Ken Liu történeteiben a mostani tevékenységünk következménye: a világvége

Ken Liu második novelláskötete, az Istenekkel nem lehet végezni tizennyolc történetet tartalmaz,  amelyek napjaink legégetőbb, egyben legismerősebb problémáiból indulnak ki. "A globális felmelegedés, a túlfogyasztás, a fenntarthatatlan fejlődés spirálján lefelé csúszó emberiséget rajzolja meg úgy, hogy csak két-három logikai lépést ugrik előre időben és térben. Ettől az általa vázolt világvége szédítően közeli és fenyegető, jelen tevékenységünk egyértelmű következménye lesz" - írtuk kritikánkban. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2020. december 21. |

Ken Liu a szépirodalom eszköztárát használó, modern science fiction egyik legnagyobb hatású alkotója. Művei számos nyelvre lettek lefordítva, és már több novelláját adaptálta Hollywood. Legújabb, Az istenekkel nem lehet végezni című kötetében tizennyolc lenyűgöző történet olvasható, melyek korunk legfontosabb kérdéseivel foglalkoznak, legyen szó migrációról, klímaváltozásról vagy emberi mivoltunk megértéséről.

KEN LIU
Az istenekkel nem lehet végezni
Ford.: Benkő Ferenc, Farkas Veronika, Juhász Viktor, Molnár Berta Eleonóra, Orosz Anna, Pék Zoltán, Sárpátki Ádám, Agave, 2020, 340 oldal
-

Liu rendre elmélkedik a haza és otthon, a család és szeretet fogalmain, írásainak általános célja, hogy tőlünk távolinak, idegennek tűnő közegbe helyezzen nagyon is létező, jól ismert dilemmákat, kérdéseket. A novellák megjelenítik a 21. századi ember világát, mindennapjait, vágyait és küszködését, sokszor a technológiához való kapcsolatán keresztül. Noha sok történet a jövőben játszódik - vagy holnap, vagy évszázadokkal később -, az üzenetük állandó érvényű. Ritkán lehet részünk ennél különlegesebb olvasmányélményben.

Ken Liu: Az istenekkel nem lehet végezni (részlet)

Teljesen máshol, hatalmas rénszarvascsordák

 

 

A nevem Renée Tae-O <bálna> Fayette. Hatodikos vagyok.

Ma nincs iskola. De nem ezért különleges ez a nap. Izgulok, csak még nem mondhatom el neked, hogy miért. Nem akarom elkiabálni.

A barátnőm, Sarah és én együtt dolgozunk az iskolai projektünkön nálunk, a szobámban.

Még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy saját világot hozzak létre, de nagyon elégedett vagyok azzal, amit a szüleim adtak nekem.

 A szobámat Klein-kancsó[1] alakúra formáztam, úgyhogy sosem érzem magam bezárva. Meleg, sárgás fény járja át, ez pedig fokozatosan sötétségbe megy át a végtelenben. Az egész elég régimódi, mintha akkoriból származna, amikor a berendezések még igyekeztek legalább egy kicsit a régi, kézzelfogható világra hasonlítani. Viszont a sima, végtelen felülettől biztonságban érzem magam, így van mibe kapaszkodnom, és egyszerre lehetek kint és bent. Ez jobb, mint Sarah szobája, az úgynevezett Weierstrass-„görbe”:[2] folyamatos, de sehol sem differenciálható. Cikcakkos fraktálokból áll, akármilyen közelről is nézi az ember. Egyértelműen nagyon modern, mégsem érzem magam soha kényelmesen, amikor odalátogatok. Úgyhogy általában Sarah jön el hozzám.

– Minden rendben? Nincs szükségetek semmire? – kérdezi apa.

„Bejön”, és megállapodik szobám felszínén. Húszdimenziós alakjának az én négyes terembe való kivetülése egy pontból indul ki, lassan, fényesen, aranyszínben lüktetni kezd, bár kissé homályos. Apa gondolatai máshol járnak, amit nem is bánok. Belsőépítész, a Hugo Fayette és Z. E. Pei nevű cég szolgáltatásai pedig annyira népszerűek, hogy mindig elfoglalt, másoknak segít felépíteni az ideális világukat. De hogy nincs sok ideje rám, nem jelenti, hogy rossz szülő lenne. Például annyira hozzászokott a sokkal magasabb dimenziókhoz, hogy a négyet nagyon unalmasnak találja. Mégis Klein-kancsó alakúra tervezte a szobámat, mert a szakemberek egyetértenek abban, hogy a gyermekek fejlődése szempontjából a négydimenziós környezet a legjobb.

