„Az egészről a kutyák tehettek.” Amikor az angol királynő corgijai megtámadnak egy mozgó könyvtárat, őfelsége kötelességének érzi, hogy kikölcsönözzön egy könyvet. Bár az első olvasmány nem nyeri el a tetszését, hamarosan visszajáró vendég lesz Mr. Hutchings furgonjánál, összebarátkozik a konyhán dolgozó Normannal, és felfedezi, hogy az olvasás sokkal izgalmasabb, mint a különböző protokoll-látogatások, előkelő fogadások és a miniszterelnöki meghallgatások. Újdonsült szenvedélye nemcsak a palota, de az egész ország életére hatással lesz, ezért az udvar összefog, hogy leszoktassák őt különös hóbortjáról.
Alan Bennett: A királynő olvas (részlet)
Fordította Rakovszky Zsuzsa
Egyesek úgy vélhetik, nem volt helyénvaló, és az ítélőképesség hiányára vallott, hogy a királynő olyan könnyedén váltott át valamelyik tévésztár önéletrajzáról egy öngyilkos költő utolsó napjainak leírására. Csakhogy ezekben az első időkben a királynő ugyanúgy volt a könyvekkel, mint az alattvalóival: egyik olyan volt számára, mint a másik, és úgy érezte, kötelessége előítélet nélkül közeledni hozzájuk. Az ő számára nem létezett tanulságos és kevésbé tanulságos könyv. A könyvek világa feltérképezetlen terület volt, amelyiknek most készült nekivágni, és egyelőre nem tett különbséget könyv és könyv között. Idővel persze megtanult különbséget tenni közöttük, de eleinte legfeljebb Norman javasolt ezt-azt időnként, rajta kívül senki nem adott a királynőnek tanácsot, hogy mit olvasson és mit ne. Lauren Bacall, Winifred Holtby, Sylvia Plath – eleinte fogalma sem volt róla, kik ezek.
És csak úgy deríthette ki, ha elolvassa a könyveiket.
Néhány héttel később történt, hogy a királynő fölnézett a könyvéből, és azt mondta Normannak:
– Emlékszik, amikor azt mondtam, hogy maga a szekretáriusom? Nos, most arra is rájöttem, hogy én mi vagyok. Egy opszididakta.
Norman felütötte a szótárat, amely mostanában mindig ott volt a keze ügyében, és ezt olvasta: „Opszididakta: olyan személy, aki késői életkorban kezd tanulni.”
Be kell hoznia az elvesztegetett időt, ez az érzés okozta, hogy a királynő olyan fantasztikus sebességgel olvasott, és az olvasottakat most már egyre gyakrabban (és bizalmasabban) kommentálta, vagyis az irodalmi bírálatban is alkalmazta azt a lényegre törő nyíltságot, amely az élet egyéb területein jellemző volt rá. Nem volt lágyszívű olvasó, és gyakran kívánta, bárcsak a könyvek szerzői ott lennének a közelében, hogy kissé megleckéztesse őket.
„Én lennék az egyetlen – írta –, aki úgy érzi, hogy Henry Jamesnek valaki igazán beszélhetne a fejével?”
„Megértem, miért tisztelik az emberek Dr. Johnsont, de azt hiszem, kétségtelen, hogy amit írt, annak nagy része elfogult ostobaság.”
Egyszer, teázás közben, egy Henry James-könyvvel a kezében egyszer csak türelmetlenül felkiáltott:
– Ó, mozdulj már meg, az ég szerelmére!
Mire a szobalány, aki éppen a zsúrasztalt tolta kifelé a teásedényekkel, csak annyit mondott:
– Bocsánat, asszonyom! – és két másodperc alatt kiszáguldott a szobából.
– Nem terád értettem, Alice! – kiáltott utána a királynő, sőt még az ajtóig is utánament.
– Nem terád!
Azelőtt nem sokat törődött volna vele, mit gondol magában a szobalány, vagy hogy nem bántotta-e meg, de most már igen, és miközben visszaült a székébe, azon töprengett, hogy vajon miért. E pillanatban még nem fordult meg a fejében, hogy ennek az újfajta együttérzésnek talán lehet valami köze a könyvekhez, talán még a különösen bosszantó Henry Jameshez is. Bár az az érzés, hogy rengeteg mulasztást kell pótolnia, mindvégig elkísérte, más, elmulasztott alkalmak miatt is búslakodott. De ezt a mulasztást legalább bepótolhatja, gondolta, és úgy döntött, részben Norman ösztökélésére, hogy érdekes, sőt talán még szórakoztató is lenne személyesen találkozni némelyik szerzővel, akinek olvasták a könyveit.
