére egy (a fényképen nem látható) szárnyas matchbox-szal simán elmenekülhetünk!
Koponya alakú gyertya. A koponya alakú gyertyát nagyobbik lányomtól, Sárától kaptam. Nyilván az elmúlás megkerülhetetlen tényére szerette volna vele emlékeztetni édesapját… Kedves gesztus! Azóta is várom a megfelelő pillanatot, amikor meggyújthatom a kanócát – úgy gondolom, erre leginkább egy vudu szertartás adna méltó alkalmat.
Üvegszemek (szemben). Az üveg babaszemekkel teli gyógyszeres üveg mindig arra emlékeztet, hogy jobban meg kéne válogatnom a barátaimat. Ezt a talányos tárgyat Csepregi János nyucológus kollégám volt kedves nekem ajándékozni. Nyilván abban a tévedésben élt, hogy én is osztozom vele súlyos játékbaba-fétis függőségében. Hát nem! Mégis kiraktam a polcra, mert olyan, mint egy dadaista ready-made, amelynek címe: Az olvasók figyelő tekintete őrködik a szerző munkája felett.
Alice Csodaországban kártya. Az Alice Csodaországban kártya igazából egy mágneses könyvjelző, egy sevillai könyvesboltból származik. Könyvjelzőként szinte sosem használok igazi könyvjelzőt, sokkal inkább papírzsepit vagy letépett fecniket, viszont gyerekkorom óta nagyon szeretem John Tenniel Alice-illusztrációit, így ez a könyvjelző végül az íróasztal feletti polcon talált helyet magának.
Fadoboz. A „Kugler Henrik – Gerbeaud” feliratú fadoboz családi hagyaték. Emléke annak, hogy egyszer, réges régen valaki édességgel kedveskedett valakinek. Ám ma már nem bonbonokat és pralinékat rejt, hanem mindenféle rajzasztalra való holmit: tűzőkapcsot, jancsiszeget, néhány ceruzát, egy tekercs celluxot, egy nyomdai lupét, pár fémcsipeszt, egy körzőt, valamint – kakukktojásként – egy aranyra festett csigaházat.
Fatartó (baloldalon). Az asztal bal oldalán álló fából készült tartódoboz nem több, mint amit a neve is mutat: egy doboz, amiben dolgokat tartok. E dolgok összessége három, többé-kevésbé elkülöníthető halmazból áll: félkész (esetleg elkészült, de fel nem használt) rajzok, különböző méretű és anyagú vonalzók, illetve olyan egyéb dolgok, amiket (mert hirtelen nem találtam nekik más helyet) csak úgy bedobtam oda. Talán mondanom sem kell, hogy a három halmaz közül az utóbbiaké a legkiterjedtebb.
Ceruzák. Valószínűleg nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a színes ceruzákat még az is szereti, aki amúgy nem rajzol soha. Ebben talán van némi gyerekkor iránti nosztalgia is, de lehet, hogy csak annyiról van szó, hogy a színes ceruzák: szépek, így vonzóak. Pláne ha használja is őket az ember! Annyit persze sosem, amennyi van neki, mert hogy (pont mivel szépek és vonzóak) mindig többet vesz belőlük, mint kéne. Sebaj, amiket éppen nem használ, azokat tudja közben nézegetni!
Kis kék doboz. Az asztal feletti polcon álló kis kék dobozt Szoboszlay Esztertől kaptam, aki kiváló animációsfilm-rendező és nem mellesleg a kukucskáló-művészet feltalálója. Ha ebbe a dobozba belepillantunk (egy bejárati ajtókon használatos kukucskáló lyukon át), két különös lény néz ránk egy barátságosan berendezett, fekete-fehér kőpadlós előszobából. Az egyikükben nem nehéz felismerni Tituszt, a sárga csíkos kuflit. Eszter kukucskálós munkáiból tavaly nyáron, a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon nyitottam meg egy kiállítást – akkor ajándékozott meg ezzel a dobozzal.
Könyvespolc. A felvételen látható könyvespolc arról a régi vágyamról tanúskodik, hogy egyszer végre rendet rakjak a könyveim között. Nem mintha rendmániás lennék, de zavar, hogy sosem találok semmit. Sajnos eddig ennél a polcnál nem jutottam tovább. Úgy alakult, hogy ide főleg kultúr- meg vallástörténeti könyvek kerültek, kiegészülve néhány legenda- és mesegyűjteménnyel. Csak reménykedni tudok, hogy e kötetekben összegyűjtött jelentős (és súlyos!) tudás egy napon nem szakad a fejemre, miközben gyanútlanul az asztalnál ülve rajzolok…