– Mindenünk megvan – gondoljuk Sarah-val egyszerre. Apa bólint, és olyan érzésem támad, hogy szeretne együtt gondolkodni velem azon, miért is izgulok. Viszont Sarah is itt van, és emiatt úgy érzi, nem hozhatja szóba. Pár pillanattal később eltűnik.

A projektünk a genetikáról és az öröklődésről szól. Tegnap az iskolában dr. Bai megmutatta nekünk, hogyan bonthatjuk le a tudatosságunkat algoritmikus összetevőkre, amelyek mindegyikét további rutinokra és szubrutinokra egyszerűsíthetjük, amíg el nem érkezünk az egyedi utasításokhoz, az alapvető kódunkhoz. Utána elmagyarázta, hogy ezeket az algoritmusokat mind valamelyik szülőnktől kaptuk, és a születésünk során rekombinálódtak és áthelyeződtek, amíg össze nem álltak egy személlyé, az univerzumban teljesen egyedi csecsemőtudattá.

– Gusztustalan – gondolta Sarah.

– Szerintem ez tök jó – feleltem vissza. Nagyon tetszett az elképzelés, hogy nyolc szülőm mindegyike hozzájárult a létezésemhez önmaga egy-egy darabkájával, ugyanakkor ezek a részek megváltoztak, és újrakombinálódtak bennem, és mindegyiküktől különbözöm.

Az a feladatunk, hogy rajzoljuk fel a családfánkat, és nyomozzuk le a származási útvonalunkat, amennyiben lehetséges, egészen az Ősökig. Az én családfám sokkal egyszerűbb, mivel csak nyolc szülőm van, és nekik még kevesebb szülőjük. De Sarah-nak tizenhat szülővel kell számolnia, és eggyel feljebb már nagyon nagy a tumultus.

– Renée – szakít minket félbe apám. – Látogatód van. – A körvonala már egyáltalán nem tűnik homályosnak. A gondolatai hangneme erőltetetten visszafogott.

Egy háromdimenziós nő jelenik meg mögötte. Az alakja nem egyszerűen csak kivetülés egy magasabb dimenzióból. Soha nem is fáradt azzal, hogy magasabbra menjen. A négydimenziós világomban laposnak, mélység nélkülinek tűnik, mint a régi időket illusztráló képek a tankönyvemben. De az arca még szebb, mint amilyenre emlékeztem. Ezzel az arccal szoktam elaludni, erről szoktam álmodni. Ez a nap igazán különlegessé vált.

– Anya! – gondolom, és nem is zavar, hogy a gondolataim tónusától négyévesnek tűnök.

 

*

 

Eredetileg anya és apa ötlete volt, hogy létrehozzanak, és ők kérték meg a barátaikat, hogy segítsenek nekik, mind adjanak egy-egy darabot belém magukból. A matematikai tehetségemet szerintem Hannah nénitől kaptam, a türelmetlenségemet pedig Okoro bácsitól. Én sem barátkozom könnyen, ahogyan Rita néni sem, és szeretem, ha rend van körülöttem, mint Pang-Rei bácsi. A legnagyobb részem viszont anyától és apától származik. A családfámon az ő ágaikat rajzolom a legvastagabbra.

– Hosszú látogatásra jöttél? – gondolja apa.

– Egy darabig itt maradok – gondolja vissza anya. – Van néhány dolog, amit szeretnék elmondani a lányunknak.

– Hiányoztál neki – gondolja apa.

– Sajnálom – gondolja anya. Egy pillanatra eltűnik a mosoly az arcáról. – Csodálatosan neveled.

Apa anyára néz, úgy tűnik, mintha lenne még mit közölnie vele, aztán végül csak bólint, és elfordul, miközben a körvonala elhalványul. – Kérlek, gyere el… elköszönni, mielőtt távozol, Sophia. Ne csak eltűnj, ahogy szoktál.

 

*

 

Anya egy Ős, még a Szingularitás előtti időből.

