A tényirodalmi munkáiért számos díjat elnyert szerző, Kate Summerscale gazdag és lebilincselő esettanulmányok segítségével mutatja be megszállottságaink eredetét, feltárva a furcsábbnál furcsább emberi viselkedések mozgatórugóit a középkortól napjainkig, valamint magyarázattal szolgál az idegenkedéseinkre és ellenérzéseinkre, a félelem akár abszurdnak tűnő forrásaira is. Olvass bele!
A Fóbiák és mániák 99 rögeszme izgalmas összefoglalója, amelyek végigkísérik az emberiség történetét, a ritkán előfordulóktól a megszokottakig, az ablutofóbiától (a mosakodás réme) a szillogománián (a felhalmozási kényszere) át a zoofóbiáig (az állatoktól való félelem). A fóbiák és mániák mélyen személyes tapasztalatok, korunk leggyakoribb szorongásos zavarai közé tartoznak, de egyben közös múltunkra is utalnak.
Kate Summerscale: Fóbiák és mániák (részlet)
Fordította Molnár Csaba
Brontofóbia
George Miller Beard az 1870-es években arra lett figyelmes, hogy számos New York-i páciensét rémítették halálra a városra lecsapó viharok. Az A Practical Treatise on Nervous Exhaustion című, 1880-as könyvében a betegséget brontofóbiának nevezte el (a mennydörgés jelentésű görög bronte szóból kiindulva), és megjegyezte, hogy az állapot gyakran kapcsolódik az asztrafóbiához (vagyis villámlásfóbiához, hiszen az astrape görögül villámlást jelent). E fóbia hosszú történetre tekint vissza: a mennydörgés dübörgését hallva Augustus, az első római császár és Caligula, a harmadik császár is az ágy alá bújt vagy a padló alá ásott verembe rejtőzött. Granville Stanley Hall 1897-es, klasszikus tanulmányában a mennydörgéstől való rettegés az egyik leggyakoribb fóbiaként szerepel. „Talán nincs még egy olyan jelenség – írta –, amiben a hang érzelmeket irányító és képzeletet serkentő ereje ilyen jól megfigyelhető.”
Beard páciensei arról számoltak be, hogy rettentő félelmük
fejfájással, zsibbadással, hányingerrel, hányással, hasmenéssel és időnként görcsökkel jár.
Az egyik nő elmondta, hogy nyaranta folyton a felhőket figyeli, mert attól tart, hogy bármikor megérkezhet a vihar. „E nő pontosan tudja, és el is ismeri, hogy mindez abszurd és nevetséges – írta Beard –, de azt is kijelenti, hogy nem tud mit tenni ellene.” A nő azt állította, hogy a fóbiát a nagymamájától örökölte, és az anyjától tudja, hogy már csecsemőként is megrémült a vihartól. Egy lelkész is elvitte a feleségét Beardhöz azzal, hogy a nő már hat éve brontofóbiás. Amikor jön a vihar – panaszkodott a lelkész –, „minden ablakot és ajtót be kell zárnia, el kell sötétítenie a szobát, és általában mindenféle, az ő és a családja számára kényelmetlen dolgot kell tennie”.
Ugyancsak New Yorkban történt, 1975-ben, hogy Barry Lubetkin viselkedésterapeuta egy negyvenöt éves, brontofóbiában szenvedő nőt kezelt. Ő is folyamatosan a viharokat leste, és amikor meghallotta a dörgést, rettegve menekült az alagsorba. A félelme ezután más, hirtelen hangos zajokra is átterjedt, például az autók kipufogójának durranására, a lufi pukkanására és az alacsonyan szálló repülők dübörgésére. Elborzasztották a New York-i nyári viharok, és mivel akkor már két pszichoterapeuta is kezelte a fóbiáját – sikertelenül –, azon gondolkodott, hogy inkább elköltözik a városból. A nő elmondta Lubetkinnek, hogy az Európában töltött második világháborús gyermekkorára vezeti vissza a brontofóbiáját,
a tüzérségi lövedékek és a bombák robbanásai ugyanis mindig megijesztették.
Lubetkin relaxációs technikát tanított a páciensének, majd elvitte őt a helyi planetáriumba. Ott megbeszélte az egyik technikussal, hogy levetít a nőnek egy viharról készült háromperces filmet. A beteg a film előtt relaxált, majd újra és újra megnézte a felvételt, összesen nyolcszor. Később még hétszer visszatért a planetáriumba, és ugyanezt tette, majd arról számolt be Lubetkinnek, hogy a fóbiás tünetei enyhültek. Már kevesebbet aggódott a mennydörgés miatt, és az egyik vihar idején, ami akkor lepte meg, amikor vendégségben voltak, még ahhoz is elég erősnek érezte magát, hogy fenn maradjon az emeleten. És már a repülőgépek zaja és a pukkanó hangok sem zavarták.