Így esett, hogy végül fogadást rendeztek az írók számára,
vagy soirée-t – Norman ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy így nevezze. A szolgálattevő kamarások természetesen azt hitték, itt is ugyanúgy történik majd minden, mint a kerti partikon és más népes fogadásokon, és hogy előre ki kell oktatniuk azokat a vendégeket, akikkel őfelsége esetleg szóba elegyedik. A királynő azonban úgy vélte, ez alkalommal az efféle formalitásokra semmi szükség (végtére is művészekről van szó, könyörgöm!), és úgy döntött, próba-szerencse alapon fog eljárni. Utóbb kiderült, hogy ez nem volt túl jó ötlet.
Bármilyen félénknek, sőt gátlásosnak mutatkoztak is az írók, amikor egyenként találkozott velük, így, egy csomóban hangosak voltak, pletykásak, és bár rengeteget nevettek, amennyire a királynő meg tudta ítélni, nem voltak túl szórakoztatóak. Azon kapta magát, hogy különféle csoportok mellett ácsorog, és azok nem tesznek különösebb erőfeszítést annak érdekében, hogy őt is bevonják a társalgásba, ezért úgy érezte magát a saját estélyén, mint egy nem túl szívesen látott vendég. Ha pedig közbeszólt, azzal vagy megadta a kegyelemdöfést a beszélgetésnek, és rémséges szünet állt be, vagy az írók, talán hogy független és kifinomult szellemüket fitogtassák, tudomást sem vettek arról, amit mondott, és úgy folytatták, mintha ő meg se szólalt volna. Korábban izgalmasnak találta a gondolatot, hogy olyan írók társaságában lehet, akiknek olvasta a könyveit, akiket olyan közel érzett magához, mintha a barátai lennének, és már régen szerette volna megismerni őket. Alig várta, hogy tudtára adhassa ezeket a rokon érzéseket mindazoknak, akiket csodált, és mégis, most azon vette észre magát, hogy nem tud mit mondani nekik. A királynőt, akit még soha életében nem félemlített meg senki, most egyszerre félszegség fogta el, és nem mert megszólalni. „Nagyon tetszett a könyve!” – ennyi elég is lett volna, de ötvenévnyi összeszedettség és önuralom plusz fél évszázadnyi visszafogottság álltak az útjában. Mivel azonban mégiscsak kénytelen volt társalogni, azon vette észre magát, hogy kénytelen-kelletlen a jól bevált fordulatokhoz folyamodik. Ezúttal ugyan talán nem azt kérdezte, hogy „Messziről jött?”, hanem ennek irodalmi megfelelőit: „Honnét veszi az ötleteit? Mindig ugyanabban az órában ül le írni? Számítógépet használ?” Ezekről a kérdésekről maga is tudta, mennyire elkoptatottak, és kínos zavart érzett, amikor feltette őket – csakhogy ha nem kérdez semmit, az még kínosabb lett volna.
Az egyik szerzőt, egy skótot, különösen riasztónak talált. Amikor megkérdezte tőle, honnét jön az ihlete, a skót hevesen kifakadt:
„Sehonnét nem jön, Felséges asszonyom! Oda kell menni érte és fülön kell csípni!”
Amikor pedig sikerült – már-már dadogva – közölnie valamelyik íróval, mennyire csodálja a könyvét, abban a reményben, hogy az illető úr (a férfi írók, állapította meg magában, sokkal rosszabbak, mint a nők!) elárulja majd neki, hogyan született az a bizonyos könyv, a királynőnek azt kellett tapasztalnia, hogy a lelkesedését egy legyintéssel félresöprik, mert a szerző a már megjelent bestsellere helyett mindenáron a készülő könyvéről akart beszélni, és arról panaszkodik, hogy milyen nehezen halad vele, következésképp ő, a pezsgőjét szürcsölgető szerző, a legnyomorultabb teremtés az egész földkerekségen.
Az írókkal, döntötte el a királynő, alighanem mégiscsak legjobb a könyveik lapjain találkozni, és ők maguk legalább annyira az olvasó képzeletének szülöttei, mint a regényeik szereplői. Ráadásul szerintük szemlátomást nem az ember tesz nekik szívességet azzal, ha elolvassa a könyvüket. Nem, hanem ők tettek az embernek szívességet azzal, hogy megírták.