 Ők már csak pár száz millióan maradtak az egész univerzumban. Huszonhat évig hús-vér emberként élt, mielőtt feltöltődött volna. A szülei – neki csak kettő volt – egyáltalán nem töltődtek fel.

A frakcionális testvéreim néha ugratnak azzal, hogy az egyik szülőm egy Ős. Azt mondják, hogy az Ősök és a rendes emberek közötti kapcsolatok nagyon ritkán működnek, így aztán nem meglepő, hogy anya végül elhagyott minket. Amikor valaki ilyesmit mond, mindig olyan hevesen nekiesem, hogy végül abbahagyja.

Sarah nagyon örül, hogy találkozhat egy Őssel. Anya rámosolyog, és megkérdezi, hogy vannak a szülei. Eltart egy darabig, amíg Sarah átnézi a teljes listát.

– Azt hiszem, most mennem kell – gondolja végül, amikor végre észreveszi sürgető célzásaimat.

Miután elmegy, anya odajön, és én engedem, hogy megöleljen. Az algoritmusaink összefonódnak; szinkronizáljuk az óráinkat; a láncolataink ugyanarra a szemaforra pingenek. Belesimulok anyám rég nem tapasztalt, de ismerős gondolati ritmusába, ő pedig gyengéden simogat az enyémen át.

– Ne sírj, Renée – gondolja.

– Nem sírok. – És megpróbálom abbahagyni.

– Nem változtál annyit, mint amire számítottam – gondolja.

– Azért, mert felturbózva élsz. – Anya nem az Adatközpontban lakik, hanem nagyon messze, délen, az Antarktiszi Kutatókupolában, ahol néhány különleges engedéllyel rendelkező Ős extra energiát kap ahhoz, hogy egész évben felturbózott hardverben éljen, nagyságrendekkel gyorsabban gondolkodva, mint az emberiség többi része. Anya szempontjából mi, többiek lassított felvételen létezünk, és számára nagyon sok idő eltelt azóta, hogy utoljára látott, még tavaly, amikor elvégeztem az általános iskolát.

Megmutatom neki az iskolai matematikaversenyeken nyert díjakat, és az új vektortérmodelljeimet.

– Én vagyok a legjobb matematikus az osztályban – mesélem –, kétezer-hatszázhuszonegy gyerek közül. Apa úgy gondolja, elég tehetséges vagyok ahhoz, hogy ugyanolyan jó tervező legyek, mint ő.

Anya mosolyog a lelkesedésemen, miközben történeteket idéz fel kislánykorából. Nagyon jó elbeszélő, és szinte magam elé tudom képzelni, milyen nélkülözéseken és nehézségeken ment keresztül a testbe zárva.

– Milyen rémes – gondolom.

– Tényleg? – Néhány pillanatra elhallgat. – Azt hiszem, neked tényleg úgy tűnhet.

Utána egyenesen rám néz, és olyan kifejezés jelenik meg az arcán, amit egyáltalán nem akarok látni.

– Renée, el kell mondanom neked valamit.

Amikor utoljára így nézett rám, azt közölte velem, hogy el kell hagynia engem és a családunkat.

– Jóváhagyták a kutatási tervemet – gondolja. – Végre jóváhagyást kaptam a rakéta-üzemanyagra, és egy hónap múlva kilövik a szondát. Huszonöt év múlva éri el a Gliese 581-et, a legközelebbi olyan csillagot, amelynek szerintünk lehet az élet fenntartására képes bolygója.

Anya elmagyarázza, hogy a szonda robotot szállít majd, és ez a robot képes magába foglalni egy emberi tudatot.

Amikor megérkezik arra a másik bolygóra, telepíteni fog egy Föld felé néző parabolaantennát, és megüzeni a Földnek, hogy biztonságban megérkezett. Miután megkapjuk a jelet – újabb húsz év múlva –, egy asztronauta tudatát fogják egy erős átjátszállomás rádióhullámain keresztül, fénysebességgel átküldeni a szondához. Miután odaér, az asztronauta belakja a robotot, és felfedezi vele az új világot.

– Az az asztronauta én leszek – gondolja anyám.

Megpróbálom ezt értelmezni.

– Szóval egy másik példányod fog ott élni? Fémtestben?