1978-ban Andrée Liddell és Maureen Lyons pszichológusok tíz bronto- és asztrafóbiás nőről szóló esettanulmányt elemeztek. A huszonhárom és hatvanhat év közötti pácienseket a londoni Middlesex Kórházban kezelték az azt megelőző tizenöt évben. Folyamatosan szorongtak a viharok miatt, megszállottan figyelték az eget, és sötét fellegeket kerestek mindenütt. Folyton az időjárás-jelentést hallgatták a rádióban, az előrejelzést olvasták az újságokban, és még a meteorológiai szolgálatot is felhívták, hogy a legfrissebb információk birtokában legyenek. Amikor mennydörgés támadt, befogták a fülüket, és takaró vagy párnák alá bújtak, esetleg a ház biztonságosnak vélt zugaiba menekültek. Ketten ilyenkor a lépcső előtti padlóra feküdtek, két másik nő pedig a lépcsők alatt keresett menedéket. Remegtek, reszkettek, sikítottak, sírtak, hőhullámok törtek rájuk, és rázta őket a hideg.
A kutatók megjegyezték, hogy a fóbiát több esetben a betegek életében történt trauma váltotta ki – például vetélés, boldogtalan második házasság, a szülők vagy a férj halála. Három beteg is arról számolt be, hogy a második világháború alatt rettegtek a bombáktól. Az egyik nő elmondta, hogy nála akkor alakult ki a fóbia, amikor Vietnámból Angliába költözött, mert szülőhazájában félt a bombázástól. Ennek ellenére a kutatók szerint a betegek többsége nem tudott felidézni mennydörgéssel kapcsolatba hozható traumatikus élményt, és ezért arra a következtetésre jutottak, hogy ez a fóbia ama elemi félelmekből táplálkozik, amelyeket Martin Seligman kísérleti pszichológus azonosított 1971-ben. Phobias and Preparedness című, nagy hatású tanulmányában Seligman amellett érvelt, hogy az evolúciós múltunk miatt bizonyos asszociációkat sokkal könnyebben tanulunk meg és könnyebben is idézünk fel, mint másokat. Azt vetette fel, hogy a mennydörgéstől való félelem, hasonlóan a magasság- (vagy tér-), illetve a sötétségiszonyhoz,
olyan adaptív késztetés, amely egykoron az emberi faj hasznára vált, így mindmáig ott nyugszik sokunkban.
Ugyanakkor Seligman úgy gondolta, hogy még a biológiai alapú félelmeket is saját élményeknek kell aktiválniuk ahhoz, hogy fóbiává alakuljanak. Bár a Middlesex Kórház kutatói szerint nem sok bizonyítékot találtak arra, hogy az általuk vizsgált esetekben trauma érte volna a betegeket, a tíz érintettből négyen is ijesztő bombázásélményekről számoltak be, egyikük a saját megfogalmazása szerint „kővé dermedt” a bombák hangjától. A hatvanas-hetvenes évek felnőtt londoni lakosainak többsége még emlékezett az 1940-es Blitzre, a London ellen indított német bombatámadásokra, illetve a várost 1944-ben és 45-ben elérő V-1-es rakétákra, amelyek több mint negyvenezer embert öltek meg. Talán a Middlesex Kórház kutatói a bombázások emlékeit túl szokványosnak tartották ahhoz, hogy traumának tekintsék. De a brontofóbiás nők némelyikében, illetve Lubetkin Európából érkezett bevándorlóiban a mennydörgés hangja talán mégis azokat a robbanásokat idézte fel, amelyek szinte szétszaggatták a város légterét, megrengették az otthonok falait, bezúzták az ablakokat, krátereket vájtak az utcákon, és összeroncsolták vagy megölték azokat, akik talán nem is tudtak a rájuk leselkedő veszélyről.
* Lásd még: globofóbia, fonofóbia
Bibliománia
Giacomo „eksztázisban és boldogan rohant keresztül az üzlet helyiségein és a könyvtára galériáin – írta a tizennégy éves Gustave Flaubert Bibliomanie című, 1837-es kisregényében. – Aztán megtorpant, haja összekócolódott, a szeme pedig szikrázva előremeredt. A keze meleg és izzadt volt, remegett, miközben megérintette a fapolcokat.” Flaubert könyvkereskedője őrülten szerelmes volt a könyveibe. Nem sokkal később pedig az életét adta az egyikért.
