A tét az emberiség túlélése. Mi a teendő azonban akkor, amikor az ember által felépített globális rendszer fenyegeti saját túlélését és a természet egyensúlyának fennmaradását? Hogy ezen változtassunk, több tudományterületet is mozgósítani kell, éspedig sürgősen. A helyzet reális értékelése után teljes mértékben indokoltak a merésznek hangzó megállapítások: ma már nem az a kérdés, hogy csökken-e a népességnövekedés üteme, hanem hogy hogyan lehetnénk sokkal kevesebben; a nemnövekedés mint gazdasági modell szükségszerű és sürgős; a természet antropocentrikus uralása a vesztünket okozza. Jordán Ferenc sem patetikus vészharangkongatással, sem az olvasó megnyugtatásával nem foglalkozik. Nem túloz, és nem relativizálja a bemutatott folyamatok jelentőségét. Semmiféle tabut nem ismer, se morálisat, se politikait, se tudományosat. Bátran beszél, és erre a bátorságra van szükségünk.
Jordán Ferenc: Az ember vége a természet esélye - Helyünk a földi ökoszisztémában (részlet)
Vad
Nelson Hairston amerikai ökológus és kollégái 1960-ban álltak elő a „zöldvilág-hipotézissel”, amely azt állítja, hogy a szárazföldön a természet lényegében azért zöld, mert a ragadozók nem hagyják elszaporodni a növényevőket. Ezzel a ragadozók segítenek a növényeknek. Sokféle részlet fontos lehet még itt (sok esetben például nem a növényevők hatása, hanem az elérhető tápanyag mennyisége vagy minősége limitálja a növényi biomasszát), és sokféle alternatív elképzelés látott már napvilágot erre vonatkozóan, de lényegét tekintve egyetérthetünk abban, hogy
ha nincs semmi különös körülmény, akkor a szárazföldeken az élet alapvetően zöld, azaz a növényi biomassza határozza meg, mit látunk.
Mindez, kisebb módosításokkal, vizes környezetben is működik: egy másik amerikai, Stephen Carpenter híressé vált kísérletében három, egymás melletti tavon végzett ökoszisztéma-szintű kísérleteket. Megmutatta, hogy ha a zoo planktonnal táplálkozó halak megritkulnak (vagy a kisebb halakkal táplálkozó halak elszaporodnak), a megsokasodó zooplankton hatására csökken a zöld algák mennyisége, így kevésbé zöld lesz a tó vize. A trofikus kaszkádokért felelősek lehetnek tigrisek és farkasok, a tengerben cápák, de, mondjuk, egy kisebb rendszert tekintve éppen futrinkák vagy szitakötők is. A talajon vagy a vízparton is végbe mennek ezek a folyamatok, a nagy testű ragadozók árnyékában. Mindez azt is jelenti, hogy a tigris vagy a cápa nemcsak azért fontos nekünk, mert szép, karizmatikus, könnyen kommunikálható fajok, és nem is csak azért, mert ritkák, hanem elsősorban azért, mert pótolhatatlanok.
A természetes ökoszisztémák tehát akkor működnek jól,
ha a hosszú időn át együtt élő fajok között kialakult kölcsönhatások zavartalanul működhetnek.
Ehhez szükség van növényekre és lebontókra, és éppúgy ragadozókra. Igen távol állunk attól, hogy akár a lebontást, akár a fotoszintézist tudásunkkal és technológiánkkal pótolni tudjuk. Kevésbé szembetűnő talán, de a ragadozók is fontosak, igaz, ők nem „alulról”, hanem „felülről” szabályozzák egy ökoszisztéma működését, trofikus kaszkádokon keresztül.