– Nem – gondolja vissza anyám gyengéden. – Sosem leszünk képesek az eredeti megsemmisítése nélkül lemásolni az emberi tudat kvantumértékeit. Nem egy másolatom fog elmenni arra a világra, hanem én.

– És mikor fogsz visszajönni?

– Nem fogok. Nincs elég antianyagunk ahhoz, hogy akkora és olyan erős átjátszót küldhessünk az új bolygóra, amelyik képes lenne visszasugározni egy tudatot. Még ennek a kis szondának az elküldéséhez szükséges üzemanyag elkészítése is több száz évbe és rengeteg energiába került. Igyekszem majd minél több információt hazaküldeni, de én magam örökre ott maradok.

– Örökre?

Elhallgat, majd helyesbít.

– A szondát nagyon tartósra készítik majd, és jó darabig ki fogja bírni ott, de végül elromlik.

Elképzelem, hogy anyám élete hátralévő részére be lesz zárva egy robotba, egy olyan robotba, ami végül elromlik, szétesik és elrozsdásodik egy idegen bolygón. Anyám meg fog halni.

– Vagyis már csak negyvenöt évünk marad – gondolom.

Anyám bólint.

Negyvenöt év egy szempillantás az élet természetes hosszához, az örökkévalósághoz képest.

Annyira dühös leszek, hogy pár pillanatig gondolkozni sem tudok. Anya megpróbál közelebb jönni hozzám, én azonban elhátrálok.

Végül sikerül annyit kinyögnöm:

– Miért?

– Az emberiség alapvető sorsa a felfedezés. Fajként is fejlődnünk kell, ugyanúgy, ahogy te fejlődsz gyermekként.

Csakhogy ennek semmi értelme. Itt, az Adatközpont univerzumában is végtelen sok világ várja, hogy felfedezzük. Minden ember létrehozhat egy saját világot, akár egy saját multiverzumot is, ha úgy akarja. Az iskolában felfedeztük és kinagyítottuk a kvadratikus függvények Julia-halmazainak[3] apróbb részleteit, és azok olyan gyönyörűek és földön kívüliek voltak, hogy libabőrös lettem, amikor átrepültünk rajtuk. Apa olyan sokdimenziós világokat tervez családi megrendelésre, hogy én fel sem tudnám fogni azokat. Az Adatközpontban több regény, zene és műremek van, mint amennyit egy élet alatt el tudnék fogyasztani, még akkor is, ha az az élet a végtelenbe nyúlik. Mit nyújthat ezekhez képest egyetlen háromdimenziós bolygó a fizikai világban?

Nem fáradok azzal, hogy megtartsam magamnak a gondolataimat. Azt akarom, hogy anya érezze a haragomat.

– Bárcsak tudnék még sóhajtani – gondolja anya. – Renée, az nem ugyanaz. A matematika tiszta szépsége és a képzeletbeli tájak gyönyörűek, de nem valódiak. Az emberiség valamit elveszített, amióta halhatatlan irányítást nyert az imaginárius létezés fölött. Magunkba fordultunk, és önteltté váltunk. Elfelejtettük a rajtunk kívüli univerzum csillagait és világait.

Nem válaszolok. Ismét azon igyekszem, hogy visszatartsam a sírást.

Anya elfordítja az arcát.

– Nem tudom, hogy magyarázzam ezt el neked.

– Te azért mész el, mert el akarsz menni – gondolom. – Én nem is érdekellek igazán. Utállak! Soha többé nem akarlak látni!

Nem gondol semmit. Kicsit összegörnyed, és bár az arcát nem látom, azt igen, hogy a válla alig észrevehetően megremeg.

Annak ellenére, hogy nagyon dühös vagyok, odanyúlok, és megsimogatom a vállát. Vele szemben mindig csak nagyon nehezen tudtam megkeményíteni magam. Ezt biztosan apától örököltem.

– Renée, eljössz velem egy utazásra? – gondolja anya. – Egy valódi utazásra.

 

*

 

– Lépj be a jármű adatfolyamába, Renée, indulunk – mondja anya.