A francia bibliomanie kifejezés a görög bibliosz (könyv) szóból származik, és először 1734-ben írták le. A könyvőrület azonban csak a század végén érte el csúcspontját, amikor a brit „bibliománia” az 1630-as évek holland tulipánmániájával összemérhető költekezési hisztériává fajult. A Bibliománia című, 1809-es versében John Ferrier manchesteri orvos így merengett a honfitársai könyvek iránti megszállottságáról:
Micsoda vad vágyak, nyughatatlan kínok sújtják
A szerencsétlen embert, aki könyvkórban szenved.
Amikor az 1789-es francia forradalom után számos francia nemes magánkönyvtárát kiárusították, a könyvritkaságok ezrei váltak hirtelen elérhetővé a gyűjtők számára. Eközben az új könyvek is sokasodtak – reprint kiadások, antológiák, gyűjteményes kötetek láttak napvilágot –, és ezek miatt még fényesebb ragyogtak, még különlegesebbnek tűntek az áhított ritka, eredeti antik kötetek. Ahogy Philip Connell irodalomtörténész megfigyelte, „az irodalmi múlt anyagi nyomaira immár árcímke került, társadalmi presztízsük az egekbe emelkedett, és – a gőzzel hajtott nyomdagépek és a sztereotip nyomatok korának kezdetén – a szentként tisztelt relikviákat tiszteletre méltó aura lengte körül”. A régi könyvek ára egy kortárs forrás szerint a 19. század első két évtizedében megnégyszereződött.
A magánkönyvtárak alapítói általában az irodalmi örökség védelmezőjének szerepében tetszelegtek, de 1801-ben Isaac D’Israeli a „falánk emberekhez” hasonlította őket, akiknek „nincs ízlésük, emésztési problémáik viszont vannak”, mégis több ételt harácsolnak össze annál, mint amit el tudnának fogyasztani. A gyűjteményeik könyvbörtönök, vélekedett D’Israeli, amelyekben „a színpompás betűkkel, selyemborítóval, háromszoros aranycsíkkal és festett bőrrel ékesített köteteket drótketrecekbe zárják, hogy megkíméljék őket az egyszerű olvasók alantas kezétől. Így csak a szemeinket kápráztathatják el, mint az ámuldozva bámult keleti szépségek.” E könyveket nem olvasásra, csak megtekintésre szánták, ezzel kivonták őket az írott művek körforgásából, és elzárták őket a külvilágtól, akárcsak a háremhölgyeket. Viszont csábító kirakatba helyezték őket:
a hús szagától megfosztva, de arannyal díszítve – érzékien és csábítóan, de tiltottan és kiismerhetetlenül.
Thomas Frognall Dibdin angol egyházfi Bibliomania, or Book Madness című könyvében olyan arisztokratákról, antikváriusokról, vállalkozókról ír, akik úgy adták-vették a könyveket, mintha nem lenne holnap. John Ker, Roxburghe harmadik grófja könyvtárának árverése „a bátorság, mészárlás, a pusztulás és az őrület” negyvenkét napig tartó parádéja volt. Az árverésen Giovanni Boccaccio Dekameronjának egy 1471-es kiadása 2260 fontért cserélt gazdát (ami mai áron kétszázezer fontot érne). Dibdin elmagyarázta, hogy a bibliománok „az első és eredeti kiadásokat; a fekete betűvel nyomtatott könyveket; a nagyméretű papírra nyomtatott példányokat; a felvágatlan könyveket, amelyek éleit nem érintették a könyvkötő szerszámai; az illusztrált példányokat; a szattyánbőrbe kötött vagy selyemmel bélelt könyveket; illetve a pergamenre nyomtatott köteteket értékelik a legtöbbre.”
A bibliománok imádják a könyvet mint tárgyat.
1836-ben Dibdinnek megmutattak egy százötvenezer könyvet tartalmazó gyűjteményt, amit a híres bibliomán, Richard Heber hagyott hátra. „Csodálattal néztem körül – írta Dibdin. – Még sohasem láttam szobákat, szekrényeket, átjárókat, folyosókat ennyire csurig töltve könyvekkel. Tripla sorba rakott könyvek álltak itt, dupla sorok amott. Vékony negyedrét röpiratok százai – rengeteg egymás hegyén-hátán – voltak hosszanti irányban a tizenkettedrét nyomatok zsúfolt tömegére pakolva, a polcok egyik végétől a másikig. A kötetek halmai felértek egészen a plafonig, miközben a padlón szerteszét szórva álltak a könyvek kupacai.” Az elhunyt férfi könyvtára az összeomlás szélén állt: a könyvek egymást nyomták agyon és törték össze, a tudás temetőjeként.