A termelőkhöz hasonlóan a ragadozók szerepét sem tudjuk jobban eljátszani. A komoly és becsületes vadászok sem, pedig ők azért elég sokat tudnak a természet működéséről. Rájuk hárul a feladat, hogy miután szinte minden ragadozót kiirtottunk (mármint kollégáik, régi idők vadászai), főleg Európában, valahogy kordában tartsák a nagy testű növényevőket. Ehhez minden tudásuk sem elég, arról nem beszélve, hogy a szaktudás mellett azért elég sok egyéb szempontnak meg kell felelniük: a gazdasági szempontoknak, a törvényi szabályozásnak, a vadászturizmusnak, a mezőgazdaságnak és a hagyományok ápolásának.
A legnagyobb tudású, igazán elkötelezett vadászok mellett persze hemzsegnek a kocavadászok, a trófeavadászok és az orvvadászok is, akik aláássák a szakma becsületét.
A szakképzett vadászok szaktudása alaposan kiterjed a vaddal kapcsolatos morfológiai, élettani és demográfiai ismeretekre, de a genetika és a populációbiológia rejtelmei már inkább a vadászati ökológusokra tartoznak, az erdő mikrobiális közösségének vagy talajfaunájának ismerete pedig talán már rajtuk is kifog. Az ökológia alapvető összefüggéseiről sem mindig várható el, hogy ismerjék. A holtfa, a rovarlárvák, a rovarevő madarak, a hernyók gradációja, azaz túlszaporulata és a lombkorona közötti összefüggések, a talajlakó gerinctelenek, a gyökerekkel szimbiózisban élő gombák vagy éppen a növények másodlagos anyagcseretermékei nincsenek feltétlenül a látóterükben. Csak akkor, ha az erdő is fontos nekik, nem csak a vad. A vadra és a vadászatra koncentrálva, ha előnyben részesítjük az ökológiai szempontokkal szemben a gazdasági, turisztikai szempontokat, biztosan nem születnek jó döntések a természet egészséges működése érdekében.
Ennek eredménye a kipusztulásig irtott fajok vagy a túltartott vadállomány által okozott vadkár.
Az mindenesetre erős túlzás, hogy a vadászok lennének a legnagyobb állatbarátok és természetvédők, ahogyan azt manapság hangoztatják, legalábbis Magyarországon. Legjelesebb kereszténydemokrata fővadászunk persze komolyan aggódik a vízimadarakért, elsősorban a veszélyeztetett vízi vadfajokért, ami azért finoman és sejtelmesen mutatja értékrendjét és azt is, mire kellenek neki ezek a „vadak”.
A természetben egyébként a legtöbb állat vad. A túltartott vadállomány éppen arról tanúskodik, hogy még ha tudják is, mit kellene tenni, hagyják, hogy más elvárások felülírják az ökológiai szempontból talán optimális kezelést. Az üzlet és a kulturális tradíciók fenntartása legalább ennyire fontos, hiszen ökológiai alapon amúgy nem sok értelme lenne a terítékkel pózolni. A hóhér sem élvezi a munkáját, csak elvégzi, mert azért fizetik. Jó esetben nem állítja magáról, hogy nagy humanista, és nem pózol levágott fejekkel.
A vadászkultusz ma szinte nemzetstratégiai érdekké lépett elő, de a vadászok tevékenységének hasznos részét figyelembe véve
sem túl bölcs hozzáállás az ember által okozott hatodik kihalási hullám közepette a gyerekeket a vadászat szépségeire nevelni.
Ebből a szempontból a 2021-es vadászati világkiállítás buta és korlátolt propaganda volt, amely mellé kényszerből odaállították a természetvédelmi apparátus egy részét is, különösen cinikus módon. Néhány múltba révedő, beteg ember hobbija miatt kellett lenyomni egy egész nemzet torkán a vadászat nemes eszményét. Ismét elmondhatjuk, hogy teljesen más dolog volt a jégkorszakban szakócákkal elintézni egy mamutot, hogy aztán élelme legyen egy törzsnek, mint ma hétvégén kikocsikázni és csúcstechnológiai eszközökkel, öt centiről kivégezni egy vaddisznót. A vadászatot éltető pocakos, nyakkendős államférfiak vajon mire mentek volna annak idején egy barlangi medve ellen?
