A Margó Irodalmi Fesztivál meghívására érkezett Budapestre Maja Lunde norvég író, olyan nemzetközi sikerkönyvek szerzője, mint A méhek története, a Kékség, A nap őrzője. Csütörtökön Az utolsó vadlovak című könyvét mutatta be, ami a Klímakvartett-sorozat harmadik kötete. A könyvbemutató előtt a norvég nagykövetségen beszélgettünk vele többek között arról, hogyan talált reményt a klímaválságban a könyvei megírásán keresztül, hogy a forgatókönyvírói tapasztalata hat-e az írásaira, hogy mit gondol a második világháború után született generációk mostani feladatáról, és hogy miért tartja fontosnak, hogy megtanuljuk szeretni a többi fajt a Földön - például a rovarokat és a madarakat. Interjú.
Fotó: Valuska Gábor
Vannak túlélőszkilljei? Olyanok, amik hasznosak egy civilizációs összeomlás után?
Szeretek kertészkedni, ez is egyfajta hasznos tudás. De nem hiszem, hogy egy ilyen helyzetben túl sokáig húznám. Sőt, biztos, hogy nem. Ugyanakkor élvezem megtermelni a saját zöldségeimet. Számomra ez egyfajta meditáció; felásni a talajt és elvetni a magokat.
És ön szerint az embereknek el kellene sajátítania az ilyen tudást?
A kertészkedés például olyasmi, amit gyakorolhatunk, és a problémát is segíthet megoldani. Ha az európai kerteket élelmiszer termesztésére használnánk, az sokat segítene. És persze a kertészkedés lenyugodni is segít, eltávolodhatunk a képernyőktől, amik folyton körbevesznek minket. Nehéz időket élünk, és könnyű lehangolódni, ha a jövőre gondolunk, így néha azt gondolom,
mindannyiunknak el kell sajátítanunk a túléléshez szükséges képességeket, és aztán remélhetőleg nem kell majd használnunk őket.
Ha kapcsolatba kerülünk a természettel, az abban is segít, hogy megszeressük, ez pedig már a megoldás része, mert motivál, hogy megtegyük a szükséges lépéseket. Tehát nemcsak azért változtatjuk meg az életmódunkat, mert valami absztrakt dolog történik a légkörben, hanem mert meg akarjuk menteni azokat a kis fajokat, amik minden nap körülvesznek bennünket. Egyszerűen könnyebb minket motiválni, ha a kismadárra gondolunk a kertben vagy a parkban, mintha a nagy vízrendszerekre.
Forgatókönyvíróként dolgozott, hogyan és miért kezdett el regényeket írni?
Már kamaszként elég sok fikciót írtam, így amikor nekiültem a regényeknek, igazából csak felvettem a fonalat. Nem tudom, miért nem értettem meg hamarabb, hogy nekem írnom kell. Viszont azt hiszem, az egyetemi évek alatt - mesterdiplomám van filmből - tudományosan használtam a szövegeket, sem energiám, sem késztetésem nem volt, hogy a szabadidőmben írjak. Aztán forgatókönyvíróként újra kapcsolatba kerültem a fikcióval, és nem volt kérdés, hogy el kell lépnem a filmtől az irodalom irányába.
A forgatókönyvírói tapasztalata hat arra, ahogyan a regényeit írja?
Valószínűleg igen. A forgatókönyvek nagyban a szerkezetről szólnak. Ha megnézzük ilyen szemmel a klasszikus filmeket, a hollywoodi vagy az európai filmeket, és szinte valamennyi tévésorozatot, mind nagyon jól strukturált. És az ehhez szükséges eszközöket ismerem. Tudom, mi egy jelenet, tudom, hogyan kell dolgozni a karakterek motivációival, és a többi. Viszont amikor regényt írok, próbálok ezekről megfeledkezni, és csak a történetben és a szereplőkben lenni. A legfontosabb írói eszközöm az empátia. Megpróbálom a szereplőimen keresztül élni és érezni, hogy a történet hiteles-e. És ez a különbség a forgatókönyvírás és a fikciós írás között. A forgatókönyvben azt írod meg, amit a közönségnek látnia kell, így van benne egyfajta távolság, és a szöveg nagyon gyakorlatias, nagyon konkrét. Ezzel szemben egy regényben azt írod meg, amit a karakter érez és lát, és az egész nagyon személyes. A történeten belülről mész végig, átérzed, megéled. A filmnél vagy tévénél pedig ott az a távolság. Teljesen más a kettő.