Flaubert 1836-ban alkotta meg a bibliomán Giacomo karakterét, miután olvasta az egyik francia újság cikkét a szerzetesből lett könyvkereskedő, Don Vicente bírósági tárgyalásáról. A La Gazette des Tribunaux-ban megjelent írás valószínűleg kitaláció volt, minthogy erről a perről semmilyen más feljegyzés nem maradt fenn, de a cikk szerint Don Vicente felgyújtotta egy rivális könyvgyűjtő házát csak azért, hogy megszerezzen egy ritka könyvet. A vetélytársa életét vesztette a tűzben, Don Vicentét pedig gyilkossággal vádolták meg, amikor megtalálták nála az ellopott könyvet. A tárgyalásán a védőügyvédje bemutatott egy katalógust, amely a kérdéses ritka könyv egy másik példányát reklámozta. Az ügyvéd érvelése szerint Don Vicente meg is vásárolhatta volna a könyvet, nem kellett egy égő épületből ellopnia. A könyvkereskedő azonban az ügyvédje által előadottakat hallva fájdalmasan felkiáltott: „Jaj, jaj, a példányom mégsem egyedi!”, s ezzel elárulta magát.
Így aztán bűnösnek találták, és halálra ítélték.
A tömeges könyvnyomtatás korában a ritka könyvek csábereje nagyobbra nőtt, mint valaha. Birtokolni egy könyv egyetlen példányát felért azzal, mintha a tulajdonos egyszerre birtokolta volna a könyvet spirituális és materiális értelemben, ráadásul a szerző lelkét is megkaparintotta volna. Don Vicente a saját és a riválisa életénél is jobban vágyott az effajta birtoklásra.
A bibliománia azóta is sokszor vezetett bűncselekményekhez. Stephen Blumberget, az „iowai könyvbanditát” 1990-ben 23 600 könyv ellopásával vádolták meg, amelyek összesen 5,3 millió dollárt értek. Majdnem háromszáz amerikai múzeumból és egyetemről lopott könyveket. A zsákmányai között volt például az 1493-as, elefántcsont és borjúbőr kötésű Nürnbergi krónika. A védelmében tanúskodó pszichiáter szerint Blumberg nem haszonszerzés céljából tulajdonította el a könyveket – hiszen jelentős tőkéje volt pénzügyi alapokban. Sokkal inkább kényszeres gyűjtő volt, akinek akkor kezdődött bűnözői pályafutása, amikor az egyik, lakhelyéhez közeli, lebontásra ítélt viktoriánus házból ólomüveget és ajtógombokat lopott.
2009-ben Fahrad Hakimzadehet, a multimilliomos, iráni születésű írót és üzletembert bűnösnek találták, mert ellopott százötven oldalt az oxfordi Bodleian Könyvtár és a londoni Brit Könyvtár különféle könyveiből. Hakimzadeh gondosan kivágta a könyvek lapjait egy szikével, majd hazavitte őket knightsbridge-i otthonába, hogy az oldalakkal helyettesítse hatalmas gyűjteménye sérült lapjait. Az általa megcsonkított művek többsége az európaiak 16–18. századi közel- és távol-keleti tevékenységével foglalkozott. Az egyik ellopott oldalon a fiatalabb Hans Holbein harmincezer fontot érő térképe szerepelt.
A Brit Könyvtár Brit és Korai Nyomtatványok Gyűjteményének igazgatója „magán kívül volt a dühtől”, amikor nyilatkozott a sajtónak. Elmondta, hogy Hakimzadeh „dúsgazdag létére olyan tárgyakat rongált meg, amelyek mindenki tulajdonát képezik, teljesen önző módon olyasvalamit pusztított el a saját személyes haszna érdekében, amibe e nemzet generációkon keresztül rengeteg energiát fektetett”. De a bíró megértőbbnek mutatkozott. „Ön mély szeretet érez a könyvek iránt – mondta Hakimzadehnek, amikor két év börtönbüntetésre ítélte. – Talán már túlzottan is mélyet.”
* Lásd még: kleptománia, oniománia, szillogománia, tulipánmánia