Egy igazi vadász számára persze elég kellemetlen, ha egész életét fácánok közt tölti, emiatt betegesen vágyik arra, hogy minimum szarvast, de lehetőleg valamilyen ragadozót lőjön ki. Európában ez már szinte lehetetlen, mert ugyan lassan gyarapodásnak indult a farkasok száma, emellett a medve és a hiúz is jól érzi magát sok élőhelyen, de azért az őzekhez vagy vaddisznókhoz képest még így is igencsak ritkaságszámba mennek. Emiatt szinte minden ragadozó (tekintsük most a mindenevő medvét is annak) mellé közlekedési rendőrt kellene állítani, főleg akkor, ha olyan területre tévednek, ahol régóta nem jártak. A vadásztársadalom elég színes. Sokféle mentalitású és szaktudású ember fog puskát a kezébe, sokféle motivációval. De azt is le kell szögezni, hogy egy farkas vagy medve kilövése a legtöbb vadász számára karrierje csúcspontja, egyszersmind kéjes élvezet.
A trófeavadászat hatalmas károkat okoz azokon a területeken, legtöbbször nemzeti parkokban, amelyekről azt gondoljuk, éppen a természet és a vadvilág védelmét szolgálnák.
Amikor veszélyes állatok jelennek meg az emberi települések környékén, természetes, hogy az ember első gondolata megvédeni magát. Akár egy emberre fanyalodó és lassan rákapó indiai tigrisről beszélünk, akár egy, a balatoni strandokat végigtúró vaddisznókondáról. Talán ezek azok az esetek, amikor profi vadászért kiált még a természetvédő is. Persze szeretjük megvédeni haszonállatainkat is, a juhok vagy a baromfi gazdái is jogosnak érzik a fegyverhasználatot. Ezt a Vukból tudjuk és értjük, bár legtöbben itt már azért a rókának drukkolunk. A védelmen túl ugyanolyan fontos, ősi ok az élelemszerzés. A vadászokon ilyenkor egy törzs élete múlhatott régen, manapság egyre kevésbé, legalábbis Európában.
A sportvadászat már elég kérdéses. Kulturális háttere bikaerős, bizonyos körökben a társadalmi funkciója is, manapság pedig egyre inkább az üzleti aspektusa. Aki erőt, dicsőséget, felsőbbrendűséget érez egy bodobács széttaposásakor, annak legfeljebb erkölcsi, mentális problémái vannak. Aki viszont esetleg kihalófélben lévő állatokra hajt, az komoly károkat okozhat. A Vörös Könyvbe (Red Data Book) frissen bekerülő állatok trófeái iránt mindig azonnal megugrik a kereslet. A sok vaddisznó és fácán mellett nyilván különleges izgalmat nyújthat egy egzotikus állat kilövése, főleg, ha ritka. Ezt kár is tagadni.
Ugyanakkor ha az ember betölti a négy-öt éves kort, már elvárható, hogy az ilyen vonzalmait kordában tartsa.
Tekintettel arra, ugyebár, hogy (képletesen szólva) régen ezer állatra jutott egy ember, ma pedig ezer emberre egy állat. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy magának a trófeavadászatnak a megítélése természetvédelmi szempontból gyakoriságfüggő.
Mindig gyűjtöttek egzotikus trófeákat és tartottak egzotikus állatokat a gazdagok, ebben nincs semmi új. Escobar azonban talán szintet lépett a vízilovaival, amelyek rettegésben tartják a kolumbiai Magdalena folyó mentén élőket, nemegyszer közlekedési baleseteket is okozva. Ökológiai értelemben erősen megkérdőjelezhető az afrikai állatok jelenléte Dél-Amerikában, de ebben az esetben a természetvédők az állatok jogait féltő aktivistákkal állnak szemben. Rövid távon, úgy tűnik, minden rendben van, hiszen a négy eredeti vízilónak ma körülbelül százötven utódja népesíti be a területet, tehát a vízilovak jól érzik magukat! Az ökológus azt is látja, hogy ragadozók híján tovább nőhet a populáció mérete. A genetikus pedig tisztában van a beltenyésztés veszélyeivel is. Kérdés, hogy a rövid távon gondolkodó állatjogi aktivista mellett a két, hosszabb távon is látó kolléga közül melyiknek lesz igaza.