Belépek, és egy pillanatra megszédülök az elmémbe áradó adatok folyamától. Csatlakozom a karbantartó repülő kamerájához és mikrofonjához, amelyek számomra megszokott mintázatokba tolmácsolják a fényt és a hangokat. Ugyanakkor a magasságmérőhöz, a giroszkóphoz és a sebességmérőhöz is csatlakozom, és ezek semmivel sem összehasonlítható érzéseket ébresztenek bennem.

A kamera mutatja, ahogy felemelkedünk; az Adatközpont alattunk maradt: fekete kocka a fehér jégmező közepén. Ez az otthonunk, az univerzum összes világának hardveres alapja. A falai tele vannak apró, méhsejt alakú lyukakkal, amelyeken át szabadon áramolhat a levegő, hogy lehűtse a forró szilikon- és grafénrétegeket, amelyekben a tudatomat és a többi háromszázmilliárd ember tudatát alkotó elektronok cikáznak.

Amikor még magasabbra emelkedünk, további kisebb kockák jelennek meg: Longyearbyen automatizált gyárai, meg Adventfjorden mélykék vizei és lebegő jéghegyei. Az Adatközpont olyan nagy, hogy eltörpülnek mellette a jéghegyek, a fjord mellett mégis aprónak tűnik.

Rájövök, hogy még sosem tapasztaltam meg a fizikai világot.

Az új élménytől „eláll a lélegzetem”, ahogy anya gondolná. Én szeretem az ilyen régimódi kifejezéseket, még akkor is, ha nem értem pontosan, mit jelentenek.

A mozgás érzése szédítő. Vajon ilyen lehetett hús-vér Ősnek lenni? Ők is folyamatosan küzdöttek ezek ellen a láthatatlan gravitációs szálak ellen, amelyek a Földhöz kötötték őket? Ez annyira korlátozónak tűnik.

Ugyanakkor nagyon szórakoztató is.

Megkérdezem anyát, hogyan képes ilyen gyorsan elvégezni fejben azokat a számításokat, amelyek egyensúlyban tartják a járművet. A gravitációban szálló repülőgép stabilizálásához szükséges dinamikusan visszajelző kalkulációk olyan bonyolultak, hogy én képtelen lennék követni őket – pedig nagyon jó vagyok matekból.

– Ó, csak az ösztöneimre hallgatok – gondolja anya, és felnevet. – Te digitális bennszülött vagy. Soha meg sem próbáltál felállni és megtalálni az egyensúlyodat, ugye? Tessék, vedd át egy pillanatra. Próbálj meg repülni.

És könnyebbnek bizonyul, mint gondoltam. Beindul bennem valami algoritmus, amelynek nem is tudtam a létezéséről, és igaz, zavarosnak tűnik, de hatékonynak, és érezni kezdem, hogyan helyezzem át a tömegemet, és hogyan találjam meg az egyensúlyt.

– Látod, mégiscsak az én lányom vagy – gondolja anya.

A fizikai világban sokkal jobb repülni, mint az n-dimenziós térben lebegni. Összehasonlíthatatlanul jobb.

Ekkor apa gondolatai törnek be a nevetésünkbe. Ő nem jött velünk. Gondolatai a központi csatornán át érkeznek.

– Sophia, megkaptam az üzenetedet. Mit művelsz?

– Sajnálom, Hugo. Meg tudsz nekem bocsátani? Lehet, hogy soha többé nem látom. Szeretném megértetni vele, ha lehet.

– Még sosem járt odakint, járműben. Ez felelőtlenség…

– Ellenőriztem, hogy teljesen fel van-e töltve a repülő akkumulátora, mielőtt elindultunk. És megígérem, hogy figyelni fogunk rá, mennyi energiát használunk el. – Anya rám pillant. – Nem fogom veszélybe sodorni az életét.

– A nyomodba fognak eredni, ha észreveszik, hogy eltűnt egy karbantartó repülőgép.

– Pihenőidőt kértem a repülőben, és meg is kaptam – gondolja anya mosolyogva. – Nem akarják megtagadni egy haldokló nő utolsó kívánságát.

A központi csatorna pár pillanatra elnémul, majd ismét megjelennek apa gondolatai.

– Miért nem tudok soha nemet gondolni neked? Mennyi időbe fog ez telni? Hiányozni fog az iskolából?

– Elképzelhető, hogy hosszú lesz az út. De szerintem megéri majd. És utána örökre a tiéd lehet. Én csak az ideje egy kis részét szeretném megkapni.