Hogyan talált rá a könyvei témáira: méhek, óceánok, veszélyeztetett állatfajok?
A méhek története előtt láttam egy dokumentumfilmet a kaptárelhagyás szindrómáról, illetve arról, hogy mennyire fontosak a beporzó rovarok. Abban a filmben láttam olyan amerikai méhészeket is, akik mindenüket elvesztették 2007-ben a kaptárelhagyás miatt. Bemutatták a modern méhészet kezdeteit, és a modern kaptárak feltalálását 1850-ben, valamint a kézi beporzást a kínai Szecsuán tartományban. Ezt az 1980-as évek óta kell csinálniuk, miután az összes méh elpusztult a növényvédőszerek miatt. A filmben ott volt az összes történetem, ami egyfajta megvilágosodásként ért, úgyhogy meg is írtam az ötlet vázlatát, a három karakterem pedig az első pillanattól fogva megvolt.
Maja Lunde A méhek története című regényéhez kapcsolódva a méhek jelentőségéről, a természeti rendszerek összefüggéseiről és a méhkasok belső világáról Kovács-Hostyánszki Anikó ökológussal beszélgettünk.
Mi volt az a késztetés, ami miatt mindenképpen meg akarta írni ezt a történetet?
Lenyűgözött, mennyire fontosak a beporzó rovarok. És az is, hogy milyen az élet a kaptáron belül, illetve ezeknek a kis fajoknak a komplexitása. Elkezdtem egy kicsit más szemszögből látni a világot. Azzal, hogy beléptem ebbe a történetbe, mások is feltárultak, és annyi ötletem támadt, hogy már tudtam, hogy nem csak egy könyv lesz ebből. Volt két képem a Kékség szereplőiről, majd 2015 nyarán láttam egy csapat vadlovat és megismertem a történetüket. Lett egy elég világos elképzelésem a nagy befejezésről is, ahol mindezek a történetek összetalálkoznak, majdnem, mint egy kirakós darabkái. Tudtam, hogy a Klímakvartettet a Spitzbergákon akarom befejezni, 2110-ben, ez a negyedik kötet nemrég jelent meg Norvégiában (magyarul a címe Egy fa álma - S.A.). Természetesen az egyes könyvekbe önállóan is bele lehet kezdeni, de ha mindet elolvasod, láthatod, hogyan kapcsolódnak össze.
Hogyan végzi a kutatásait a regényekhez? Egyeztet például tudósokkal, vagy megkéri őket, hogy olvassanak el részeket?
Az utolsó vadlovak végén az olvasók belepillanthatnak a kutatás folyamatába, és hogy mennyi tudóssal dolgoztam együtt. Amikor elkezdek írni, az mindig arról szól, hogy elkapjam a karakterek hangját, hogy megismerjem őket. Ugyanakkor olyan sok tudást is össze kell gyűjtenem a témáról, amennyit csak lehet, ezért nagyon sok tényirodalmat olvasok, dokumentumfilmeket nézek, beszélek tudósokkal és szakértőkkel. Ehhez a könyvhöz például gazdákkal is, mert korábban semmit sem tudtam a gazdálkodásról. Kellett írnom arról, hogy milyen kézzel tehenet fejni, úgyhogy többször is ellátogattam egy kis hegyvidéki gazdaságba Norvégiában és megtanultam fejni. Ennyire precíz vagyok.