A beltenyésztéses leromlás vagy az ökológiai katasztrófa következik be előbb.
Azt viszont szögezzük le: ha holnap kihalnának a hivatásos vadászok, hamar visszasírnánk őket. A vadkár az egekbe nőne, és a mezőgazdaság, de a gazdák is összeomlanának. A vadgazdálkodás kordában tartja például a nagy testű növényevőket és a kisebb ragadozókat, hiszen a feladatot amúgy kitűnően elvégző nagyragadozókat kiirtottuk. A genetikai állomány tisztítása már kicsit nehezebben értelmezhető feladat, hiszen egyrészt elég sok állatfaj elég jól elvan anélkül, hogy valaki rendezgetné a genetikai állományát, másrészt nem biztos, hogy mi jól meg tudjuk mondani, melyek a jó gének, harmadrészt pedig a természetben elég nagy szükség van a nem éppen tökéletes egyedekre vagy génekre is. A vadak genetikai minőségvédelme beteges kontroll, és szembemegyaz ökológia elveivel. Nyilván saját szempontjainkat igyekszünk érvényesíteni, abszolút emberközpontú gondolkodással, de akkor ezt nem érdemes természetvédelemnek hívni. Szerepüket viszont lassan- lassan igazán visszaadhatnánk a ragadozóknak, legalább az emberi településektől távolabb. Tudomásul véve, hogy jobban kell vigyáznunk háziállatainkra és magunkra is, az erdő nem játszótér.
Ahhoz, hogy jobban működjön, több farkas kell bele, mint szalonnasütő hely.
Rengeteg társadalmi érdekbe ütközik, de meg kell tanulnunk együtt élnünk a ragadozókkal. Azok is az egészségesen működő erdő részei, nem csak a lepkék. Európában már alig-alig láthatunk nagyragadozókat. Persze az erdélyi medvék vagy a skandináv farkasok, a Kárpátokban élő hiúzok elég jól érzik magukat, de mindez szinte semmi ahhoz képest, amennyi régen volt és lehetne. Örülünk, hogy köztünk vannak, de ökológiai szerepüket, a trofikus kaszkádok működtetését, a nagy testű növényevők populációinak szabályozását csak akkor tudják ellátni, ha elég sokan vannak ehhez (ez nem jelent egyébként olyan sokat, ami a társadalom szempontjából elviselhetetlen lenne). Pár tucat farkas hatása már mérhető a nagy testű növényevők (például a gímszarvas) visszaszorításában és a növényzet produkciójának növekedésében. Levadásztuk őket, tönkretettük és felszabdaltuk élőhelyeiket.
Manapság így leginkább a vadászok érzik magukénak a feladatot, hogy eldöntsék, mennyi őz, szarvas vagy vaddisznó élhet az erdőben. A csúcsragadozók és prédáik együttélése évmilliókig tartó koevolúció révén csiszolódott össze, a vadászok pár évnyi tapasztalat (és pár feles) után próbálják egyengetni az erdő ökológiai egyensúlyát. Valószínűsíthető, hogy sokkal jobban működne az együttélés, ha ismét a ragadozókra bíznánk az ügyet. Ehhez sok változtatásra lenne szükség részünkről is. Megint meg kellene szoknunk, hogy a természetben nem parkerdők vannak: nincs százméterenként pad vagy tűzrakó hely, és esetleg sötétedés után nem célszerű kimenni. Állatainkat érdemes jobban védeni, kerítéssel vagy kuvaszokkal. Ha mindez kényelmetlen, továbbra is parkerdőként kezelhetjük Európa erdeit, bízva abban, hogy a politika, a hagyomány, a turizmus, a vadászlobbi és az üzlet kompromisszumos döntései lesznek olyan bölcsek,
mint amilyen olajozottan működött a ragadozó-zsákmány együttélés.
