A fiatal csimpánzok, orangutánok, bonobók és gorillák gyakran incselkednek a felnőtt egyedekkel. Az érdekes az, hogy ehhez hasonló viselkedést az emberi csecsemőknél és kisgyerekeknél is találunk, írja a Guardian. Könyveket ajánlunk a hír mellé.
Az emberszabású majmokról készült felvételekből kiderült, hogy nemcsak az ember felnőtteknek kell elviselniük a kisebb és gyengébb kölykök véget nem érő ugratásait, amik éppen így teszik próbára a szerencséjüket.
A csimpánzokról, orángutánokról, bonobókról és gorillákról készült videók szerint az állatok a bosszantás mesterei, így a pimasz és ostoba viselkedéstől kezdve a lenyűgözően irritálóig sokféle játékos és időnként kissé agresszív húzással állnak elő.
A San Diegó-i és a lipcsei állatkertekben készített, 75 órányi felvételből a tudósok 142 olyan egyértelmű esetet dokumentáltak, amikor az emberszabású majmok ugratták a társaikat, és
ezek közül a legtöbbet a három és öt év közötti fiatal állatok kezdeményezték.
A majmok bökdösték, lökdösték a másikat, majd elszaladtak, tárgyakat kínáltak neki, de aztán elkapták előle, arcukat a másik arcába nyomták, szőrszálakat húzogattak – ez a mozdulat különösen gyakori az orángutánoknál, amiknek hosszú a szőre –, testrészeket rángattak, csiklandoztak, és mindenféle tárgyakat lógtattak egymás elé.
És ez csak a kezdet. A németországi és amerikai kutatók összesen 18 különböző bosszantásfajtát számoltak össze a felvételeken. Több mint egyötödük a meglepetés elemét alkalmazta, amikor a majom hátulról közelítette meg a célpontot, vagy úgy, hogy az éppen másfelé nézett.
A bökdösés volt a leggyakoribb incselkedési forma mind a felnőttek, mind a fiatal egyedek esetében, de míg a fiatalok ütlegelni kezdték a másikat vagy hadonásztak felé, a felnőttek gyengédebbek voltak, és inkább megcsiklandozták a társukat, vagy elloptak tőle valamit.
„Az az érdekes, hogy hasonlóságot találtunk azzal, ahogy az emberi csecsemők incselkednek a felnőttekkel” – mondta a német Max Planck Etológiai Intézet kutatója, Dr. Isabelle Laumer. „Amikor az emberi csecsemők ugratják az anyjukat, a felnőtt arcát nézik, hogy lássák, hogyan reagál. Ezt látjuk ezeknél az emberszabású majmoknál is.”
Az emberi csecsemők már nyolc hónapos korukban, még mielőtt beszélni kezdenének, játékosan elkezdik bosszantani a felnőtteket.
A tudósok úgy vélik, hogy ez a viselkedés segíthet a szociális határok tesztelésében és a kapcsolatok megerősítésében.
Bár a legtöbb fiatal majom a felnőtteket vette célba, a Proceedings of the Royal Society B folyóiratban megjelent tanulmány szerint gyakran békén hagyták a saját szüleiket. Voltak azonban kivételek is: Denny, a gorilla többször ugratta a szüleit, valószínűleg azért, mert kevés más gorilla volt a közelben; Aisha, az orángután pedig rendszeresen lóbált kötelet az apja arca előtt, amikor az éppen mással foglalkozott.
Ahhoz több megfigyelésre lesz szükség, hogy megértsük, miért ugrathatják egymást az állatok. De mivel ez a viselkedés a legközelebbi főemlős rokonainknál is megfigyelhető, az arra utal, hogy a játékos bosszantáshoz, incselkedéshez szükséges kognitív képességek
visszavezethetőek 13 millió évvel ezelőttre, az ember és a mai emberszabású majmok utolsó közös őséhez, mondta Laumer.
A hír mellé a következő köteteket ajánljuk olvasnivalónak:
Csányi Vilmos: Drága barátaim, kedves majmok - Emberi és állati egypercesek
Csányi Vilmos ismét tudományos alapossággal, mégis végtelenül szórakoztatóan, humorral, személyes történetekkel fűszerezve járja körül az ember viselkedését, motivációit, kevéssé ismert tulajdonságait. Hogy krízis idején hogyan reagálunk, milyen válaszaink vannak például a világjárványra, miként viseljük a hónapokig tartó bezártságot, próbáljuk elviselni a személyes találkozások hiányát - viselkedésmódjainkat alapvetően meghatározza, hogyan éltek valaha őseink. Korábban egy domináns személy vezette, néhány száz főből álló csoportban éltünk, amelynek tagjaival folyamatosan együttműködtünk. A legfontosabb célkitűzésünk egykor az volt, hogy magát a csoportot életben tartsuk. Nem úgy a másik csoport tagjait, akikkel konfliktusban álltunk. Ma már nem léteznek ezek a csoportok, megatársadalmakban élünk, egyszemélyes csoportként - és ez erős hatással van a mindennapjainkra.
Korábbi, vándorló, gyűjtögető-vadászó életmódunk idején azt tanultuk, hogy döntéseinket gyorsan, csak a közvetlen következményeket figyelembe véve hozzuk meg. Inkább választottuk azt a megoldást, amely közeli jóval kecsegtetett és ködös, távoli rosszal, mint a közeli, pici rosszat és távoli, megfoghatatlan, de hatalmas jót. Ezért nehéz rávenni ma az embereket arra, hogy gondoljanak a klímaváltozásra, ne irtsák ki az esőerdőket, korlátozzák a szén-dioxid-kibocsátásukat, és egyáltalán: foglalkozzanak a távoli jövővel. A szerzővel itt interjúztunk, a könyvbe itt beleolvashatsz:
Csányi Vilmos etológusnak pár hete jelent meg Drága barátaim, kedves majmok! – Emberi és állati egypercesek című kötete, amelyben szót ejt a vírusjárvánnyal kapcsolatos hiedelmekről éppúgy, mint emberi rítusokról és evolúciós bolondságokról. Olvass bele!
Tovább olvasokDian Fossey: Gorillák a ködben
Dian Fossey, amerikai etológusnő 13 évet töltött a kelet-afrikai Virunga-hegységben, hogy Földünk egyik legveszélyeztetettebb állatfaját, a ma már csak mindössze 240 lelket számláló hegyi gorillákat természetes élőhelyükön tanulmányozza. 3000 méter magasan, meredek, lejtős terepen, trópusi esőkkel és térdig érő sárral birkózva, orvvadászokkal és helyi „természetvédőkkel” folytatott örökös harcban, bizonytalan politikai viszonyok közepette dolgozott. E kemény fizikai és szellemi küzdelem árán sikerült a gorillák bizalmát megnyernie: ennek a lebilincselő kalandnak a krónikája ez a könyv. A gorillák egyéniségek, mindegyiknek külön sorsa van. Dian Fossey nagyszerű humorát dicsérik a kedvenceinek adott találó nevek: a könyvet olvasva Beethoven, Bartók, Ikarusz, Bert Bácsi, Vén Kecske és Digit személyes ismerőseinkké válnak. Gorilla és ember kapcsolatának talán legemlékezetesebb pillanata, amikor Digit kezét kinyújtva megérinti Dian Fosseyt. Egyedülálló tudományos értéke mellett a könyv lapjairól áradó emberség, humor, természetszeretet maradandó élménnyé teszi a hegyi gorillák remélhetően nem utolsó példányainak történetét. Dian Fossey 1985-ben, Afrikában tragikus körülmények között halt meg, valószínűleg orvvadászok áldozata lett. Életéről film is készült.