– Légy óvatos, Sophia! Szeretlek, Renée.

– Én is szeretlek, apa.

 

*

 

Testet ölteni egy járműben olyan élmény, ami nagyon keveseknek adatik meg. Először is nagyon kevés jármű létezik. Egy karbantartó repülőgép egynapi üzemeltetéséhez annyi energia kell, amennyiből egy órán át lehetne futtatni az egész Adatközpontot. És az energiatakarékosság ez emberiség legfőbb kötelessége.

Úgyhogy csak a karbantartó és szervizrobotok kezelői szoktak rendszeresen ilyet csinálni, a legtöbb ember, a digitális bennszülöttek csak ritkán vállalják ezt munkát. A testet öltés eddig sosem tűnt számomra különösebben érdekesnek. Viszont most, hogy itt vagyok, nagyon lelkesítő. Biztosan valami anyától kapott Ősrészem miatt.

Átrepülünk a tenger fölött, aztán a hatalmas tölgyfákból, többféle fenyőfajból álló európai erdők fölött, amelyeket csak itt-ott tör meg egy-egy füves puszta és az állatok csoportjai. Anya sorra mutogatja és meg is nevezi őket: az állatokat bölénynek, bivalynak, vadlónak és jávorszarvasnak hívják.

– Alig ötszáz évvel ezelőtt – gondolja – ez mind megművelt terület volt, mindössze néhány, emberi gondozást igénylő szimbióta növényfaj klónozott példányai éltek itt. Ez a rengeteg infrastruktúra, egy egész bolygó összes erőforrása alig néhány milliárd ember fenntartására fordítódott.

Hitetlenkedve meredek anyára.

– Látod azt a hegyet a távolban, a rénszarvasokkal? Az egy Moszkva nevű nagyváros volt, mielőtt elöntötte a Moszkva-folyó, és maga alá temette az iszap. 

Van egy vers, amelyet egy Auden nevű Ős írt, aki jóval a Szingularitás előtt halt meg. Az a címe, hogy Róma bukása.

Megosztotta velem, milyen képek szerepeltek a versben: rénszarvascsordák, arany mezők, kiürülő városok, az eső, mindig az eső, ahogy a világ elhagyatott porhüvelyét simogatja.

– Szép, nem?

Én jól érzem magam, de arra gondolok, hogy talán nem kellene. Anya így is, úgy is elmegy végül, és muszáj haragudnom rá. Vajon a repülés szeretete, a fizikai világ adta érzések miatt akar elmenni?

Lenézek az alattunk elrepülő tájra. Azt hittem volna, hogy egy alig három dimenziós világ lapos lesz, és érdektelen. De nem. A színei élénkebbek, mint bármi, amit valaha láttam, és ezt a rengeteg esetleges szépségét elképzelni sem tudtam volna. Most azonban, hogy tényleg láttam ezt a világot, talán megpróbálhatnánk apával matematikailag rekonstruálni, és nem is tűnne nagyon másnak. Anyának is elmondom az ötletet.

– De én tudni fogom, hogy nem valódi – gondolja anya. – És ez jelenti a különbséget.

Újra és újra megforgatom a szavait a fejemben.

Tovább repülünk, az érdekesebb állatok és történelmi helyszínek fölött meg-megállunk – ezek immár csak üvegcserépmezőket jelentettek, mivel a beton rég szétporladt, az acél elrozsdált –, miközben anya újabb történeteket gondol nekem. A Csendes-óceán fölött lejjebb ereszkedünk bálnát keresni.

– Azért tettem bele a nevedbe azt, hogy <bálna>, mert amikor akkora voltam, mint te, imádtam ezeket az állatokat – gondolja anya. – Akkoriban nagyon ritkának számítottak.

Lenézek a vizet fújtató, farkukkal csapkodó állatokra. Egyáltalán nem hasonlítanak a nevemben szereplő <bálná>-ra.

Amerika fölött kicsit elidőzünk a minden félelem nélkül ránk meredő medvecsaládoknál, (végtére is, a karbantartó repülő nem nagyobb egy anyamedvénél). Végül megérkezünk egy sűrű erdő borította torkolatszigethez az Atlanti-óceán partján. Az erdők mocsarakkal váltakoznak, és az egész szigetet folyók szelik át.