Svédországban nemrég nagy mészárlást rendeztek a farkasok között, és most hiúzok százainak kilövését is tervezik. A skandináv országokban elég gyér a népsűrűség, emiatt azt hinnénk, itt nem olyan erősek az ember-állat konfliktusok. Ugyanakkor úgy tűnik, a kedvtelésből lövöldöző trófeavadászok állnak a történet mögött, messze eltúlozva a ragadozók által okozott kockázatot és károkat, hobbijukat a társadalom számára kedvező, sőt szükséges indokokkal alátámasztva. Svédországban amúgy is apad a hiúzpopuláció mérete, majdnem kétezer egyed helyett már csak körülbelül ezerötszáz van, de a hivatalos környezetvédelem szerint csak nyolcszázhetven kell. Remélhetőleg azt is meghatározza majd a tárca, melyikük hova álljon, mit egyen, mikor és kivel párosodjon. Talán nem kell hozzátenni, a hiúzok mint csúcsragadozók fontos szerepet játszanak, és éppen mivel csúcsragadozók, elég nehéz megjósolni egy hirtelen populációcsökkentés hatásait. Persze ha a kiadós vadászat balul sül el, mert, mondjuk, elszaporodik a jávorszarvas vagy a vaddisznó, megint lehet menni vadászni. Kicsit unalmasabb lesz, mint hiúzra hajtani, de a lényeg, hogy a mi kezünkben legyen a természet rendje. Nem tűrhetjük, hogy különféle állatok mindenféle ellenőrzés nélkül jöjjenek-menjenek a skandináv erdőkben.
A tradíciók felülvizsgálatához erő és bátorság kell. Ezt épp a skót vadászok bizonyították be nemrég, amikor egy új törvény lényegében felszámolta a hagyományos, nagy múltra visszatekintő rókavadászatot. A városiasodás és a mezőgazdasági területek növekedése miatt alig maradtak olyan természetes élőhelyek, ahol biztonságban lehetett volna hagyományos módon, kopókkal rókára vadászni, emiatt döntött így Skócia. Nyilván nem volt egyszerű döntés, kinek-kinek a magánvéleményétől függetlenül elmondható, hogy nagyon mélyen a helyi kultúra része a kutyás rókavadászat, mégis érdemes gondolkozni
és a megváltozott világhoz igazodó értelmes döntéseket hozni.
A természet jobban működne, ha a vadászok helyett megint a csúcsragadozók szabályoznák a nagy testű növényevők létszámát. Ezt nem lehet máról holnapra bevezetni, nem egyszerű farkasokat és medvéket szabadítani a lakosságra. Viszont alapos és okos tervezéssel el lehetne indulni ebbe az irányba. Ha komoly mezőgazdasági területek vadulhatnának vissza, és megint nagyobb területeken élhetnének ezek a csúcsragadozók, kevésbé kényszerülnének arra, hogy az ember településeinek közelébe jöjjenek. Nem alakulna ki számottevő ember-állat konfliktus, persze emellett hasznos lenne a falvakat és a háziállatokat komolyabban védeni. Nagyobb természetes élőhelyek és némi alkalmazkodás mellett viszont el lehetne érni, hogy ismét természetes szabályozás alakuljon ki, kisebb vadkár és talán a háziállatok kevesebb fertőzése mellett (például sertéspestis). Mindez hosszú folyamat, amelyet következetesen kell véghez vinni, de ebből nem az a tanulság, hogy kár belekezdeni, hanem az, hogy már rég el kellett volna kezdeni.