Szóval így néz ki a folyamat. Aztán amikor megvan az első változat, akkor elküldöm tudósoknak. Van pár biológus, akik olyan rendesek, hogy az egész könyvet elolvassák, de van, hogy csak kimásolok részeket, és elküldöm szakembereknek, hogy ellenőrizzék, rendben vannak-e. Olyan, mintha egyszerre írnék meg egy regényt és egy szakdolgozatot.
A könyveiben fontos központi gondolat, hogy minden és mindenki összekapcsolódik egymással. Ön szerint a történetek elég erősek ahhoz, hogy megváltoztassák az emberek gondolkodását - hogy ők aztán megváltoztassák a nagy rendszereket?
A fikció segítségével élhetünk a már megváltozott világban: lehetünk az a fiatal férfi, aki a Kékségben egy nagyon száraz Dél-Európában vándorol a közeljövőben. Amíg olvasunk, azzá lehetünk, aki ő. És ez teljesen más módon ébreszti fel az empátiát, mintha jelentéseket olvasunk, politikusokat hallgatunk a témáról vagy a sajtóból tájékozódunk. Az olvasóim azt is mondják, hogy a könyveken keresztül felnyílt a szemük más fajokra, amikkel osztozunk a bolygón. Hirtelen tudatosítják, mennyi rovar vesz körül minket, hálásak egy pohár vízért. Szóval igen, úgy gondolom, a fikció képes megváltoztatni a gondolkodásunkat.
Ez az érzelmek nyelve, az érzelmeink tükre.
Az olvasóim azt is megköszönik, hogy úgy érzik, a saját érzéseik is megjelennek ezekben a könyvekben.
A kutatások szerint a fiatalabbak jobban aggódnak a klímakrízis miatt, mint az idősebbek. Közben az öregedő társadalmak Európájában élünk: a legtöbb politikai vezető, a nagyvállalatok vezetői és a választópolgárok zöme is az idősebb generációkhoz tartozik. Lehetséges, hogy a klímakrízis sokkal inkább generációs csapda, mint politikai-gazdasági?
Talán mindkettő. És ezért lenne olyan fontos, hogy az idősebbek hallgassanak a fiatalokra. Emlékszem, milyen szomorú voltam, mikor elkezdődtek az iskolai környezetvédelmi tüntetések, mert nem lett volna szükségszerű, hogy a fiatalok utcára vonuljanak, hogy eljussunk eddig a pontig. Ez valami nagyon lehangoló dolgot tükröz az idősebb generációkról és az én generációmról is. 1975-ben születtem, mi is a részesei vagyunk ennek. Repültünk, mindenfélét vásároltunk, és mohóbban éltünk, mint sok más nemzedék előttünk. Szóval tényleg el kell kezdenünk figyelni a fiatalokra, mert ők öröklik ezt a bolygót. Az én generációm még nagyon is érzékelni fogja a változásokat, de azok, akik a második világháború után születtek, addigra már halottak lesznek.
Úgyhogy hagyniuk kellene, hogy a fiatalok döntsenek a jövőről, hiszen ők már nem lesznek itt.
A koronavírus-járvány előtt egyre többet beszéltünk a klímaválságról, aztán jött a pandémia, a gazdasági válság, a háború. Most az államok elkezdtek újra több pénzt költeni a fegyverekre. Elkerülhetetlen az ökológiai összeomlás?
Minden pillanatban optimista és pesszimista is vagyok egyszerre. 2020 márciusában egészen újfajta sebezhetőséggel szembesültünk. Úgy mondanám, beléptünk a sebezhetőség korába, és azóta sincs vége. A járvány elcsitult, de még mindig nagyon sebezhetőnek érezzük magunkat egészen más módokon, mint ahogy azelőtt megszoktuk. És most itt a háború, az energiaárak, a regresszió, ez olyan sok nehezen megoldható ügy itt és most, hogy bonyolult a jövőn gondolkodni. És ezt megértem, hiszen csak emberek vagyunk. És ha nincs elég pénzed kifizetni a gázszámlát, nehéz arra gondolni, mi lesz 15-20 év múlva. Így működik az agyunk.