Déli végén egy város romjai uralják. A hatalmas felhőkarcolók megfeketedett, kiüresedett vázai, amelyekből már rég eltűntek az ablakok, magasan a környező dzsungel fölé tornyosulnak, mintha kőoszlopok lennének. Látjuk, hogy prérifarkasok és őzek bújócskáznak az árnyékukban.

– Most Manhattan maradványait látod, az egyik legnagyobb volt városét. Én itt nőttem fel.

Anya ekkor gondolatban elém vetíti Manhattan virágkorát, amikor még nyüzsgött a hús-vér emberektől, és úgy nyelte az energiát, mint egy fekete lyuk. Az emberek egyesével-kettesével hatalmas szobákban laktak, és gépek szállították őket ide-oda, melegítették fel vagy hűtötték le a testüket, készítettek nekik ételt, tisztították meg a ruháikat, és végeztek más csodákat körülöttük, miközben elképesztő sebességgel és egyfolytában szenet és mérgeket köpködtek a levegőbe. Minden ember egymaga annyi energiát pazarolt el, amennyiből egymillió fizikai szükségletek nélküli tudat tartható fenn.

Utána jött a Szingularitás, az emberek utolsó hús-vér nemzedéke eltávozott, vagy a halálba, vagy az Adatközpontba, a hatalmas város pedig elnémult. Esővíz szivárgott be a falak meg az alapozások repedéseibe és illesztéseibe, ott megfagyott, aztán kiolvadt, és még szélesebbre feszegette a réseket, amíg az épületek össze nem dőltek, mint a fák a favágás ősrégi, horrorisztikus rituáléja során. Az aszfalt megrepedezett, hajtások és indák burjánzottak fel belőle, és a halott város fokozatosan meghátrált az élet zöld ereje előtt.

– Azokat az épületeket, amelyek még mindig állnak, akkoriban emelték, amikor az emberek még mindent túlbiztosítottak.

Manapság már senki nem foglalkozik építészettel. Fizikai atomokból készíteni a dolgokat nem túl hatékony, nem elég rugalmas, és túl sok energiát igényel. Nekem úgy tanították, hogy az építészet a sötét középkor tudománya, amikor az embereknek még nem volt elég eszük. A bitek és a kvantumbitek sokkal civilizáltabb eszközök, és teljes szabadságot biztosítanak a képzelőerőnknek.

Anya elmosolyodik a gondolataimra.

– Úgy beszélsz, mint az apád.

Egy nyílt mezőn landol a repülővel, ahonnan tisztán látszanak a szellem-felhőkarcolók.

– Ez az utunk valódi kezdete – gondolja. – Nem az számít, hogy mennyi időnk van, hanem hogy mit kezdünk vele. Ne félj, Renée. Mutatok neked valamit az idővel kapcsolatban.

Bólintok.

Anya aktiválja a repülő processzorait lelassító rutint, hogy az akkumulátorai tovább bírják, miközben a gondolataink csigalassúságúvá válnak.

Felgyorsul körülöttünk a világ. A nap egyre gyorsabban halad az égen, amíg élénk csíkká nem válik az állandósult félhomályba burkolózó világban. Fák szökkennek fel körülöttünk, árnyékok pörögnek-forognak. Állatok suhannak el, de túl gyorsan ahhoz, hogy egyáltalán érzékelhessük őket. Végignézzük, ahogy egy hatalmas, hegyes acéldárdákban végződő felhőkarcoló fokozatosan megdől, majd hétrét görnyed az évszakok váltakozása során. Van valami a formájában, abban, hogy ég felé nyúló, majd elfáradó kézre emlékeztet, és ez mélyen megmozgat bennem valamit.

Anya újra normál sebességre lassítja a processzorokat, és végignézzük, ahogy az épület felső fele lezuhan, hangos csattanások sorozatával összeomlik, mint amikor a jéghegyek borjadzanak, és még a körülötte lévő épületeket is magával sodorja.

– Akkoriban sok mindent rosszul csináltunk, de volt, amit jól. Ez a Chrysler Building. – Anya gondolataiból végtelen szomorúság sugárzik. – Az ember alkotta egyik legszebb műremek. Semmi nem tart örökké, amit ember készít, Renée, és egy szép napon még az Adatközpont is szétesik az univerzum hőhalála során. A valódi szépség azonban megmarad, annak ellenére, hogy minden, ami valódi, meghal.

