A Sorvezetőben ezúttal a legnagyobb irodalmi inspirációikról vallanak a megkérdezettek. A könyvekről, amik miatt írók, költők akartak lenni, és amik néha azonosak a lakatlan szigetre cipelt túlsúllyal. Deres Kornélia után most Szeifert Natália. 

Ha arra gondolok, hogy tizenéveim elején kezdtem könyvnek nevezhető műveket olvasni viszonylag nagy számban, és tizenhat évesen már kifejezetten finnyás voltam (most is az vagyok, csak másképp), miközben megírtam a magam remekműveit (amik szerencsésen elvesztek), nem tudok megnevezni olyan konkrét irodalmi alkotást, ami ösztönzött volna. Az biztos, hogy amiket életre szóló könyvélménynek tartok, valamikor ebben az időszakban köszöntek rám.

Könyves Magazin 2017/4.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 72 oldal, 490 HUF, vagy 5 pont + 199 HUF

 

Ha a klasszikus „Melyik három könyvet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre?”-kérdést tesszük fel, akkor is zavarban vagyok. Sarokba szorít a döntéskényszer, és kevés az információm, például nem tudom, mennyi időre megyek. Ha egy évre, akkor kiemelnék három könyvet az olvasásra váró könyveim listájából, lehetőleg minél vaskosabbakat. Ha viszont örökre, akkor nyilván jól beváltakat kéne magammal vinni. Nincs kétségem afelől, hogy a Bűn és bűnhődést elvinném, és Lawrence Durrell Alexandriai négyesét, ezzel még hízelegnék is magamnak, hogy olyan vagyok, mint a mesebeli okos lány, hiszen négy kötet, de egynek számít. Jó, mi? A harmadikon gondolkodnék egy darabig, és valószínűleg végül a Borges-Pessoa szakaszról vennék le valamit a könyvespolcomról. Közben erősen bíznék benne, hogy nem fertőz meg halálos kórral egy szúnyog mindjárt az első napon, és lesz a szigeten papír meg toll.

A válasz eredetileg a Könyves magazin 2017/4. számában jelent meg.