És ezért is annyira fontos, hogy olyan politikusaink legyenek, akik mindkét problémát észben tartják egyszerre. Bátraknak kell lennünk és emlékeztetnünk magunkat arra, hogy helyes döntéseket kell hoznunk, mert nem a távoli jövőről van szó, hanem a következő nyárról. Már idén szörnyű nyarunk volt, a klímaváltozás hatásai itt vannak, a másfél fokos globális hőmérséklet-emelkedés elkerülhetetlen. De még így is tudunk mit tenni, jobban kell törődnünk a természettel.
Mi köze a gleccserkutatók nászútjának a Dalai Lámához, a krokodilkutató nagybácsihoz vagy Tolkienhoz? Az Időről és vízről lírai szépségű, vállaltan kísérleti munka, amiben Andri Snær Magnason az irodalom és a történetmondás eszközeivel teszi felfoghatóbbá a globális felmelegedésről szóló tudásunkat. 
Ami igazán aggaszt engem, hogy beszélünk a klímaváltozásról, de közel sem beszélünk eleget a bolygón élő többi fajról. Nehéz optimistának maradni, így számomra ezeknek a könyveknek a megírása a remény utáni kutatást is jelenti. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon megtalálom-e magunkban, hogy jóvá tudjuk tenni a hibáinkat? És most egyre inkább azt látom, hogy igen, főleg, mióta befejeztem a negyedik könyvet. Próbáltam megtalálni a jó oldalunkat, hogy mint faj vajon képesek vagyunk-e távolabbra tervezni. Megvannak bennünk azok a képességek, amik lehetségessé teszik a változásokat? Nincs válaszom erre. Szerintem a megoldás egy része az együttműködési és kommunikációs képességünkben rejtőzik. És a könyv létezése például egy tökéletes példája a fejlődésnek, hogy milyen csodálatosan tudunk kommunikálni egymással. Hogy képesek vagyunk összegyűjteni és továbbadni a tudást, tanulni másoktól. Ráadásul nagyon jó az alkalmazkodóképességünk, ez már a járvány során kiderült. És számomra a remény ott van a szeretetben is, illetve abban, hogy más fajokat is szeretni tudunk. Szóval sokkal többet kell beszélnünk a természet szeretetéről, mert az nagyon tud motiválni minket.
A visszajelzések szerint nagyon tetszik a magyar olvasóknak A nap őrzője című könyve is, ám sok szülő nem tud egyetérteni abban, hogy egy gyerekkönyv vajon lehet-e szomorkás. Mit gondol erről?
Szerintem nem gyerekkönyveket írok, hanem minden korosztálynak, és ennek a könyvnek is számos felnőtt olvasója van. A Hónővér és A nap őrzője gyerekekről szól, és ha a főszereplő gyerek, akkor az gyakran olyan könyv, amit gyerekek is olvashatnak. Amikor írok, igyekszem nem célcsoportban gondolkodni, hanem a karakterre és a történetre koncentrálni.
A gyerekeket komoly helyzetek veszik körül. Ők is ebben a világban élnek, úgyhogy mindenképpen beszélnünk kell velük a komoly dolgokról is. Ráadásul jobb velük beszélni és elolvasni közösen egy jó könyvet, mint hagyni, hogy egyedül szedegessék össze a mindenféle információkat a közösségi médiából. Mert tudni fognak a komoly ügyekről, akár tetszik ez nekünk, akár nem.
Nem tudom, szóba került-e már bármelyik könyvének a megfilmesítése, de ha így lenne, csatlakozna a munkálatokhoz forgatókönyvíróként?
Ez a folyamat már el is kezdődött, a filmes jogokat eladtam. A Hónővér filmváltozatához épp nemrég fejeztem be a forgatókönyv első verzióját. De ennél többet nem mondhatok róla. A Klímakvartettből remélhetőleg tévésorozat készül majd, mert az túl sok alapanyag filmekhez. A többi még titok.