Negyvenöt év telt el azóta, hogy útnak indultunk, bár az egész nem tűnt hosszabbnak egy napnál.

 

*

 

Apa pont úgy hagyta a szobámat, amilyen akkor volt, amikor elindultunk.

A negyvenöt év alatt megváltozott a külseje. Még több dimenzióval egészítette ki az alakját, és még fényesebb aranyszínben ragyog. De pont úgy kezel, mintha csak egy napra mentem volna el. Értékelem a figyelmességét.

Miközben lefekvéshez készülődöm, apa elmeséli, hogy Sarah már befejezte a tanulmányait, és családot alapított. Már neki is van egy kislánya.

Egy kicsit elszomorodom a hír hallatán. A lassítás ritka, és könnyen úgy érezheti magát tőle az ember, mintha lemaradt volna. De keményen fogok dolgozni azon, hogy bepótoljam az időt, és egy valódi barátság bármekkora szünetet is túlél.

A világon semmire nem cserélném el azt a hosszú napot, amit anyával tölthettem.

– Nem szeretnéd megváltoztatni a szobádat? – gondolja apa. – Az új kezdet kedvéért? Már jó ideje Klein-kancsó alakú. Átnézhetnénk a nyolcdimenziós tóruszokon alapuló modern alaprajzokat, akár ötdimenziós gömböt is választhatunk, ha a minimalizmus jobban tetszik.

– Apa, semmi bajom a Klein-kancsóval. – Elhallgatok. – Lehet, hogy megpróbálom háromdimenzióssá alakítani a szobát, ha kipihentem magam.

Rám néz, és talán észrevesz bennem valami újat, amire nem számított.

– Hát persze – gondolja. – Készen állsz arra, hogy te magad tervezd meg.

Velem marad, míg álomba merülök.

– Hiányzol – gondolja magában. Nem tudja, hogy még ébren vagyok. – Amikor Renée megszületett, azért tettem bele a nevébe, hogy , mert tudtam, hogy egy szép napon elmész a csillagokba. Én értek ahhoz, hogy valóra váltsam az emberek álmait. De ez egy olyan álom, amelyet nem tudok számodra megteremteni. Jó utat, Sophia. – És ezzel elhalványul a szobámból.

Elképzelem anya tudatát, amint ott lebeg a csillagok között, elektromágneses szalagként csillogva a csillagközi porban. Azon a távoli bolygón, egy földön kívüli ég alatt a robottest várja, az a test, amely idővel elrozsdál, elporlad és szétesik.

Anya olyan boldog lesz, hogy ismét élhet.

Elalszom, és a Chrysler Buildingről álmodom.

 

fordította: Farkas Veronika

[1] A Klein-kancsó vagy Klein-féle palack a matematikai topológia egyik fogalma, kétdimenziós, egyoldalú (vagyis nem irányítható) felület, önmagába forduló rugalmas kúpként lehet elképzelni.

[2] w formájú görbe

[3] Az I. világháború idején Gaston Julia és Pierre Fatou francia matematikusok kutatásaik során (komplex egyenletek megoldása iterációval, megoldáshalmaz ábrázolása a komplex számsíkon) különös halmazokat kaptak eredményül. Ezeket később Julia-halmazoknak nevezték el.

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Ken Liu még apokaliptikusabb képet fest az emberiség közeljövőjéről

A kínai származású amerikai Ken Liu generációjának egyik legeredetibb novellistája, új kötetének pedig alaposan megágyazott a disztópikus 2020-as év.

...
Nagy

Ken Liu: Olyan világban élünk, ahol a Google-t tartják az igazság alapkövének

...
Kritika

Családi ügyek, viharok és a klímakatasztrófa érdekelte legjobban a sci-fi írókat 2019-ben

Szerencsére az idei év sem múlhat el Jonathan Strahan iránymutató sci-fi válogatása nélkül. Az év legjobb science fiction novellái 2020-as válogatásában nagy szerep jut a klímakatasztrófa utáni vízióknak és a technológia életünkre gyakorolt hatásának is.